Hamarosan negyvenéves leszek. És azon gondolkodom, mit is sikerült elérnem az életembe, vagy mit sikerült letennem az asztalra. 

Negyven éves leszek. Az elmúlt éveknek az életről, meg önmegvalósításról kellett volna szólnia. A filmekben legalábbis ez van. De, ha visszanézek a múltba, nekem valami egészen más jutott. 

Vidéki családban nőttem fel. A boldog gyerekkor nálunk arról szólt, hogy alkoholista, önmagukat gyűlölő szülők rajtunk élték ki elcseszett életük minden frusztrációját. Nálunk nem volt szeretet, oltári balhék, verekedések, verések viszont igen. Nem állt másból az életünk, mint tanulás, mert ötösnél rosszabb jegyet nem vihettünk haza, ha ez mégis megtörtént, akkor viselnünk kellett a következményeit. Előfordult olyan eset, hogy a nővérem hetekig nem bírt tollat fogni a kezébe, meg semmit, mert anyám egy légycsapó nyelével szétverte a kézfejét. Mindezt egy rossz osztályzatért. Ezért inkább tanultunk, mert nem akartuk a felesleges büntetéseket, a felesleges fájdalmat. 

Reggel megetettük az állatokat, meg elmentünk boltba, aztán indulás az iskolába. Délután megint a kertbeli munka, majd az állatok ellátása, meg a későn született öcsénk ellátása, meg ehhez hasonló sztorik. Azért persze voltak jó dolgok, meg barátok, meg nagy játszások, meg mindenkinek megfelelés. 

Tinédzser és kamasz korunkban, egyetlen szórakozási lehetőségünk volt, a falu művelődési házának tini disco-jában nyomulni, meg persze iskolai rendezvényeken bulizni, de én sosem találtam ezen rendezvényeken a helyem. Pedig el voltunk látva... de szép magyar mondat ez!.. szüreti bálokkal, meg Katalin- bálokkal meg minden egyébbel, ahol a falu apraja nagyja megmutathatta szép ruháját, meg a boldog családi életét. Akkoriban még nem volt facebook, hogy ott mutogathassuk, mennyire boldogok is vagyunk, így meg kellett jelenni egy egy ilyen rendezvényen, hogy mennyire szép is az élet! Meg mennyire bejött az élet! Ilyenkor mindenki a boldog arcát mutatta, meg mindenki elhitte, hogy boldog, aztán másnap mehetett a pletykálás a piacon, meg az ABC-ben, esetleg a kis boltban, vagy az utcán. 

Aztán jöttek a középiskolás évek, ami nekem maga volt a pokol. Vidéki gyerekként nem leltem a helyem a nagy pesti tömegben, bár akkoriban sehol nem leltem a helyem, barátaim nem voltak, a régiekkel meg nem tartottuk a kapcsolatot. Ez a kézzel levelet írunk buli az elején még működött, aztán egyre kevesebb lett a levél, míg a végén, már teljesen elmaradt. 

Valahogy túléltem a középiskolát. Mert az nem volt más, csak túlélés. Nem voltak barátaim, meg semmim nem volt, csak egy kamaszkorom, amelyben olyan lelkesen kerestem a létezésem értelmét, meg önmagam, hogy azt se tudtam, melyik dimenzióban vagyok. Nálunk a probléma megbeszélés úgy zajlott, hogy akkor takarodj el a háztól, meg beraklak a Bajza utcai leányneveldébe, meg szeretném, ha annyi gondom lenne nekem, mint neked. Mármint anyám mindig ezt mondogatta. Nem jártam bulizni, meg sehova, befordultam önmagamba, meg egy olyan világba, amelyet a négy négyzetméteres szobámba megteremtettem. 

Aztán, a sors fintora, hogy amikor értelme lett volna tanulnom, mert irány az egyetem, meg a főiskola, akkor már nem tanulhattam, mert kellett a pénz otthonra. Így frissen kiesve az iskolapadból, a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, mert mindenhová gyakorlati éveket kértek, így mentem dolgozni oda, ahová kellettem. Napi 10-12 órát dolgoztam. Aztán hazamentem pihenni, aztán mentem dolgozni. Így erről szólt az élet. Mondjuk ezekben az időkben legalább lehetőségem volt egy kicsit élvezni a létezést, mert szuper csapat volt körülöttem, így sokat utaztunk, meg buliztunk. Akkor egy kicsit bepótoltam az otthoni négy fal között eltöltött éveket. 

Aztán megismertem a leendő férjemet, gyorsan összeköltöztünk, aztán alig húsz évesen elkezdődött egy merőben új formája a történetemnek. Szépen a szolgájává tett, egy bólogató majommá, aztán így éltünk mi, a boldogságos lila ködös, rózsaszín felhős világunkban. Béke volt, amíg azt tettem, amit ő akart. Egyszer körbenéztem az életemben, és azt láttam, nincsenek barátaim, a családom elmaradt, egy neve nincs faluban éldegélünk távol a civilizációtól, a négy fal közé bezárva. És nem volt senki, akihez szólhattam volna. 

Talán a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, a gyermekem születése. Mert ő a minden. A legnagyobb csoda az életemben. ÉS onnantól kezdve az élet arról szólt, hogy neki megadni mindent. És persze ez nem baj! Sőt! Ha ő nincs, akkor talán én sem lennék már, mert értelmét veszítette volna a létezésem. 

15 év házasság után, egyszer csak ott találtam magam, hogy vége a házasságomnak, nincs munkám, nincs életem, nincsenek barátaim, álmaim,... nincs semmim... csak egy gyermekem, akiért muszáj felállnom, és valamit kezdenem magammal, mert tető kell a feje fölé, meg egy olyan gyerekkort kell biztosítanom nekik, ami nekem sosem volt, de mindig is álmodtam róla. 

