Rohanunk. Hamarosan elérkezik az év legmeghittebb ünnepe. Három nap, amely nem szól másról, mint a szeretetről és a békéről. Bennem mégis visszásságokat kelt.Három napig erőltetve szeretünk mindent és mindenkit. Olyan családtagjainkkal ülünk le egy asztalhoz, akik igazából nem is jelentenek semmit... de meghajtjuk fejünket és akaratunkat a hagyományok előtt, és engedünk a hívó szónak. Erőltetve elkészítjük a boldog karácsonyi fotókat, kitesszük megelégedve a facebookra, eljátsszuk, hogy örülünk az ajándékoknak. Aztán eltelik a három nap. Kidobjuk a feleslegesnek vélt meglepetéseket, és újra nem érdekelnek bennünket a rég elveszett családtagok. Majd következő karácsonykor találkozunk, vagy temetésen, vagy valahol. És ennyi. Elmúlik a mindenki szert mindenkit, és mindenki jótékonykodik láz, és elmúlik az ünnep, vele együtt a varázs.... elmúlik minden, és kezdetét veszik a hétköznapok. 

Már rég nem veszek részt családi vacsorákon és ebédeken. Egy időben a család fekete bárányaként nem hívtak, később pedig nem akartam menni. Tudom, hogy nincs nekem ott keresni valóm. Megjátszani, hogy szeretem őket, megjátszani, hogy szeretnek engem, miközben az egész együtt töltött idő hangulatát belengi, megbélyegzi a feszültség. De nem veszünk össze, elvégre is karácsony van. Aztán mégis összeveszünk... aztán este olvasom a facebookon, hogy majd jövőre jobban megválogatják kikkel töltik a karácsonyt. Megkímélem őket ettől, és megkímélem ettől magam is. Hiszen minek megjátszani magunkat, minek magunkra erőltetni valami olyasminek a képét, amely igazából sosem létezett, de a a karácsony ezt várja tőlünk. Már nem érdekel, ki mit vár, vagy mit szeretne. Amióta gyermekem van a legszebb karácsony estéket ketten töltöttük, játszva, szeretve, erőlködés és megjátszás nélkül. Mert nekünk nem csak három nap van az évben, amikor minden tökéletes. Az életünk tele van tökéletes pillanatokkal, csodákkal, álmokkal, és megvalósulásokkal. Mi nem csak három napig szeretünk. És a legkevésbé sem érdekel bennünket, mit szólnak ehhez mások. 

Vannak napok, amikor az egom, az elmém fogságba ejt. Amikor addig addig gondolkodom valamin, amit aztán a megoldhatatlanságik fejlesztek, és beleesem a legmélyebb gödörbe, amelyet senki más nem ásott nekem, csak is én magamnak. Mert engedtem az elmém csábításának, és engedtem, hogy saját gondolataim addig addig pörögjenek, amíg már a lelki békém teljesen felbolydult, és már kezdtem elveszteni a hitem, az életkedvem. Talán a közelgő ünnepek várakozással teli hangulata, vagy talán szívem eddig nem teljesült vágyai törtek elő belőlem. Vagy talán a szeretet ünnepe megint közelebb hozott a lelkemhez egy olyan feladatot, amelyet még nem sikerült megoldjak, egy olyan kihívást, amelyet még nem sikerült legyőzzek. Egy olyan álmot, amelyeknek megvalósulása még messze látszik, vagy talán már itt van a közelemben, én mégis elmém fogságában nem látom a szépet és nem látom a jót. Egy újabb karácsony egyedül... kettesben a gyermekemmel, egy újabb karácsony... Aztán eszembe jut az elmúlt évek összes szépsége. A megélt tökéletes pillanatok. Az a szeretet amely körülölel, az álmaim, a vágyaim, Isten, sors, Univerzum szeretete.. és már másként fogom fel a dolgokat. Egy újabb karácsony kettesben az én drága gyermekemmel... szabadon... tisztán... őszintén..... ennél nagyobb dolog nem is létezhetne az életemben. Hányszor álmodtam ilyen karácsony estékről... hányszor álmodtam a 15 év alatt, hogy egyszer majd olyan karácsonyban lehet részünk, ahol csak a szeretet van... a béke... a boldogság.... A második ilyen karácsonyunk lesz. Ahol már nem számít semmi, és nem kell megfeleljek senkinek és semminek. És nem várnak el tőlem semmit.Csak mi ketten.... félelem, rettegés, hazugságok, színjátékok, elfojtott düh nélkül....