Életről, lélekről

Léleksuttogó

Elindultam megkeresni az édesanyámat, de már csak a sírját leltem meg ...

2018. január 12. - Kata Vank

Egy történet, amelyet az élet írt. Egy történet, amely maga a szeretet, a benne rejlő fájdalmak ellenére is. 

A nevelőanyám és apám sosem titkolták előlem a származásom, sosem tagadták, hogy nem vér szerinti gyermekük vagyok. Tiszta szívükből szerettek, és mindent megtettek értem. Mindent. A lehető legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, hogy az igazi anyám rájuk bízott. 

Az igazi édesanyám születésem után pár hónappal megjelent a testvérénél karjában velem. Akkor már évek óta nem tudtak róla semmit, évek óta nem hallottak felőle. Csak annyit kért, neveljenek fel engem, mert ő erre nem képes. Nem tudom, édesanyám hány éjt és nappalt szenvedett emiatt, mire meghozta a döntését. De visszatekintve a gyermekkoromra azt mondom, a lehető legjobb döntést hozta. A lehető legjobbat, bár nem tudom, milyen életem lett volna mellette.

cemetery-2802233_1280_1.jpg

A nevelőanyám soha egy rossz szólt nem szólt az édesanyámra, a testvérére. Tudtam, hogy nehéz gyermekkoruk volt, szegénységben, nélkülözésben egy alkoholista agresszív apával, és egy velük nem törődő édesanyával. Sok sok intézetet megjártak ők heten. A nevelőanyám élete legszebb éveinek tekintette, amikor nevelőszülőknél élhetett, és a legfájdalmasabbnak, amikor egy nyáron váratlanul megjelent igazi anyja érte, és a testvéreiért. Ő volt a legidősebb. Bár szép évek voltak, de már akkor megfogadta, hogy ő soha nem fogja engedni, hogy bármelyik gyermek is a családból megtapasztalja ezt. Pedig akkor még csak nem is sejthette, hogy eme fogadalmának köszönhetően egy életen át kell majd gondoskodnia valaki más gyermekéről. A húga gyermekéről. 

Édesanyám ott hagyott náluk, és ment tovább élete útján nélkülem. Soha többé nem jelentkezett. Soha egy levél, egy képeslap, egy távirat. Soha többé nem adott magáról életjelet. 

A nevelőszüleimnek nem lett saját gyermeke. Én maradt nekik az egyetlen. De soha nem éreztették velem, hogy nem vagyok a vérük. Soha. Szerettek engem. Nagyon. Őszintén. Tiszta szívből. De én szerettem volna tudni, mi van az igazi édesanyámmal, mi van azzal a nővel, aki lemondott rólam, és aki soha többé nem akart látni. Szerettem volna beszélni vele, feltenni a kérdéseim, megtudni miért tette ezt? Vagy, ha már megtette, miért nem érdeklődött felőlem, miért nem látogatott meg soha? Miért nem voltam neki annyira fontos, hogy legalább egyszer megkérdezte volna tőlem, hogy vagyok? 

Csak félinformációkat hallottam felőle, és abban sem voltam biztos, hogy azok igazak. Mindenki tudni vélt valamit, és azt igaznak vélte. Hallottam, hogy annak idején drogos volt, és ezért dobott el. Megint más azt mondta a férfiak fontosabbak voltak neki, mint a saját gyereke. Hosszú hosszú hónapokon át kerestem őt Pesten, mire nyomra bukkantam. Akkoriban még nem volt facebook, és nem volt szokás nyilvánosság elé tárni az ember legbelsőbb magánügyét, ezért csak magamra számíthattam. Magánnyomozóra meg nem volt pénzem. 

Eljutottam egy lepusztult bérház legfelső emeletére. Szívem a torkomban dobogott, ahogyan haladtam a lépcsőkön feljebb és egyre feljebb. Nagyon vártam a pillanatot, amikor megláthatom azt az asszonyt, aki életet adott nekem. Nagyon vártam. Bekopogtam.... de nem érkezett válasz. Csend volt... néma csend. Az ott lakóktól megtudtam, hogy bizony sokáig élt ott egy olyan nevű hölgy, akiről én érdeklődöm, de pár hónapja nem látták. Magának való asszony volt, csak egy emberrel beszélt, a szembe szomszéddal. Talán kérdezősködjek nála. Javasolták. 

Egy velem egykorú férfi lépett elém a csengő hívó szavára. Mondta, hogy bár találkozott és beszélt édesanyámmal, de igazából nem ismerte. Ez a lakás a barátjáé, de ő most nincs itthon, és hónapokig nem is lesz, mert külföldre ment dolgozni. Annyit tud róla, hogy nagyon beteg... Az alkohol és a drog már régen nem voltak jelen az életében, helyette a közeli hajléktalan szállón dolgozott önkéntesként. 

