2017. sze 16.

Test-vér....

írta: Kata Vank
Test-vér....

Anyukám halála óta most kezdem érezni, hogy megbékélek... elfogadom... beletörődöm. Fáj.. nagyon. Fáj a múltunk, a jelenünk, és egy olyan jövő, amely már soha nem lesz a miénk. Sokszor gondolok rá. Sokszor eszembe jut, hogy szeretnék vele beszélni, megkérdezni a véleményét, elmesélni neki, mi történt velünk. Ilyenkor hallom a nevetését, hallom, ahogyan mondja: "Te nem vagy normális!" Miközben nevet. Olyan jóízűen tudott nevetni. Sosem volt közöttünk igazi, a hétköznapi értelemben vett anya-lánya kapcsolat. De voltunk egymásnak, és ami a legfontosabb, Ő volt nekem. És már nincs. Már nem hívhatom fel, már nem ölelhetem át, és már nem mondhatom neki, hogy szeretlek. 

sister-2400342_1280.jpg

Csak ülök a parkban, és nézem az embereket. Nézem őket, és hangosan kiabálni akarok, hogy meghalt az anyukám, és érezzétek a fájdalmam! De csak ülök a padon, csendben, némán, és várom, hogy elmúljanak az érzéseim. Elmúljon  a fájdalom, ami belülről mardos, ami szét akar feszíteni. Csak ülök a padon... némán.

Ekkor ül le mellém. Sír. Belemerültem a saját fájdalmamba, de valamiért érdekel, hogy vele mi történt. Ő miért sír? Csak ránézek. Nem kérdezem. Egy régi fényképet szorongat a kezében. 

"Tudja, öten voltunk testvérek. Sosem volt közöttünk testvéri viszony. Nekem, nekünk ez nem jelentett semmit. Bennünket a szüleink folyamatosan versenyeztettek egymással, melyikünk a jobb, a szebb, a sikeresebb. Mi pedig folyamatosan versenyeztünk a szeretetükért. Egy olyan szeretetért, amelyben igazán sosem volt részünk."

"Biztosan szerettek minket a maguk módján, de nem tanultak meg szeretni, és nem tanulták meg kimutatni a szeretetüket. Viszont volt alkohol... sőt leginkább csak alkohol volt, amelynek hatására édesanyám, és édesapám is egy emberi deformálódott lelkű lénnyé vált. Megszámolni sem tudom, hányszor vertek meg, bűntettek meg olyan bűnért, amelyet el sem követtünk. Testi és lelki terrorban volt részünk. Mi mégis versenyeztünk értük, versenyeztünk a szeretetükért."

"Aztán már nem tettük. A lehető leghamarabb eljöttünk a szülői házból, és megszámolni nem tudom, hányszor próbáltunk meg testvérekként bánni egymással, de sosem sikerült. Mindig a versenytársat  láttuk a másikban. Melyikünk sikeresebb, boldogabb, szerencsésebb. És bár lassan negyven évesek leszünk, ez még mindig bennünk van."

"Talán túl hosszú ideig éltünk úgy, hogy nem foghattunk össze, hanem küzdöttünk a szüleink szeretetéért egymással szemben." 

"Meghalt az édesanyánk. Olyan nehéz kimondani, hogy édesanya, mert igazán sosem volt az. Mégis fáj, hogy meghalt, mégis fáj, hogy elment. De talán az fáj a legjobban, hogy már nem beszélhetünk a gyerekkorunkról, nem beszélhetünk a fájdalomról, és nem kérdezhetjük, hogy miért."

"A temetésén nem voltak ott a testvéreim. Azt mondták, nem számít, azt mondták mindegy. Ma a húgom feljött hozzám. Először nem is akartam, hogy jöjjön. De valamiért mégis úgy döntöttem, sok szeretettel látom a házamban. Talán most anyu halálával lehetőséget kaptunk arra, hogy rendezzük a viszonyunk, rendezzük a kapcsolatunk."  

"Beteg. Nagyon beteg. Levegőért kapkod, ahogyan ül velem szemben, és a fantasztikusan finom kávémat kortyolja. Csak nézem őt. Nézem, miközben leperegnek az elmúlt negyven év eseményei. Hányszor bántott meg, hányszor taposott meg, hányszor használt ki, és hányszor árult el. Testvér. A testvérem. Vér a véremből, és én most mégis csak a fájdalmat érzem, amit okozott nekem. Köhög. Szeretném neki a fejéhez vágni a múltat, az árulásait. Ő ül velem szemben az asztalomnál, kortyolja a kávémat." 

