2017. már 27.

Én csak időt kértem Istentől! Élet a halál árnyékában...

írta: Kata Vank
Én csak időt kértem Istentől! Élet a halál árnyékában...

Késő este van. Lehűlt az idő. Még inkább belebújok a kabátomba. A naplementét nézem, és a gyermekem lóháton. Mosolyog. Ő mindig mosolyog, ha a lovakkal lehet. Sosem értettem, honnan ez a ló szeretet. Aztán én is megismerkedtem eme csodás állatokkal, és most már mindent értek. Nézem őket, csendben vagyunk, mosolygunk. A nap nyugodni készül, gyönyörű színeket festve az égre. 

Valaki leül mellém. Nem ismerem, talán még sosem láttam. Újak vagyunk itt, ebben a társaságban. Nemrég költöztünk át a lovunkkal. Most már ő is a közelünkben van. Ha gondolunk egyet, és látni akarjuk Babinkat, csak átsétálunk, megszeretgetjük, és már megyünk is tovább. Szeretek itt lenni. Ezen gondolkodom, ahogyan nézem a gyermekem, és a lovam, és látom közöttük azt az összhangot, amelyet én talán sosem fogok meglelni. De talán ez nem is számít. Nem ez a fontos. 

Gondolataimba feledkezem, nézem a naplementét, a színeket, a lovamat, a gyermekemet, kiürül az elmém. Fáradt vagyok. Kicsit elfáradtam a hétköznapokba. Jó nem érezni semmit! Jó nem gondolni semmire! 

"Nagyon régen, talán még igaz sem volt, én is így ültem egy lovardában, és pont így néztem a kislányomat. Féltettem őt a lovaktól, a lovaglástól, de láttam a szemében a csillogást, a mosolyt az arcán, amikor ráülhetett egy lóra, és legyőztem minden negatív érzésemet, mert csak az számított ő mit akar. Miközben bőszen imádkoztam Istenhez, óvja meg őt minden balesettől." - fordult felém a hölgy. Visszatérek a valóságba. A lelkem talán valahol a testemen kívül volt, és pihent. Ránéztem, és mosolyogtam. Igen... tudom, miről beszél. Nem zavartak a szavai, nem bántott, hogy a merengésemet félbe kellett szakítanom. 

"Nagyon fiatalon férjhez mentem. A férjem sosem engedte, hogy kibontakozzak. Nekem nem volt más feladatom, csak otthon lenni, és ellátni a háztartást. De én mindig is éreztem legbelül, a szívem mélyén, hogy én ennél többre vágyom. Hat éven keresztül nem sikerült megfogannia a kicsinek, aztán egy csodálatos decemberi napon megtudtuk, hogy ő útban van. Életem legcsodálatosabb napja volt. Az elmúlt évek küzdelmei, fájdalmai végre értelmet nyertek."

"Aztán megszületett a kislányunk, és nekem csak ő számított. Aztán hat éves lehetett, amikor a férjem reggel elment dolgozni. Soha többé nem tért haza. Balesetet szenvedett. Meghalt. Esélyt sem kapott túlélni. És én ott maradtam egy gyermekkel, és egy olyan vállalkozással, amelyről semmit nem tudtam. De a gyermekemért kénytelen voltam összeszedni magam. Egyre sikeresebb és sikeresebb lettem, és ezáltal egyre több és több pénzünk lett."

"Pici baba kora óta kapcsolata volt a lovakkal, ők tanították járni, egyensúlyozni. Mindig is szeretett volna saját lovat. Én pedig ott álltam közel a negyvenhez, és elhatároztam, én is megtanulom eme csodálatos sportot. Aztán pár hónap, vagy év elteltével már ketten vágtáztunk a végtelen mezőkön. Mindig is különleges kapcsolat volt közöttünk, és ezt a közös hobbi még inkább megerősítette."

" 14 éves volt tele álmokkal, reményekkel, amikor rákot diagnosztizáltak nálam. Melldaganat, nyirokáttétekkel. Nem sok reményem maradt. De én nem akartam feladni! Nem akartam elfogadni, hogy a kislányom az apja után az anyját is elveszítse! ÉS ami igazán erőt adott nekem, az az volt, hogy nem volt olyan ember, akire szívesen bíztam volna a kislányom nevelését. Vagyis nem maradt más alternatíva csak az élet!"

"Mégis felkészülve mindenre, még inkább belevetettem magam a munkába, biztos egzisztenciát szerettem volna a gyermekemnek. Mindig is lovardát szeretett volna. Vettem neki egyet, és végre azzal foglalkozhatott, amivel mindig is szeretett volna. Persze még kicsi volt, de már nagyon nagy felelősséggel bírt. Megkerestem a lehető legjobb embereket, akik ezt az egész dolgot szívvel lélekkel tették, így a lovarda biztos felnőtt kezekben volt."

"Bár az életre készültem, azért azt is számításba kellett vegyem, mi van akkor, ha  eme csatát elveszítem. Azon a nyáron átutaztuk a fél világot, vágtáztunk tengerparton, és minden kalandban részt vettünk. Azt szerettem volna, hogy a lányomnak legyenek emlékei rólam. Szép emlékei! Közös álmodozások, nagy lovaglások, és végtelen szeretet. Ezt akartam! Ha bármi történik, a lányomnak legyen mire emlékeznie!"

"Aztán megtörtént a csoda! Az állapotom rohamosan javulni kezdett. Talán, mert annyira nem akartam elhinni, hogy meghalhatok. Ott éltem éveket a halál árnyékában, de nem akartam róla tudomást venni."

"Talán a legnagyobb dolog, amit ettől a betegségtől kaptam, kaptunk, hogy megtanultunk a mában élni! Hiszen nem tudhattuk, lesz-e holnap! Így minden egyes napunk úgy telt, hogy akár az utolsó is lehet. Mi ezt mégsem bánatosan éltük meg, hanem belevetettük magunkat az életbe! És ezáltal életet kaptunk ajándékba! Visszakaptam az életem! Talán a halál  meggondolta magát! Ennek már tíz éve. A lovarda mind a mai napig áll, épp lovat jöttem nézni az unokámnak.Talán már az anyatejjel magába szívta eme életet, eme létezést, eme csodát!"

Egy kislány ül fel egy gyönyörű hátasra. Mosolyog ő is. Bemennek a pályára az én gyermekemhez. Elhallgatunk, nézzük őket, csendben, a lemenő nap sugaraiban. Béke van, nyugalom, és érezni lehet a szeretetet. A szemem sarkában látom a büszke nagymama arcát, és valahol lelki szemeim előtt látom magam is, ahogyan ugyanezzel a tekintettel nézem a saját gyermekem. 

Ők a halál árnyékában teremtettek maguknak egy olyan jövőt, amelyről talán még álmodni sem mertek. Én is ezt szeretném, egy jövőt. Az én életem valahol kisiklott. Vannak álmaim, terveim, de nap, mint nap szembesülnöm kell azzal, hogy ezek bizony nem biztos, hogy valóra válhatnak. De itt van ő, aki előtt még ott van egy teljes élet! Talán neki sikerül! Neki sikerülnie kell!  

Addig pedig nincs más hátra, mint közösen ébredni, álmodni, lépni, menni, szeretni, remélni, hinni! És álmodni egy jövőt magunknak, amelyben benne van minden, amelyben eddig nem lehetett részünk! Mert léteznie kell egy ilyen jövőnek! 

Szólj hozzá

jövő élet halál rák gyermek lovaglás lovak édesanya