Késő este van. Tombol a szél. Nézem, ahogyan a hatalmas fenyőfát szalmaszálként hajlítja meg. A hatalmas fenyő pedig engedelmeskedik az erőnek, amely újra és újra lecsap rá.  Tudom, hogy aggódnom kellene, most mégis ott állok a teraszon és csodálom a természet erejét, és csodálom a fenyőt. 

Kihaltak az utcák, még a buszok is ritkábban járnak.... talán a vihar... talán az este. Akkor látom meg őt. Törékeny test körvonalai a sötétben. Próbál ellenállni a szélnek. Elesik. Kiszaladok hozzá. Felsegítem. "Édesanyám sírjánál jártam, és rossz buszra szálltam." - mondja nekem. Megkérem, jöjjön be az otthonomba, és majd itt, a biztonságot nyújtó  a jó meleg házban megbeszéljük. Nem akar a terhemre lenni, mégis elfogadja a meghívásom. Leül az asztalhoz. Készítek neki egy meleg teát. 

Nézem az arcát. Próbálom megállapítani a korát. Arcán nincsenek ráncok, nevet a szeme is. Boldog ember. Ez a gondolat fut át bennem. 

"- Lassan nyolcvan éves vagyok kedves! Nyolcvan éves. Bizony ám. Kimentem édesanyám sírjához. Nem akartam a gyerekeimet terhelni ezzel. Semmivel sem akarom őket terhelni. És az az érzésem, minden teher, amit én kérek. De hát ez van. Az évek elszálltak, a gyerekek felnőttek. Saját életük van. És nem akarnak egy ilyen hóbortos vénasszonyt a nyakukba." - nevetni kezd. -"Annak neveznek, hóbortos vénasszonynak. Talán sok a teher rajtuk, és már elfelejtették mindazt, amire tanítottam őket. Amire engem tanított az édesanyám, és én azt tovább adtam nekik. De olyan, mintha már elfelejtették volna. Talán ez az élet rendje. Talán ennek így kellett lennie." - csak néz maga elé. Nincs szomorúság az arcán. 

Felhívom a fiát. Elmondom neki, hogy az édesanyja nálam van, és haza kellene őt juttatni biztonságban. A férfi felemeli a hangját. Neki nincs erre ideje. Még dolgozik. És az a hóbortos vénasszony rendelkezhetne több ésszel. Ekkora viharban minek megy az utcára. Az a rohadt sír. Nem ért volna rá holnap? Holnap kivitte volna ő az anyját a sírhoz. De ma még dolgozik. Végül annyit ígér, egy óra múlva itt van nálam. Csak azt remélem, a néni nem hallotta a fia hangját, és mondatait. 

"Csodálatos édesanyám volt. A legcsodálatosabb ezen a világon. Szerettem őt, és ő is minket. Négyen voltunk testvérek. Mind a négyünknek diplomát adott, és édesapámmal 69 évig éltek együtt. Aztán elment édesapa, és két napra rá édesanya is. Oly soká éltek együtt, hogy nem tudtak egymás nélkül élni. Akkoriban még tudtak az emberek szeretni. Mostanság már nem. Csak rohan mindenki. És közben eltelnek az évek. És nincs benne más, csak rohanás. Ezt látom a gyerekeimnél. Pedig nem erre tanítottam őket. "

"Édesanyám mindig azt mondta:" Bármennyire is sok a dolgod, vagy egy nehéz nap van mögötte, minden éjjel lefekvés előtt adj hálát mindenért, amiben részed volt, adj hálát mindenért, amid van." És én erre tanítottam a gyerekeimet. De mintha elfelejtették volna. Csak rohannak. Mindig kell valami. Új autó, nagyobb lakás, több tévé, okostelefon... és csak rohannak. Rohannak a létezésben, és nincs idejük megállni egy perce, és körbenézni az életükben, mi minden adatott meg nekik. Csak rohannak."

"Kergetnek valamit. És mindenáron utol akarják érni. Aztán, ha sikerül, nem állnak meg egy pillanatra, nem adnak érte hálát, hanem rohannak tovább... egy nagyobbért, egy modernebbért, egy másért. Így élnek ők. Ők legalábbis azt hiszik ez az élet. De ez nem az! Az élet az, ami ott van körülöttük, amíg ők rohannak. De nem érdekli őket. Engem hóbortos vénasszonynak  tartanak."

