Töretlen hittel és lelkesedéssel járok lovagolni. Új családom, új hobbim, új álmaim lettek ezáltal, és a lovakkal való közös munka nap, mint nap szolgál csodákkal. Mégis volt egy pillanat, amikor elgondolkodtam azon, egészen biztosan ez az én sportom? Nem akartam azok közé tartozni, akik tehetségtelenek, mégis több százezer forintot költenek valamire, amiben soha nem lehetnek sikeresek... És addig, addig gondolkodtam ezen, amíg arra az elhatározásra jutottam, hogy beszélni fogok azzal az emberrel, aki olyan lelkiismeretesen, és türelmesen próbál bevezetni a lovaglás elsajátításának tudományába... van-e értelme, hogy én ezt folytassam. Szeretem... szeretem a lovakkal eltöltött perceket, szeretem, hogy annyi mindent tanulhattam tőlük, általuk... annyi mindent megtapasztalhattam... de valamiért féltem, hogy kudarcot vallok.... és amikor a félelem átveszi a hatalmat, két választásunk van... szembe nézni vele, és legyőzni azt, vagy menekülni... valamiért bennem a menekülési vágyam erősebb lett.

Azt mondják, egy jó oktató, tanító, edző hidat épít az álmaink, és a valóság között. Hát, ha ez így van, akkor nekem a legjobb hídépítőt adta az Univerzum. 

Már sötétedett. Ismét a szabadban tartották az edzéseket. Egészen más érzés a friss levegőn lenni, érezni a szabadságot, mint a fedett arénában megfelelni az oktató kéréseinek. Nekem még sem tetszett. Fáztam... elegem volt.. megint eluralkodott rajtam... az én mit keresek itt érzés... és elég jól végezte a dolgát. De, ha már ott vagyok, úgy voltam vele, beszélek Balázzsal... mit gondol Ő erről. Bíztam benne annyira, hogy megmondja őszintén, mit is lát, hogyan is érez velem kapcsolatban. Elég sokan összegyűltünk. Sokat segített nekem, hogy egy szuper kis csapat verbuválódott ott össze, és nagyon jól éreztük magunkat, a hideg, és a csepegő eső ellenére. Közben a lovarda tulajdonosa is csatlakozott ehhez a spontán szerveződött kis összejövetelhez. Sikerült a rossz érzéseimet háttérbe szorítanom, bár még mindig nem voltam abban biztos, hogy folytatnom kell-e ezt nekem.

