Ma három éve, hogy az univerzum lehetőséget biztosított a számomra, hogy mindazt, ami az addigi életemet jelentette megváltoztathassam. Nehéz volt, nagyon nehéz. Mert a lehetőséget először nem lehetőségként éltem meg, hanem tragédiaként. Álltam, immáron egyedül. Már kinyílt a kalitka ajtaja, de nagyon nehéz volt kirepülni rajta. Nem tudtam, mi vár rám, a ketrecen túl. Nem ismertem azt a világot. Ott volt a szabadság, és én ahelyett, hogy örültem volna neki, végtelen félelmet éreztem. De ki kellett repüljek, nem volt más választásom. Itt volt a gyermekem, akiért megtettem. Akkor még önmagamért nem lettem volna képes lépni, de érte bármit megtettem volna, és bármit megtennék, mind a mai napig.

Nem ismertem a falakon túli világot. Önmagamat sem ismertem. Nem voltam tisztában a képességeimmel, nem voltam tudatában, hogy álmodhatok, nem voltam tudatában, ki is vagyok én. Így a szabadság számomra önmagam megismerésével indult. Önmagam megismerésével, meglelésével. Két évembe került, mire el mertem hinni, hogy léphetek. Két évembe került, mire elmertem hinni, hogy repülhetek. Két évembe került, mire eljutottam odáig, hogy megismertem azt a világot, ami eddig rejtve volt előttem. Két évembe került, mire el mertem hinni, hogy bármit megtehetek. Nem lesz már következménye. Bármit megtehetek. Elhagyhatom a házat, elhagyhatom a négy falat anélkül, hogy azon kellene aggódjak, hogy olyan következményekkel kell majd szembe nézzek, amit nehezen viseltem volna el.

Nehéz volt a világgal. Nem ismertem az embereket, nem ismertem az emberi természetet, és nem ismertem a játszmákat. Sosem játszhattam... egyetlen játékom volt... harc a túlélésért... aztán már csak túlélni... harc nélkül... a lehető legkevesebb fájdalommal. De az Univerzum a lehető legjobb tanítókat küldte nekem, és fokozatosan megismerhettem milyen is a való világ. Az a világ, amely annyi éven át rejtve volt előttem.

Sokszor szerettem volna vissza a régit. Ebben az új életben nem ismertem a túlélés szabályait, és sokszor hoztam olyan döntést, amit később megbántam. Ma már tudom, ez is a tanulásom folyamata volt. Aztán ahogyan telt az idő, úgy lettem egyre jártasabb ebben a számomra eddig ismeretlen világban, és már nem akartam a régit. Már nem szerettem volna visszatekinteni... már nem akartam, hogy fájjon. Megtanultam a leckét, megtanultam, amit meg kellett.... soha többé nem hagyhatom, hogy mások mondják meg mennyit érek, soha többé nem hagyhatom, hogy önmagam elveszítsem. Soha többé nem hagyhatom, hogy ne én irányítsam a saját életem. Önmagamért, és a gyermekemért.

Elmentünk a lovardába, hova máshova is mehettünk volna, eme oly fontos napon? Nem lovagoltunk, Nordic Walking túrára indultunk. Nem tudtam mi az, amikor szóltak, hogy mehetünk, de tudtam, hogy ezen a napon ünnepelnem kell. És nincs  ennél jobb módja az ünneplésnek, mint azok között lenni, akik nekem egyet jelentenek az új életemmel, akik időközben a családommá váltak, akiket annyira, de annyira szeretek. És, akik számomra egyet jelentenek a szabadsággal. Megálltunk a lovardában. Kicsit távolabb húzódtam meg, mert hálát szerettem volna adni az univerzumnak, mindezért. Ma itt lehetek. Ott állt a gyermekem, ott voltak a lovak, és körülöttem azok az emberek, akik talán tudtukon kívül, de annyi szépet adtak nekem. És csak mosolyogtam.  Mert átélhettem ezt, mert itt lehettem. Sokan nem is tudják, mily nagy dolog tud lenni, a szabadság. Én mára megtanultam értékelni, és köszönetet mondani ezekért a dolgokért, amely másoknak természetes. Most már nekem is az. Szabad vagyok, szabad lehetek. Ha szeretnék kilépek az udvarra, ha szeretnék elmegyek otthonról, ha szeretnék bemegyek a lovardába, ha szeretnék elmegyek Nordic Walking túrára. Mily apróságnak tűnik, nekem pedig maga a csoda. Több kilométert gyalogoltunk a szabadban, a friss levegőn.... lehetett volna ennél szebben megünnepelni eme jeles napot? Szabadban, a gyermekemmel, friss levegőn, Szilvivel, Balázzsal, a lovakkal? Feltöltődtem energiával, szárnyalt a lelkem és a szívem. Mert érezhettem, hogy szabad vagyok!