Nekem az jutott eszembe... talán így vezekelt... miattam... értem... mert annak idején eldobott, mert annak idején lemondott rólam, még akkor is, ha ezt azért tette, mert biztos volt abban, hogy így szép életem lehet. De engem valahol legbelül, mélyen nagyon bántott, hogy meg sem próbálta. De nem tudtam róla semmit. Ezeket meg szerettem volna kérdezni tőle. 

Elmentem a hajléktalan szállóra. Azt hittem végre láthatom őt. Tele voltam reménnyel. De csak az üresség maradt. Ott megtudtam, hogy édesanyám meghalt. Pár héttel korábban. Beteg volt... nagyon beteg. És én ott álltam és sírtam. És vádoltam magam, hogy miért nem pár héttel hamarabb találtam meg? Miért nem indultam hamarabb a keresésére, mert akkor még esélyünk lett volna beszélni, esélyünk lett volna megbocsátani. 

Édesanyám keresésére indultam, de csak a sírját lelhettem meg. A hajléktalan szálló vezetője temette el a saját pénzéből. Ő nem tudott rólam.  Édesanyám sosem említette neki, hogy valaha szült egy egészséges gyermeket, csak lemondott róla. Soha nem mondta. Hallgatott rólam. És én csak a sírjánál állhattam, a kérdéseim már nem tehettem fel neki, mert már nem volt, aki megválaszolta volna azokat. 

Annyi időn át próbáltam a nyomára bukkanni. És mire sikerült... késő volt. Elkéstem. 

Elfeledtem a történetet. Évek teltek el. Nem mentem soha többé a sírjához. 

Közben  nevelőanyám, és apám is elhunytak. A hagyatéki tárgyaláson találtunk egy lakást, ami Pesten volt, de nekem soha nem szóltak róla. Soha. És akkor kiderült, hogy ez az a lakás, ahol az igazi édesanyám élt. És bár tudták, hogy keresem, hogy mindent megteszek azért, hogy megtaláljam, soha nem szóltak arról, hogy tudnak a haláláról, hiszen a lakás, amiben élt az övéké volt. Annyi éven át mélyen hallgattak arról, hogy tudják hol él édesanyám, tudják, mi van vele! Soha egyetlen szót sem szóltak. Még akkor is némák maradtak, amikor minden energiámat abba fektettem, hogy megtaláljam édesanyámat. Talán meg akartak óvni? Soha nem fogok már erre sem választ kapni. 

Egy kedves ismerősömet kérdtem meg, jöjjön el velem, és nézzük meg azt a helyet, ahol édesanyám a haláláig tartózkodott. Féltem. Magam sem tudom, miért de rettegtem. Túl sok volt a titok, és túl sok volt a hallgatás a mi családunkban. Felérvén csak egy tiszta üres lakás fogadott. Személyes tárgyak nélkül. mintha sosem éltek volna benne. Csak a nagy üresség volt, mint amelyet én is éreztem legbelül. 

Kifelé menet találkoztam a szomszéddal, akivel édesanyám olyan sokat beszélt, és aki első látogatásom alkalmával külföldön tartózkodott. Megállított, és amikor megtudta ki vagyok behívott az otthonába. Édesanyám minden születés és névnapomon, valamint karácsonykor ajándékokat vett nekem, amelyet soha sem adott át. És ezeket rá bízta, mert tudta a testvére soha nem adná át nekem ezeket. És megannyi levél várt egy dobozban, hogy végre rám találjon. Édesanyám kézzel írott levelei voltak benne, amelyeket nekem szánt. Az első száz vagy talán százötven levél a testvéréhez volt címezve az én nevemmel, de rajtuk voltak a postai bélyegzők. A nevelőanyám visszaküldte mindet. Soha nem adta át nekem, soha. Pedig tudta, mennyire nem értettem, édesanyám miért nem akarja velem legalább levélben tartani a kapcsolatot. 

Tartotta... volna... de a nevelőanyám nem engedte neki. Visszaküldte a leveleket, és megtiltotta édesanyámnak, hogy jelentkezzen. Több mint harminc évtized ajándékai hevertek zsákokban és dobozokban. A szomszéd nem tudta mit kezdjen velük, de nem akarta kidobni azokat, mert megígérte az édesanyámnak, hogy egyszer megkeres engem, és akkor átadja. És én ott álltam, és csak sírtam és sírtam. 