Így elindultam a nagy ismeretlenbe. Házat, autót vitt a bank, a többit meg a sors... vagy a balsors. Van az a mondás:"A győztes mindent visz!" Hát ebben a játékban rohadt nagyot vesztettem.

És közben elteltek az évek. 34 évesen ott állni a nagybetűs életben, hogy akkor húzzál bele, mert itt nagy bajok lesznek. Belehúztam. Összeszedtem magam. 

És most nem kell jönni olyan dumával, hogy mi nők akartuk az emancipációt, meg az egyenjogúságot, úgyhogy rohadjunk meg az öntudatunkkal együtt! Én biztosan nem akartam. De szolga lenni, meg egy lélek nélküli fizikai testbe zárt szellem, az sem akartam lenni! Igen, bennem volt annyi bátorság, hogy a nagy semmibe elinduljak a gyerekemmel, és nem beletörődve élni depressziós életem bezárva egy férfi mellett! Mert élni szerettem volna! Mert 34 évesen ott álltam, hogy, ha ez az élet akkor inkább nem kell!   

Negyvenéves leszek! És az elmúlt negyven évben én sehol sem voltam, sem a saját magam, sem mások szemében. Csak voltam. Éltem a reggel felkelek, elvégzem, amit el kell, aztán meg lefekszem, aztán meg megint felkelek életet.... 

Azt sem tudom, mertem e valaha álmodni. Nálunk túl hamar szájba vágtak a való élet gyötrelmeivel. Úgy nőttem, nőttünk fel, hogy belőlünk úgy sem lesz semmi, meg úgy sem érünk el semmit. Így azért nehéz kellő önbizalmat építeni. Még le kellett gyűrnöm a múltam démonait. Néha még előjönnek. 

Nap, mint nap erőt kell venni magamon, hogy figyelmeztessem magam, menj, mert meg tudod csinálni! És megtudom! Mert nincs más választásom! Egyedül élek! Mert inkább egyedül, mint olyan valakivel, aki nem ér három forintot sem, aztán munka után a kanapén ülve sörrel a kezében, bámulva a tévét lebzsel, miközben én dolgozom, ellátom a gyerekem, meg az állatokat. Igen! Ezt én akartam! És vállalom! Nem kell azt gondolni, hogy egyedül élve a párnámat telesírom, amiért nincs mellettem egy férfinak nevezett senki! Tudom, ez sok férfinak meg nőnek a szemében most oltári nagy gonoszság, meg a pokol tüzében fogok égni az idők végezetéig, meg ilyenek. Válogatós vagyok! Lehet! És lehet, hogy magasra tettem a mércét, de vállalom! Mert eltelt negyven év az életemből, és ráébredtem, hogy gyakorlatilag semmim nincs, semmit nem értem el, és rohadtul kevesebb van már hátra, mint előre! Ezért nem alkuszom! Alkudtam én már épp eleget, és ennek az lett az eredménye, hogy eltelt az életemből negyven év! 

Manapság a legnagyobb kihívást az jelenti az életembe, hogy gyerekem kedvenc énekesének mikor lesz koncertje, és hol, oda el tudunk-e menni?

Voltak nagy szerelmek, amelyekről, hol hamarabb hol később kiderült, hogy se nem nagyok, se nem szerelmek nem voltak, csak érzelmi ámokfutások. 

Már nincsenek barátaimnak nevezett lények, akik eltűnnek, ha bajban vagyok, csak kevés embert engedek közel magamhoz, ők viszont a legfantasztikusabb lelkek ezen a földön. 

Eltelt az életemből negyven év. Kísérem a gyermekem az útján, gondoskodok az állataimról, és gyűjtöm a plüssmedvéket. Mondjuk ez gyerekkori szenvedélyem. Azt így nagyjából ennyi, amit elmondhatok magamról.  

Igen! Most jöhet, a majd egyedül, meg magányosan fogsz megdögleni, macskás, meg kutyás emberként... itt ne maradjanak ki a lovak sem! ... kommentek. Viszont elmondhatom magamról, hogy egyszer mertem lépni egy nagyot, elhagyni az addigi létezésem, változtatni, és végre nem beletörődni a rosszba! Mertem lépni! Azért erre büszke vagyok! Meg arra is, hogy mind a mai napig képes vagyok azt mondani egy kapcsolatnak nevezett valamire, hogy kössz,  ezt nem kérem, mert nekem más kell! Mert 34 évig mást sem tettem, csak megalkudtam, most már nem fogok! 

Negyven éves leszek! A legcsodálatosabb gyerekem van, és vannak állatok, akiket az utcáról, meg a kukából mentettem meg, meg az éhenhalástól. És ők mind számítanak rám! És ez szuper! 

Vagyis negyven éves leszek, tini sztárok koncertjeire járok a gyerekemmel, gondoskodok a bundás, meg patás, meg kétlábú, meg uszonyos, meg páncélos családtagjaimról, meg van egy szuper munkám! Oké.. akkor talán még sincs még minden veszve!

Jó dolog ez az életközépi válság, ahogy az angol mondja, Mid life crisis! Így felettébb jobban hangzik! Remélem ezennel letudtam. Ahogy a barátnőm mondta, mi a fenének gondolsz te bele ilyenekbe? És ahogy a tesóm. Húzzunk az Ikea-ba hot dogot enni. Mid life crisis kezelve! :D Igen! 

Ahogy az Üvegtigris című filmben mondják: "Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van, és ne legyek kemény!"