"Te is kaptál levelet anyutól? - kérdezi. Igen, én is kaptam, mint ahogyan minden gyermeke. A halála után még elmondta nekünk azt, amit fontosnak gondolt. Nekem azt írta:Szeretlek. Ahogyan olvastam a sorait, eszembe jutott, hogy életem negyven évében sosem mondta ezt nekem. Azt igen, hogy Te voltál a kedvencem, de azt sosem, hogy szeretlek. És most a halálban átadta nekem ezt a csodás ajándékot. Utolsó szava hozzám a szeretlek volt. "

"Nézem a testvérem. Hallom ahogyan köhög. A levél elolvasása óta romlott az állapota. "Mellre szívtam anyánk szavait!" mondja nekem. "Gyűlölt engem, és ezt le is írta... és ezzel búcsúzott tőlem. És én már nem mondhatok neki semmit. Az övé lett az utolsó szó. Kegyetlen utolsó szavak. Bár nem kellene vele foglalkozzak, mégis fájnak, a lelkemig hatolnak, és azt érzem megfulladok."

"Nézem őt. Egy magányos ember a világban. És én is az vagyok. Nekünk nincs már senkink, akire számíthatnánk, holott itt lennénk egymásnak. Két magányos ember ül egymással szemben. Test a testből, vér a vérből. Mégis úgy éltünk, mint az ellenségek. Sosem voltunk képesek letenni a múltunk, letenni a gyerekkorunk. Sosem."  

"Nézem őt, és bár újra látom minden árulását, újra érzem a bánatot, amit ő okozott nekem, újra és újra,most mégis azt érzem szeretem őt. Nagyon. Hiszen ő a testvérem. Test a testből, vér a vérből. Szeretem őt. El akarom neki mondani, hogy bár sosem voltunk jó testvérek, már nem érdekel a múlt. Szeretem őt, mert itt vagyunk a világban két árva lélek, miközben itt lehetnénk egymásnak."

"Magányosak vagyunk, elveszettek. Szeretném, ha megfogná a kezem, és közösen mennénk tovább számítva egymásra, és szeretve egymást. De nem tudom neki kimondani ezen szavakat. Csak nézem őt, és olyan szeretetet érzek iránta, amit eddigi életem folyamán sohasem." 

"Próbál levegőt venni, próbálja abbahagyni a köhögést. Itt ül velem szemben, mesél anyuról, mesél a múltról, és mesél arról ő hogyan élte meg mindezt. Én pedig azt érzem szeretem őt. Végtelen békesség van bennem. Végtelen békesség, és végtelen szeretetet." 

"Most itt van, itt ül az asztalomnál, és bár tudom, haragudnom kellene rá, feltenni a negyven éve magamban tartott kérdéseket, választ kapnom a miértekre, de csak nézem őt, és azt érzem, szeretem. Történt közöttünk bármi is, szeretem őt. Mert bármennyire is szeretnénk nem tudomást venni róla, mi egyek vagyunk. Test a testből, vér a vérből. Ő a testvérem, mint ahogyan én az övé. Talán ideje lenne összefognunk, és végre megtanulnunk szeretni a másikat. Nem csak azért, mert testvérek vagyunk, de legfőképpen azért! Mert már csak mi vagyunk egymásnak! Már csak mi létezünk a másik számára. Akár össze is foghatnánk, akár össze is foghatnánk."

"Rámosolygok. Ő visszamosolyog. Menni készül. Kikísérem őt. És végtelen szeretetet érzek iránta. Talán rendeződni fog a viszonyunk. Talán rendeződni fog. Nézem, ahogyan elmegy. Nézem, ahogyan távolodik, és valami végtelen béke lesz rajtam úrrá. Szeretem őt, és mindig is szeretni fogom."   

"Ezen a fotón olyan boldognak látszunk. Ezen a fotón igazi családnak tűnünk. - mutatja meg a kicsit már megkopott, és itt ott elszakadt képet. Tudja, nagyon jó érzés volt. Nagyon jó érzés volt érezni a feltétel nélküli mindent elsöprő szeretetet. Nagyon jó érzés volt. Talán ott, abban a pillanatban végre megbocsátottam, végre elengedtem minden sérelmet és fájdalmat. És csak abban reménykedem, egyszer ő is megteszi ezt. És nem két idegenként fogunk élni nem is oly távol egymástól. Ebben bízom. Mert mint ahogyan nekem sem, neki sincs senkije. Akár itt lehetnénk egymásnak. Akár itt lehetnénk egymásnak. De ehhez el kellene temetni a múltunkat, el kellene engedni a fájdalmat, és meg kellene tudnunk bocsájtani. Legfőképpen önmagunknak." 

De talán ma délelőtt elindult valami, talán ma délelőtt útjára indult valami. Ma délelőtt talán nem csak én, hanem ő is érezte azt a szeretetet, amely körbe ölelt minket.  Talán... érezte....

Nézett maga elé. Felállt. Még sokáig követtem a tekintetemmel. Igen... talán érezte... mondom halkan suttogva a semmibe... talán érezte.... 

 

Szólj hozzá

halál fájdalom szeretet múlt elengedés megbocsátás édesanya testvérek megbékélés