2018. feb 18.

Levél Istenhez...

írta: Kata Vank
Levél Istenhez...

Drága Isten!

Mondd létezel? És, ha igen, hol vagy? És merre jársz? Valóban mindent látsz? Akkor miért engeded, hogy ennyi rossz történjen a világban, az életben, az életemben?

sunset-585334_1280.jpg

Mondd Isten! Tényleg létezel? Vagy csak kell valami, amibe kapaszkodhatunk, ha úgy érezzük nincs erőnk, és nem bírjuk tovább? 

Mondd Isten! Valóban létezel? Akkor miért engedted, hogy úgy nőjek fel ahol? Miért engedted, hogy ne tudjam, mi az a szeretet, mi az az összetartozás? Miért engedted, hogy sose dicsérjenek, és az a kéz, amit simogatásra született, csak ütéseket mérjen rám? 

Miért engedted, hogy sose tanuljam meg mennyit érek? Miért engedted, hogy mindig mások mondják meg nekem, mit tegyek, hogyan éljek, és mennyit ér az életem?

Miért engedted, hogy annak idején rákot diagnosztizáljanak nála, maikor ott álltam a két éves kislányommal, és egyedül voltunk a világban, mint a kisujjunk, és csak egymásnak voltunk?

Miért engedted, hogy meghaljon a kisfiam, anélkül, hogy akár csak egyszer is a karomban tarthattam volna? 

Miért engedted, hogy a kislányommal éveken át úgy éljünk, mint egy űzött vad, nem lelve a békét, menekülve, folyamatosan hátratekintve?

Mondd Isten! Ha létezel, miért engeded, hogy egyedül kelljen szembenézzek az élet kihívásaival? Miért kell ekkora terhet cipeljek, és miért nem nyugodhat meg végre a szívem és a lelkem? 

Mondd Isten! Miért engedted, hogy találkozzak az édesanyámmal sok sok év után, hogy aztán egy pillanat múlva elvedd tőlem, és meghaljon vele együtt mindaz, amit közösen álmodtunk?

Mondd Isten! Miért?

Valahogy ezen gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán ahogyan ültem, és a csend ürességében próbáltam meghallani a válaszokat, hirtelen másként kezdtem  látni a dolgokat. 

Megszülettem. Koraszülött voltam. És bizony majd négy évtizeddel ezelőtt még az orvostudomány nem volt annyira fejlett, mint manapság. Én mégis életben maradtam. Talán, mert céllal érkeztem a Földre, és meg kell azokat valósítsam. És egészséges vagyok. Igen... azt hiszem ott volt Isten, amikor megszülettem, és ott volt velem azokban az időkben, amikor az orvosok az életemért küzdöttek, és ott volt velem, amikor kiderült, mindenféle egészségkárosodás nélkül megúsztam ama mutatványomat, hogy siettem eme Földre. 

Éveken át vártuk, hogy megfoganjon a gyermekünk. Aztán sok sok év hiába való küzdelem után egyszer csak, amikor  már feladtuk, és elengedtük a kérdést, egy decemberi napon egy gyönyörű álom valósult meg, amikor megtudtam, hogy babát várok. És tudom, hogy ott voltál velem végig, amíg a szívem alatt dobogott egy másik kicsi szív, mert az orvosok nem hitték, hogy képes leszek kihordani, vagy akár megszülni. Vagy ott voltál velem a kicsi lányom születésekor, amikor 27 óra vajúdás után egészségesen tarthattam a kezemben őt. A legnagyobb csodát az életemben. Még mindig emlékszem, ahogyan sír, és amikor odatették a fejemhez rám nézett a gyönyörű nagy szemeivel, és csendben maradt. És csak nézett engem, és én néztem őt, az én kis csodámat,  és mintha azt mondta volna: "Szia anyukám! Hát végre itt vagyok, és a karodban tarthatsz!" 

