Azt mondják leszületésünkkor mi választjuk ki a családunkat, akiknek oltalma alatt le szeretnénk élni földi életünket.  Ezen mindig jót mosolygok... nos... jobban átgondolhattam volna. Mindig is vágytam volna arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik feltétel nélkül elfogadnak, támogatnak, segítenek az utamon. Hosszú hosszú ideig ez csak egy vágyálom maradt. Úgy nőttem fel, hogy soha nem feleltem meg az elvárásoknak, amiket szüleim, édesanyám támasztott nekem. Amikor szükségem lett volna segítségre, akkor fordult el a leginkább tőlem. Véleményem nem lehetett... kicsi gyerekkoromtól megtanultam, hogyan NE álljak ki magamért, hogyan vonuljak vissza még akkor is, ha tudom, hogy igazam van. Túlélés törvénye.... Ha szerettem volna elkerülni a még nagyobb fájdalmat, akkor ezt kellett tegyem. Hosszú hosszú évekig tanultam aztán, hogyan is védjem meg magam, az igazam, hogyan mondjam az emberek szemébe, hogy én ilyen vagyok. Ha elfogadsz engem ilyennek, akkor köszönöm, isten hozott az életemben, ha nem... akkor nekünk nincs közös utunk, de azért köszönöm, hogy megismerhettelek.

2014 január 21.-én tettem végre valamit azért, hogy megváltoztassam az életem. Addigra már az Univerzum elég erőteljesen szeretett volna engem a helyes útra terelni. És miután az apróbb jelekből nem értettem, ezért több mázsás pofonokkal próbálta felhívni a figyelmemet arra, hogy a lehető legrosszabb úton haladok, a lehető legrosszabb irányba. Végül is sikerült ráébredjek. Azóta 1500 fokos fordulatot vett az életem. Már nem harcolok, már nem küzdök, már nem a túlélésért kelek fel mindennap, hanem azért, hogy észre vegyem, és megéljem a világ csodáit, az életünkben rejlő fantasztikus lehetőségeket. Hogy megéljem a mindennapok csodáit... hogy elmondhassam BOLDOG vagyok...

Ez alatt az idő alatt csodálatos segítőim voltak az utamon, akik nap, mint nap itt álltak mellettem, segítettek nekem, amikor elakadtam, vagy vissza szerettem volna fordulni. Mellettem voltak, és hihetetlen szeretettel, és türelemmel segítettek nekem, hogy legyen erőm tovább haladni. Mert nagyon sokszor szerettem volna visszafordulni. Érzékeltem, átéltem a változásokat, mégis megrémített... és volt, hogy vissza szerettem volna térni a régibe... tudtam, hogy ott nem jó nekem, de ott ismertem a túlélés törvényeit... az új világban még tapasztalatlan voltam.

Voltak segítőim... és nem a családomból kerültek ki ők. Sőt a családom, mind a mai napig nem segíti, és nem is támogatja az utam. Oly sokszor mondták nekem, hogy bolond vagyok, őrült, bipoláris, elmezavaros, a legutóbbi megjegyzésük... szociopata. Aztán visszagondoltam, hogy a mi családunkban sosem volt összetartás.... mindig harcok voltak generációkon keresztül... és mi visszük tovább a családi mintát. Én elhatároztam, hogy nem teszem ezt tovább. Nem cipelem őseim bűnét, őseim hibáit. Elég volt. Még akkor sem, ha ezáltal a családom nem kívánatos tagja lettem. Igazából sosem voltam ennek a családnak a tagja, hiszen sosem voltunk család. Nevében igen, de egyébként semmi más nem bizonyította azt, hogy mi egy család vagyunk. Folyamatos testvérharcok, testvérgyűlölés... nyilvános, vagy kevésbé nyilvános megalázás. Erről szólt az életünk. És mi ahelyett, hogy tettünk volna ellene.... csak cipeltük a mintát... mert azt hittük ez a normális... nem volt tapasztalatunk... nem tudhattuk. Édesanyám mind a mai napig azzal védekezik... nem volt előtte minta... hát előttem sem volt.... de az Univerzum, isten, Szellem segítségével megismerhettem egy merőben más életet.... ahol a szeretet az úr. Ahol a tetteket a szeretet vezérli. Bántanak-e még a dolgok? Persze... néha szeretném elmondani, hogy gyertek ismerjetek meg... lépjetek be az életembe... hagy mutassam meg, hogyan élek, hagy mutassam meg nektek, miről is ítélkeztek.... talán majd egyszer ennek is eljön az ideje. 

Talán hamarabb, mint gondolnánk végre mindannyian megértjük, hogy egységben az erő. És letesszük végre a generációk által vitt mintát. És végre bezárulna a kör. A családi kör.... és  teremtenék valamit, amelyre mindig is vágytunk, de sosem kaptuk meg. Itt van a lehetőség a kezünkben... csak lépnünk kellene... tiszteletből, ... és mert szeretjük egymást.