Hétfő. Szeretem a hétfőket. Az ilyen hétfőket pedig különösen. Nordic walking. Tele leszek energiával. A jó levegőn kilométereket sétálni, közben beszívni a friss levegőt, érezni, ahogyan izmaim dolgoznak.... annyira jó. Ilyen csodálatos időben, mint amilyen eme napon is volt, az ember lelke kétszeresen töltődik. Süt a nap! Végre süt! Mennyire vártuk már ezt. Az igazi tavaszt. Korán érkeztem. Lehetőségem volt drága Basámat felhozni a legelőről a lovardába. Régen szeretgethettem meg. Mostanában nem vele, nem rajta lovagolok. Odabújtam hozzá, szeretgettem, hiányzott nekem. Az én nagy tanítómesterem, egy igazi kis túlélő lélek, egy igazi csoda! Ennek hatására mindenhol koszos lettem. Lónyál. Ezzel sincs semmi bajom. A táskám hetek óta ilyen. Még nem volt alkalmam kimosni. Egyszer Basa ellopta... biztos telefonálni szeretett volna. Azóta hordom foga nyomát a táskámon. Talán nem is akarom kimosni, mert így akárhányszor rátekintek ere a foltra, mindig mosolygok. Az én Drága Basám!

Túra után, irány dolgozni. Néha azt is kell, vagyis nem kell, de azért nem árt, sőt! Szeretem a munkám. Nem is munkámnak tekintem. Szeretem a kollégáimat, akikkel évek óta együtt dolgozunk. Ismerjük már egymást, tudjuk, mikor, kinek, milyen napja van, és ehhez mérten állunk a dolgokhoz. Vagy nem, és ilyenkor oltári veszekedések is előfordulnak. Volt, hogy kávésbögrék repülése akasztotta meg az éktelen ordibálást. A csészét én kaptam... hogy érezzem a törődést... ezzel sincs baj... kiüvöltöttük magunkat, és öt perc múlva beültünk a kocsiba, és végeztük a feladatunk.

Munka után lovarda. Tele energiával. Ma Basámmal dolgozhattam.. vagyis csak dolgozhattam volna.... már az indulásnál apróbb problémák merültek fel... történetesen öt ló összedugta a fejét, és egyik sem akart semerre sem menni. Végül is sikerült elinduljunk. Basám ment, amerre akart, leginkább Tulipán után, de Tulipán is úgy ment ahogy akart, ezáltal Basa is, mert ő meg Tulipánt követte. Még nevettem. Próbáltam összeszedni magam, hogy kedvenc patásom meggyőzzem, hogy az kellene, hogy legyen, amit én szeretnék, és nem az, amit ő akar. Jönnek a vezényszavak. Ezeket nagyon szeretem. Ügetés... második kör séta után, már éreztem, hogy nehéz órának nézek elébe. Végül is sikerült Basámat ügetésre bírjam. Átlóváltás... esélytelen volt... amikor balra kellett volna menni, mi jobbra mentünk, amikor ügetni kellett volna, akkor sétáltunk, amikor sétálni, akkor ügettünk, és volt olyan, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy mindenki szembe van velem! Nem is értettem, miről maradtam le. Basa megoldotta, egyszerűen besétált a sorba, rohadtul nem foglalkozva azzal, hogy én mit is szeretnék. De már legalább menetirányban voltunk. Ilyenkor jönnek, "a ne az legyen, amit a ló akar," kezdetű mondatok.... Ezek egyébként nem zavarnak, de mivel elég erősen kezdtek az idegsejtjeim amortizálódni, nem tudtam eldönteni, hogy az idegesít jobban, hogy Basa önállósította magát, vagy a partvonalról elhangzó utasítások. "Ügessetek már!" Igen... épp ez volt a tervem... úgy három kör óta próbálom ezt véghez vinni, csak nem tudom feltűnt-e, de akadt itt egy kis probléma...  válaszoltam volna... de inkább mindent elkövettem, hogy végre megleljem az összhangot azzal a különleges lélekkel, aki ma egy makacs öszvérnek bizonyult. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy gyakorlatilag helyben forgunk. Körbe körbe... amikor már több perce tartott ez az állapot, kezdett elég erősen hányingerem lenni... na ekkor jött el az a pont, amikor végre a lovam abbahagyta eme mutatványát, hogy odavezettem az oktatóhoz és leszálltam róla... én befejeztem... ennyi volt... elég.. kész... vége! Dühös voltam... magamra.. a lóra nem. Nem az ő hibája, ha valaki kitalálja, hogy lovas akar lenni, miközben sem tehetsége, sem semmi egyebe nincs meg ehhez. Talán határozott sem vagyok eléggé, és úgy látszik, ez ama képesség, amit sosem fogok elsajátítani, főleg nem egy lóval szemben. Úgy látszik, túl nagy fába vágtam a fejszémet. Talán megtanultam már azt, amiért elkezdtem ezt az egészet... és úgy néz ki, ez nem a lovaglás elsajátításának művészete.... Talán én sosem fogok a lovas barátaimmal nemhogy vágtázni, még sétálni sem. Dühösen, elkeseredetten kivonultam. Elég volt... Elég! Néztem