És tudom, hogy ott voltál, amikor rákot diagnosztizáltak nálam, mert képes voltam túlélni a lányomért, mert olyan mélyen és erősen hittem, hogy másképp nem lehet, hogy nem is lehetett másképp. Hiszen nekem csak ő volt, és neki csak én. És még alig volt kétéves. És én nem hagyhattam őt magára. És ezért maradtam életben. Emlékszem arra az éjszakára, amikor kiálltam a csillagok alá, és téged kértelek, hogy segíts, mert most nincs B-terv. És nem lehet B-terv! És még olyan élénken élnek bennem az orvos szavai a daganat eltávolítása után: "Most menjen haza, és tekintsen úgy magára, mint, aki egészséges. Ne azt mondja, meggyógyulok, meg azt, hogy eltávolították a daganatot, menjen úgy haza, hogy egészséges, mintha ez az egész meg sem történt volna. És ennek már több, mint tíz éve. És azóta is minden rendben van. Mert nincs B-terv. Mert van, amikor nem lehet B-terv. Ez  egy ilyen eset volt.

És tudom, hogy ott voltál velem, amikor kiderült, hogy már nem él a kisfiam. Ahogyan érkezett, úgy el is ment. Akkor vádoltalak, hogy miért engedted, hogy ez történjen, de ma már tudom, hogy ott voltál velem, mert legalább én túlélhettem ezt. A kisfiam pedig visszatért oda, ahonnan jött, de tudom azt, hogy egyszer, majd még visszatér. Vagy talán már vissza is tért... csak nem hozzám... csak nem hozzánk. 

És tudom, hogy ott voltál velem, amikor menekültünk, amikor nem volt életünk, mert nem lehetett életünk. Mert biztos vagyok benne, hogy Te adtál erőt, hogy menjek tovább. Pedig hányszor, de hányszor feladtam volna, visszafordultam volna. Hányszor, de hányszor éreztem, hogy nincs tovább. Elfogyott az erőm. Aztán valahonnan mégiscsak erőt merítettem, és mentem. Lehet, hogy csak féltérden csúsztam, vagy csak kúsztam, mert másra már nem maradt erőm, de legalább haladtam. Előre. És nem néztem vissza. 

És tudom, hogy most is itt vagy velem, amikor megint minden olyan össze vissza. Amikor keresem az utat, a megoldást. Tudom, hogy itt vagy. És tudom, hogy létezel! Pedig talán kételkednem kellene benned. Vajon miért  természetes, hogy minden reggel felébredek, hogy van egy gyönyörű, egészséges gyermekem, hogy van hol laknom, hogy tudom fizetni a számláimat? Pedig  én  azt is tudom, hogy ez bizony nem olyan természetes. Mert volt, hogy elveszítettem mindent. Mert volt, hogy elvettek tőlem mindent. Én most mégis itt vagyok, és azt tehetem, amit szeretek. És vannak barátaim, akik annyit mondtak nekem:"Amíg én élek, Ti nem fogtok sem éhezni, sem fázni!" És én tudom, mi az. Én sokszor fáztam, és volt, hogy éheztem. De valahogy túléltem. Magam sem tudom, miért, és hogyan? Miért nem adtam fel, a legnehezebb pillanatokban, és hogyan tudtam továbbmenni akkor, amikor azt hittem vége! Talán azért, mert Te vagy. Mert Te mindig itt vagy. Nevezhetünk Istennek, sorsnak, Univerzumnak! Tudom, hogy vagy és létezel! De azért be kell valljam, nagy játékos vagy az már egyszer biztos! :) 

Köszönöm az életem, köszönöm az életet! Köszönöm az élet minden megélt pillanatát, mert mind hozzájárult ahhoz, hogy olyan emberré váltam, amilyen vagyok. Igen.. lehetett volna könnyebb, de nem volt! Én mégis itt vagyok! Mégis mindig felálltam! Köszönöm! 

 

 

Szólj hozzá

élet fájdalom gyermek boldogság szenvedés remény szeretet édesanya Isten