"Édesanyám minden éjjel kiment az udvarba, felnézett az égre, mosolygott, és megköszönte Istennek az életet. Minden éjjel. Ő nem rohant. Pedig négy gyermeke volt. De neki mindig volt ideje megállni a saját létezésében, és érezni a boldogságot. Ő boldog volt. És engem is erre tanított. De talán a boldogságot nem lehet tanulni, vagy tanítani. Talán így születik az ember. Az én gyerekeim vajon így születtek, csak elveszítették ezt a képességüket? Nem tudom. És nem hallgatnak meg, nem hallgatnak rám. Mert szerintük egy hóbortos vénasszony vagyok."

"Édesanyám, ha esett az eső, nem mérgelődött, hálát adott érte, mert kellett a földeknek, kellett a növényeknek, kellett az élethez az eső. Ha esett a hó, kimentünk hóembert építeni, hócsatázni. És édesanyám hálát adott a hónak, amiért meleg takaróként befedte a földeket. Ha sütött a nap, hálát adott a napsütésért. Édesanyám így élte az életét. És engem is erre tanított."

"Sosem láttam őt dühösnek, vagy mérgesnek. Édesapám mindig azt mondta, anya egy igaz boldog ember, aki áttáncolta az életét. És anya tényleg ilyen volt. Áttáncolta az életét, nevetve, boldogan, szeretve. Én is erre próbáltam tanítani a gyerekeimet. De elfelejtették. Csak rohannak. Kergetnek illúziókat, küzdenek tárgyakért, amelyek már ideig óráig sem ad nekik boldogságot, mert amint meg van kell valami más. A boldogságra születni kell? De akkor ők, miért nem erre születtek? Ők sosem látták tőlünk ezt a rohanást, ezt az eszeveszett ámokfutást. Sosem látták ezt tőlünk."

"Édesanyám sírjánál jártam. Minden évben elmegyek hozzá. Nekem már csak ez az egy dolog maradt belőle az életben. Egy sír. De a gyerekeim nem értek rá elvinni engem, nekem pedig nem volt maradásom, de rossz buszra szálltam." - mintha szabadkozni akarna a történtekért. Csak néztem ezt a törékeny nénit, néztem az arcát, ahogyan beszélt. ÉS nagyon örültem, hogy ő most itt van velem. 

"Hóbortos vénasszonynak tartanak. Pedig én csak ki akartam menni édesanyám sírjához. Már nem ölelhetem meg őt, már nem mondhatom neki, hogy szeretem, már nem beszélhetjük meg azt, amiről azt gondoltuk, majd holnap megbeszéljük. Mert már nincs holnap. A gyerekeim még megtehetnék, hogy szánnak rám időt. De nekik rám nincs idejük, és nincs energiájuk. Dolgoznak... sokat... és rohannak a világban, miközben elfelejtettek élni. És nem ölelnek meg, és nem mondják, hogy szeretnek, és már nagyok az unokák, már nem kell rájuk vigyázzak. Olyan, mintha már csak teher lennék a számukra. Pedig én nem erre tanítottam őket." 

"Megöregedtem, és már nincs rám szükségük. Megöregedtem, és már nem akarnak engem. Pedig én nem erre tanítottam őket... én nem erre tanítottam őket. Én csak édesanyám sírjánál jártam. Én csak el akartam menni hozzá."

"Elszálltak felettem az évek. Már nincsenek barátaim, mert mind meghaltak, mint ahogyan már nincs férjem, mert már ő is távozott. Tudja Kedves,  abból lehet észrevenni, hogy telik az idő, hogy az ember már nem esküvőkre, és keresztelőkre jár, hanem temetésekre. És már nincsenek kávézások, beszélgetések. Mert már nincs senki, akit fel lehetne hívni, már nincs senki, akihez szólni lehetne. A barátok elmentek. A szerető társ, a férfi, már nincs. A gyerekeimnek pedig már csak teher vagyok."

"Mégis hálás vagyok ezért a majd nyolcvan évért. Tartalmas élet volt, nagyon szép élet. De már lassan vége. És már nincs kihez szóljak, már nincs kit felhívjak. A gyerekeimnek pedig csak egy hóbortos vénasszony vagyok. Pedig csak édesanyám sírjánál jártam." - Csak hallgattam őt. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki.

Csengettek. Megérkezett a fia a néniért. Kikísértem őt. A férfin látszott, hogy dühös, látszott, hogy fáradt. Majd el felejtettem, hisz rohan. És nincs ideje élni. Intett felém, nagy gázzal elhajtott. Én pedig néztem őket még egy darabig. A néni szavai járnak a gondolataimban: illúziókat kergetve rohanunk át a létezésünkön, miközben észre sem vesszük, hogy az élet elmegy mellettünk.