Hosszú hetekbe került, mire el bírtam olvasni a sorokat, amelyeket több évtizeden keresztül írt nekem. Mindenre magyarázatot leltem, minden kérdésemre választ kaptam. És fáj. Nagyon fáj. Ott mélyen legbelül még mindig sír a lelkem. De már nem tehetek semmit, mint ahogyan édesanyám sem tehetett semmit. Túl erősnek hitte a húgát, és túl gyengének önmagát. 

Én abban a hitben voltam, hogy nem kíváncsi rám, hogy végképp elfelejtett. Ő pedig élete minden egyes napján őrzött a szívében, és írt nekem, és ajándékokat vett, mert tudta, egyszer megkapom azokat.

Annyiszor de annyiszor eszembe jut, hogy mennyire más lett volna minden, ha a nevelőanyám nem így cselekszik. Talán szép család lehettünk volna. Nagyon szeretem őket, mert mindent megadtak nekem, de közben megfosztottak az édesanyám szeretetétől. Talán engem akartak ezzel védeni, vagy magukat, vagy édesanyámat büntetni. Már sosem tudom meg. Már sosem. 

  

A bejegyzés trackback címe:

http://leleksuttogas.blog.hu/api/trackback/id/tr9012985640

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hullajelölt88 2018.01.14. 11:45:17

Az a harminc évtized kicsit soknak tűnik.

Karipapa01 2018.01.14. 11:45:29

Túl nyálas a történet és túl sok benne a "lehetett volna". Az élet nem csak arról szól, hogy ajándékokat veszünk és szép szívhez szóló leveleket írogatunk a másra bízott gyerekeinkhez.

a ribancok is kidobják a csikket 2018.01.14. 11:45:33

"Hozzászólásod előzetes moderáció után jelenik meg."

Akkor nem szóltam.

a ribancok is kidobják a csikket 2018.01.14. 11:45:40

Kár, hogy ezen rágodsz. Felesleges. Örülj, hogy szerencséd volt.

Kurt úrfi teutonordikus vezértroll 2018.01.14. 11:45:43

Ez rettenetes és megindító egyszerre. :-((

Advanced Flight 2018.01.14. 15:48:10

Borzalmas rokonokkal vert meg a sors téged, felejtsd el őket.

látjátok feleim szümtükkel 2018.01.14. 15:48:18

Nem biztos, hogy vissza nézve mindent tudni kell arról, mi miért történt. Azért nem kell ezt kutatni, mert a megváltozhatatlant nehezen tudjuk elviselni. Márpedig a múlt megváltozhatatlan. A szépre-jóra kell emlékezni. A szép, és jó a nevelőszülők szeretete, becsületes munkája, a szülőanya eljárása, hogy a gyerekét egy jó, és biztonságos családba helyezte. Arra világ még soha nem adott választ, mi lett volna ha.

Posztírónak ajánlom emlékezzen szeretettel édesanyjára, nevelőszüleire, és mindarra a pozitívumra, ami tőlük származott. A többi nem érdekes, csak az, ezekből mit tud/fog tovább adni. Mert ez már az ő élete, amit most él, és nem a múltban.Én a szüleimmel nőttem fel, és egy ideg gyötörtek a kérdések, hogy sok mindent nem kérdeztem meg róluk, tőlük. Aztán rájöttem, nem kell ezen görcsölni, csak a szép és jó pillanatokra emlékezni. Mert azt éremlik/érdemeljük.

Karipapa01 2018.01.14. 15:48:30

@a ribancok is kidobják a csikket: Nekem erre "Hozzászólásod előzetes moderáció után jelenik meg." az a véleményem, hogy a hozzászólások nem a blogot minősítik, hanem a kommentert. Ezáltal feleslegesnek tartom az előzetes moderálást, mivel az csak akadályozza a normális párbeszédeket, mivel a blogger nem követi real time a véleményfolyamot. De hát minden bloggernek a szíve joga :D (ugye milyen szép képzavar?? :D)

Cicmen. 2018.01.14. 17:28:57

De jó történet, mekkora fordulatok! Zseniális dráma!

látjátok feleim szümtükkel 2018.01.15. 07:42:29

@Cicmen.:

A legzseniálisabb drámát mindig az élet írja.

Apámnak volt egy barátja, akinek a feleségének nem lehetett gyereke. Ezért keresett egy nőt, aki némi térítés ellenében hajlandó volt neki gyereket szülni. A gyerek megszületett, és az apa a feleségével szeretetben felnevelte. A gyerek felnővén megtudta a valóságot, és az apa halála után a nevelő anyját szépen, annak haláláig gyámolította.