a szülőket, akik elkísérték csemetéjüket. Talán nekik van igazuk. Nekem is ezt kellene tegyem. Elkísérni a gyermekem, és hagyni ezt az egészet, még, hogy én lovagolni?! Miért akarok én folyamatosan kudarcélményeket? Miért? Miért nem elégedtem én meg annak idején ennyivel? Miért nem látom be végre, hogy lehet, hogy a korlátok a fejemben vannak, de elég magasnak bizonyulnak. Miért akarom én ezt minden áron? És vajon akarom-e bármi áron? Vajon szeretem kínozni magam? Szeretem a kudarcélményeket? Amikor egy hiba miatt összeszedtem egy sérülést, utólag az ismerőseim között annyian mondták, hogy mit kellett volna tennem! Utólag! Igen... utólag már én is tudtam, mit is kellett volna tegyek! Valahogy ez végig kíséri az életem. Utólag, vagy a partvonalról mindenki magyaráz nekem, hogy mit kellene tegyek, de az még eddig elég kevés embernek jutott eszébe, hogy esetleg a folyamatos magyarázás helyett segíthetne is. Utólag mindenki annyira okos. Mint most is... ügetnetek kellene... tényleg.. kellene... csak épp össze meg vissza vagyok... igen... tudom, hogy kellene, csak éppen a hogyan jelenti itt most a kihívást... Azt mondják, ha egy út folyamatosan fájdalmat okoz, akkor az nem a te utad. Mondjuk ez azért elég erős túlzás... mert azért fájdalmat nem okoz, és főleg nem folyamatosan, de talán ezek azok a jelek, hogy hagyjam végre abba. Talán ennyi idősen már nem bohóckodnom kellene, hanem felelősségteljes szülőként belátni, hogy be kellene fejezzem. Ez nem bukás. A helyzet helyes felismerése. Szerintem ez nem kudarc. Még mindig úgy gondolom, hogy van, amibe már teljesen felesleges energiát belefektetni, mert miért is? Ezért? Felesleges... talán nekem ennyi volt ez az egész.... Mindig azt hittem, nem szabad hallgatni a kishitű emberekre... de talán igazuk van... talán tényleg vannak olyan dolgok, amelyek már túl késő elkezdeni. Elvégre balettozni sem ennyi idősen kezd az ember. És lovagolni sem. És még annyi mindent nem kezd el ennyi idősen az ember. Elkezdheti, és akkor ez lesz belőle... kudarc... egy teljes kudarc... egy totális kudarc.... Átélhettem oly sok mindent, megtanulhattam annyi mindent, megismerhettem fantasztikus embereket, de azt hiszem ideje belássam, hogy azoknak volt igaza, aki csak nevettek rajtam. Valóban igazuk volt, amikor azt mondták, nekem ez már nem való! Nem bukás... a dolgok reális értékelése....  Néha fel kell fogjuk, hogy igenis, vannak korlátaink.. lehet, hogy ön magunk állítjuk ezeket fel, és csak a saját elmékben léteznek, de sajnos vannak. És nekem már elegem van, hogy folyamatosan harcoljak magammal. Már annyira elegem van, hogy energiáim nagy része arra megy, hogy magam győzzem meg magam arról, hogy a korlátok nem léteznek... néha annyira elegem van a szélmalomharcokból... néha annyira elegem van... A gyermekem már szerencsés. Őt úgy próbálom nevelni, hogy bármit elérhet, amit szeretne, ha hisz magában... de úgy látszik nekem már késő. Úgy látszik, hogy van, amikor be kell lássam, hogy tévedtem. Van, amikor be kell ássam túl nagyot álmodtam. Van, amikor be kell lássam, fel kell adjam. Dühöngve, őrjöngve, de ideje feladni. Nekem ez az út csak idáig tartott. Ettől sem kevesebb, sem szerencsétlen nem lettem, egyszerűen ennyi volt. Mert van, amikor be kell lássuk, vége... nincs tovább értelme, hacsak nem szeretnénk totális bohócot csinálni magunkból. Vagyis köszönöm az utat... köszönöm, hogy ennyi mindent megtanulhattam... köszönöm a lelkeket, akiket megismerhettem... köszönöm az embereket, akik közel kerültek hozzám a lovaglás által... és köszönöm, hogy beláthattam, hogy vége.... köszönöm, hogy beláthattam, felesleges az energiáimat tovább olyan valamibe fektetnem, ami nem az én utam... mert most majd mehetek tovább, hogy megleljem azt, amit keresek. Sokáig azt hittem ez a lovaglás... a lelkem megnyugodott, békére lelt... biztosan így is volt, de úgy tűnik, csak eddig.... mert most ideje mást keresni magamnak... mert elég volt... és be kell, hogy ismerjem ezt... Holnap még vissza megyek... elbúcsúzom... és megyek tovább... mert mennem kell tovább... emelt fővel... nem kudarcként megélni ezt az egészet.... hanem menni tovább valamiért, amelynek végén meglelem önmagam, a békémet.... de van, amikor valamit be kell fejezni.... van, amikor ott kell hagyni mindent....