2015. feb 01.

Ki tudja, ki lopja el tőlünk Balázst.... avagy a változás egy gyermek szemével

írta: Kata Vank
Ki tudja, ki lopja el tőlünk Balázst.... avagy a változás egy gyermek szemével

10505609_10206280548279372_7927761086063823602_n

A lovaglás, a ló szeretete immáron közös bennünk a gyermekemmel. A világ legcsodálatosabb érzése vele együtt megtanulni a lovaglás tudományát... beszélgetni a lovakról... és szeretni Őket! Együtt lenni, abban a pár órában, amíg a lovon ülünk... együtt tanulni lépésről lépésre... jókat nevetni, ha valamit rosszul csinálunk, biztatni egymást, példát véve egymástól. Mindig is közel álltunk egymáshoz kicsi lányommal. Hosszú hosszú ideje, csak ketten vagyunk egymásnak. Életünkbe nagyon kevés ember léphet, nagyon kevés embert engedünk, vagy inkább engedek be. A nevelési elvem nagyon egyszerű. Szabadság! Ezt adom neki, cserébe "csak" tiszteletet kérek. Egymás kölcsönös tiszteletét! Sosem bántam vele a klasszikus értelemben vett gyermekként, mindent megbeszélünk, és közösen döntünk. Elfogadom az érveit, mint ahogyan ő is elfogadja az enyémeket. Nincs nálunk olyan mondat, hogy amíg én vagyok, az anyád, azt csinálod, amit én mondok. Nálunk semmit sem kötelező, minden csak szabadon választott. Vannak kötelességek, mint az iskolába járás, de ezen kívül nem sok minden más. És ez így tökéletes. Nincsenek hangos vitáink, sosem hallotta tőlem, hogy márpedig ezt vagy azt meg kell csinálnod. Nincs kötelezően elvégzendő házi munka sem. Ha szeretne segíteni, akkor segít. ÉS ezáltal szuperül működnek mifelénk a dolgok!

Még inkább közelebb hozott bennünket a lovak szeretete, a vágy, hogy lovak közelében lehessünk. Közös programnak a legcsodálatosabb, ahol nem az anya irányít, hanem egy kívülálló, történetesen az oktató. Amit Ő mondd, megcsináljuk, nem kérdezősködünk. Nincs, miért? Megtesszük, mert megkértek rá bennünket. És szeretjük, minden pillanatát.

Jót tett nekünk Balázs. Nem csak a lovastudásának átadása miatt, hanem a gyermekem előtt végre egy férfi példa is van. Egyik nap beszélgettünk egy jól sikerült lovas óra után. "Először féltem tőle!" mondta nekem kicsi lányom. "Mert túl szigorú volt! De most már nagyon szeretem!" És mosolygott. Angyali mosoly, a világ legszebb mosolya, ami a legrosszabb napot is szebbé varázsolja. Amikor nevet, kacag, mosolyog, tudom, hogy jól érzi magát az életében, tudom, hogy jó napja van. És nekem ez már bőven elég ahhoz, hogy az én pillanataim is szebbek legyenek.

"Túl szigorú." Hát igen. Egy olyan gyermeknek, akinek eddig ez nem szerepelt a hétköznapjaiban, furcsa volt egy kicsit, és félt tőle! De rájött, hogy a szigorúság mögött csak szeretet van, és az, hogy átadja a tudását nekünk, balesetek nélkül. És a félelmet felváltotta a tisztelet , a tisztelet  egy férfi iránt, aki Magyarország egyik legjobb lovasa.  Miután Balázsban én is maximálisan megbízom, külön béke öntötte el a szívemet, amiért az univerzum a gyermekemnek egy ilyen embert állított példaként, egy ilyen ember mutatta meg neki, mit is jelent, szigorúnak lenni, ugyanakkor tisztelni is valakit. Hiszen a tisztelet, és a félelem között hatalmas különbség van. Balázstól nem félünk, nem rettegünk, Balázst tiszteljük, minden szigorúsága ellenére.

Az elmúlt órán, már nem Balázs vezetett bennünket. Nem az Ő irányítása alatt próbáltuk meg megtanulni ló és lovasa közötti együttműködést. Bennem is rossz érzések voltak, bár a hölgy, aki mellettünk volt végtelenül aranyos, és szintén nagy tudással rendelkezik! De mégsem Balázs. Szerettük az órát, hiszen azok között lehettünk, akiket családunknak tekintünk, és Balázs is jelen volt, csak egy másik csapatnak próbálta elmagyarázni, hogyan is kell helyesen lovagolni. 

Gyermekem elmélyülten ül a szobájában. Nála a napok lovaglóórától lovaglóóráig tartanak. Rám nézett, és mondta: "De jó! Holnap megyünk lovagolni!" Egy egy kevésbé sikerült iskolai napján az tartja benne a lelket, hogy megyünk a lovakhoz! " Tudod anya, már nagyon várom, még akkor is, ha csak este megyünk. Bár nem tudom... " - láttam rajta, hogy valami gondolat nagyon szeretné elhagyni kicsi száját. Kértem tőle, hogy mondja el nekem, mi is az. "Hát, tudod anya, csak azt nem tudom, ki fogja tőlünk ellopni Balázst! " Mosolyogtam. Olyan édes tekintete volt, és annyira szeretettel megtöltve mondta ki ezt a mondatot. "Miért mosolyogsz?" - kérdezte tőlem. "Tudod anya, az emberek képesek erre, ellopni tőlünk Balázst!" Oda mentem hozzá, és megöleltem. Nem mondtam neki semmit, csak annyit, bízzunk abban, hogy visszakapjuk őt!

Nincs is szebb a gyermeki gondolkodásnál. Ellopták tőlünk Balázst! Persze, tudja ő nagyon jól, hogy nem ez történt, de csak így tudta megfogalmazni abbéli csalódottságát, hogy változás történt a tanításunkban. Megszerette Balázst, egyszer azt mondta, hogy Balázs olyan, mintha egy kicsit az apukája is lenne! Megszerette, és most a változást el kell fogadja. A lovak szeretete segíteni fog neki ebben. De reméljük őszintén, tiszta szívből, hogy visszakapjuk mi még kedvenc oktatónkat. Nekem is hiányzik!

Szólj hozzá