2017. ápr 29.

12 éve elindult biciklizni a kisfiam...soha többé nem tért haza

írta: Kata Vank
12 éve elindult biciklizni a kisfiam...soha többé nem tért haza


eltunt22.jpg

 

 

 

 

 

 

 

"12 éve várom, hogy visszatérjen hozzám, és megölelhessem őt. 12 éve öl meg mindennap a remény!" 

Ezekkel a szavakkal váltunk el. Sírok, potyognak a könnyeim és végtelen hálát érzek Isten, sors, Univerzum felé, mert én haza mehetek, és megölelhetem őt, ő aki a legfontosabb az életemben. A kislányomat. 

Egy szívbemarkoló történet egy eltűnt kisfiúról és az édesanyjáról, aki még nem adta fel! 

"Reggel megkérdezte, ki jöhet-e elém biciklivel. Sosem gondoltam, hogy emiatt aggódnom kellene. Akkoriban még biztonságos környéknek számítottunk, autó is elvétve járt erre. Akkoriban még más világ volt." - nem néz rám, csak bámul a végtelenbe, miközben törölgeti a könnyeit. Sétál az emlékeibe, és minden egyes pillanatban tört szúr saját szívébe. De nem adja fel. Abban bízik talán majd ma, vagy holnap belép az ajtón a kisfia, aki azóta már felnőtt, és elfelejthetik ezt a szörnyű 12 évet. 

"Nevettünk. Jó tanuló volt, nagyon jó gyermek. Szerencsésnek éreztem magam a többi szülőhöz képest. Persze nekünk is voltak vitáink, meg nagy veszekedéseink, de ezt mind eltörpült ahhoz a szeretethez képest, amiben éltünk. Ezt azért tartom fontosnak, mert sokan engem vádoltak, hogy biztosan gondja volt a suliban, vagy a barátaival. A későbbi nyomozáskor sem derült ki semmi. Nem voltak nagyobb gondjai a barátaival, és a tanulással sem, hogy ezért ment volna el tőlem. Ő nem elszökött! Nem tudom, mi történt.... nem tudom... " - csak nézett maga elé. Letörölte a könnyeit. Néztem őt, és az arcán ott ült 12 év fájdalma, 12 év hiába való reménye. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam, mit mondani, csak megszorítottam a kezét. 

"Elindultam hazafelé a munkából. Nem várt a sarkon, ahol mindig szokott, mosolyogva, integetve. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Azt hittem tovább tart a tanulása, vagy egyszerűen csak elfelejtett kijönni elém. Amikor hazaértem az ajtó zárva volt. Mindig zárva volt az ajtó, de valamiért a torkomba ugrott a szívem, és görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem, hogy baj van."

"Hiába kiabáltam a nevét. Semmi. Csend... néma csend volt a lakásban. Megnéztem a biciklijét, nem volt a tárolóban. Rohantam a szomszédokhoz látták e a gyermekem. Mindenki mosolygott, hogy persze, kb. fél órával ezelőtt indult el lefelé az úton. Rohantam ahogy bírtam. Még mondtam is magamnak, ha megtalálom megnyúzom, hogy ilyet okozott nekem. Ha a barátaival akar lenni, miért nem mondja, miért hoz ilyen helyzetbe. Aztán ahogyan rohantam, és potyogtak a könnyeim, csak azért fohászkodtam Istenhez, hogy kerüljön elő. Épségben. "

"Egy erdős részen megtaláltam a biciklijét. Csak ott feküdt a semmi közepén, nem volt rajta külsérelmi nyom. Nem volt nálam telefon, rohantam, üvöltve rohantam, hogy telefonálni tudjak a rendőrségnek. Még akkor sem tudatosult bennem, hogy eltűnt a gyermekem. Még abban reménykedtem, csak bement az erdőbe, és most nem leli a kiutat."

"Mindenki segíteni próbált. Napokig keresték őt.... hiába... Napokig kutatták kutyákkal, emberi erővel, barátok, idegenek, polgárőrök, speciális mentők, rendőrök... mindenki megtett mindent, amit tudott. De semmi nyom nem maradt utána."

"Nem tudom leírni, mi zajlott bennem akkor. A folyamatos önmarcangolás, önvád, a gyűlölet, a kétségbeesés, a remény... minden ott kavargott bennem."

"Az emberek reakciói voltak a legérdekesebbek. Először mindenki segíteni próbált, aztán, ahogyan teltek a hetek, mindenki engem kezdett el vádolni. Különböző rémtörténetek születtek, hogyan éltem a fiammal, miért szökött meg, már különböző sátáni szektákat is szóba hoztak. Szörnyű volt. Meg kellett birkózzak, hogy eltűnt a gyermekem, és meg kellett birkózzak az emberek rosszindulatával."

"A rendőrség feladta a keresést. Túl régóta keresték mind hiába. Sírtam, könyörögtem. Most már tudom, ők ennyit tehettek. Hosszú hetekig próbálták megtalálni a kisfiam."

"Eltűntnek nyilvánították. 12 éve van egy akta valahol az ő képével. 12 éve él a remény bennem, és öl meg mindennap. Várom, hogy talán majd most hazatér. Bár az emberek kiközösítettek, meggyűlöltek, nem költöztem el. Mert, ha egyszer hazajön, akkor azt szeretném, hogy itthon legyek. 12 éve remélek minden áldott nap, minden áldott percében."

"12 éve eltűnt a kisfiam, 12 éve meghalt a lelkem azon a napon. 12 éve bízom abban, hogy belép az ajtón nevet egyet: "Szia anya! Csak vicceltem!" "Már 12 éve ... kegyetlen 12 év volt."

Ránéztem. Feltettem neki egy kegyetlen kérdést. "Jobb lenne a biztos rossz, mint ez a bizonytalanság?" Nem rezdült meg. Hosszú hosszú évek óta vádolja önmagát, és vádolják őt mások. 

"Nem tudom. Talán lezárulna ez a sok év. De én biztos vagyok benne, hogy él! Élnie kell, különben már megtalálták volna a holttestét. Néha elképzelem, hogyan is nézhet ki napjainkban. Már 24 éves lenne. Már 24 éves lenne!"

"Én csak azt szeretném, ha olvassa eme sorokat, csak küldjön egy levelet, egy képeslapot, hogy minden rendben van vele, és boldog!"

"Sosem fogom feladni a reményt, hol életben van! Sosem fogom feladni a hitemet abban, hogy egyszer majd hazaér! Sosem! Még akkor sem, ha mindennap minden percébe belehalok!"

"Én már csak azt kérem a Jó Istentől, adjon nekem bizonyságot, hogy végre ne csak a lelkem, a testem is meghalhasson. De amíg ezt nem kapom meg, addig minden egyes napot végig harcolok, remélve azt, hogy egyszer hazatér!"  

 

 

Szólj hozzá

élet keresés halál hit remény eltűnt gyermek