Sikerült úgy beszéljek Balázzsal, hogy csak a gyermekem hallja. Úgy éreztem a félelmeimet, a kételyeimet nem szeretném másokkal is megosztani. Már ültem Basán. Megint őt kaptam társamul, 600 kg színtiszta szeretetet. Megint megbizonyosodtam róla, hogy a lovak a legcsodálatosabb teremtmények ezen a Földön. Azonnal megérzik, mi játszódik le abban az emberben, aki ráül. És Basa érezte... érezte, hogy tele vagyok kérdésekkel... tele vagyok bizonytalansággal... és mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa nekem... itt a helyem... vele... itt a helyem közöttük... Balázs kérdőn nézett rám. Nem értette, hogy a múltkori elszántságom hova is lett, és mik ezek a felmerült problémák. Ego! Válaszoltam neki csuklóból. "Oké! Akkor figyelj rám! - kezdett bele monológjába... - Itt vagy...  elhatároztad, hogy az egyik legnehezebb sportot elsajátítod. ... - közben jött ment a gyermekem, és közöttem, leellenőrzött mindent.... - az előző órán sem adtad fel.... amikor többet voltál a földön, mint a lovon... tettél az egészségedért.... tettél a kondíciódért.... egy közösséghez tartozhatsz... és, ami a legfontosabb.. idejössz... megnyugodsz... és élőlényekkel lehetsz, élőlényekkel dolgozhatsz együtt.... megismerheted őket, és ők téged.... megtanulhatod a bizalmat, a szeretetet... és érezheted... szabad lehetsz... akkor?" - kérdezte... kicsit dühösen... -"Szeretem a lovakat... szeretem ezt az egészet... de" mondtam volna neki ... "Akkor nincs DE... folytatta ő... TEDD már le azt a lécet önmagaddal szembe!!!!! Ne akarj gyorsan, hirtelen... fejlődni kell, lépésről lépésre... a szeretetért vagy itt, az álmaidért... ne akarj még a Riói olimpián elindulni, és meg is nyerni azt! Ne akarj nyolc óra után egyből 2 méter 20 centit ugrani... ugorj csak 10 centit, de azt jól!" Érdekes ez az egész. Amióta tanulom a lovaglást újra és újra előjön, hogy túl sokat várok el magamtól. Másoktól nem... másokat elfogadok olyannak, amilyenek, magammal szemben irreális elvárásokat támasztok, amiket aztán, ha nem sikerül teljesítenem, kétségbeesem. "Amikor Apollóval voltál... folytatta az érvelését.. , nekem is kételyeim voltak, hogy jól döntöttem-e, hogy rád bíztam... és téged rá! De megugrottad ezt a feladatot... helytálltál ... akkor? - ...Közben már elkezdtük az edzést....-  Én látom a fejlődést... neked pedig érezned kellene... az első órán 5 perc után levegőért kapkodtál... most 30 percet csináltál végig pihenő nélkül.... megtanultál egyenes háttal ülni a lovon, és Apollóval azt is, hogy hátra kell húzni a vállad! Akkor mi a problémád? Szeresd, csináld azért, amiért idejöttél! Ne akarj túlzott elvárásoknak megfelelni! Tedd le azt a lécet! De nagyon gyorsan! " ... közelebb jött... átment a másik oldalamra... " Most egy nagyon fontos dolgot fogok neked mondani.... suttogott, mert nem akarta, hogy hallja a gyermekem.... tíz év múlva meg fogod nekem köszönni ezt a mondatom... Van a gyerekeddel egy közös álmod, van a gyermekeddel egy közös hobbid! Ez többet ér mindennél... teljesen mindegy, hogy hogyan lesz... de van egy közös dolog az életetekben.... és majd amikor 21 évesen beszámol mindenről, mert megbízik benned, akkor nagyon jó lesz... és ehhez nagyon is hozzájárul, hogy itt vagytok, együtt vagytok.... mert szereti a lovakat... és te itt vagy vele... és csinálod... még akkor is, ha néha feladnád! És a gyerekednek megmutatod, nem csak beszélsz a kitartásról, a hitről... itt vagy, és nap, mint nap, óráról órára bebizonyítod, hogy az ember bármire képes, bármire! Tudom a saját gyerekemnél, mennyire fontos is ez! " ... mosolygott... és én is mosolyogtam... mert tudtam, hogy igaza van... mert mi elmondhatjuk magunkról a gyermekemmel, hogy van, amit együtt tanulunk, van, amiért közösen teszünk... van, ami még inkább összeköt bennünket. És akkor már tudtam, hogy maradok... és lejjebb teszem azt a lécet. Magamért, a gyermekemért, az álmomért.

Leszálltam a lóról. Balázsnak még eszébe jutott egy gondolat.... "Még valami... ismerd el a saját fejlődésedet... még akkor is, ha nem olyan látványos... ismerd el az apró sikereket.... mert a lovaglásban egy apró siker is felér egy hatalmas lépéssel. És meg ne halljam még egyszer, hogy abba akarod hagyni!" ... mondta tettetett szigorúsággal. És akkor Basa, az én drága Basám odajött, rátette a vállamra a fejét.... megfordultam, megöleltem.... éreztem azt a hihetetlen energiát, ami áradt belőle... "És, ha abba hagynád... akkor ezeket sem élhetnéd át!" fejezte be mondanivalóját az én drága oktatóm, aki nem csak Magyarország egyik legjobb lovasa, de az én nagy tanítóm is.... Még ölelgettem egy kicsit Basámat, adtam neki egy puszit, ránéztem a mosolygó gyermekemre, ... és most már biztosan tudtam... hogy jó helyen vagyok... a legjobb helyen, a legjobb emberekkel! És nem fogom feladni!