Még néztem, ahogyan távolodik a kocsitól. Néztem, hogy milyen csodaszép nagylány lett. Még hátrafordult, mosolygott és integetett. Ma délután megint nem lesz velem. Buliba megy. Csinosan, mosolyogva, nélkülem. Felmerengtek bennem a pillanatok emlékei. Csoda ő nekem. Csodának számított, hogy megfogant, és a születése életem legboldogabb pillanata. Azt mondták nem lehet gyermekem. Az utolsó műtéti próbálkozásnál majdnem meghaltam. És akkor el kellett, hogy fogadjam a sorstól, élettől, istentől, hogy soha nem lehet gyermekem. Beletörődtem. És egy decemberi nap megbizonyosodhattam róla, hogy ez a Lélek már itt van a szívem alatt. Akkor azt mondták, olyan súlyos gerincbetegségem van, hogy bár megfogant, de soha nem leszek képes kihordani. Igen, azt is mondták, hogy nem is lehet ő nekem. Nem érdekelt. Mert tudtam kilenc hónap múlva a karjaimban tarthatom majd, függetlenül attól, ki mit mond. 27 órát küzdöttünk, hogy világra jöjjön. Éreztem, ahogyan küzd, ahogyan szeretné már megtapasztalni eme világot. 27 óra múlva, hajnali 3 óra 26 perckor megpillanthattam. Hallottam sírni. Megnyugodtam, hogy akkor minden rendben van vele. Oda hozták hozzám. Rápillantottam, ő hatalmas kerek szemekkel nézett vissza rám... abbahagyta a sírást... mintha csak azt mondaná: "Hát szia! Szóval Te vagy az én anyukám." Innentől kezdve nagyon sokáig elválaszthatatlanok lettünk. Míg mindenki más gyermeke, csak evett és aludt, az enyém sosem. Akkor volt csend, ha a karjaimban volt. Úgy aludtunk, hogy ő rajtam feküdt. Úgy léteztem, hogy ott volt a kezeimben. Olyanok voltunk, mint egy anyamajom a kismajmával. Megtanultam úgy enni, főzni, takarítani, hogy őt fogtam. Olyan lehetetlen pózokban tudott aludni, hogy sokszor azon vettem észre magam, hogy aggódom, ki ne törje a nyakacskáját. Aztán jöttek a hasfájás, a fogacskák, három óránként evett éjjel, három éves koráig. Azt hittem sosem fog eljönni az a pillanat, amikor mi végig alszunk egy éjszakát.

Nehezen tanult meg járni. Az orvosok azon aggódtak, hogy olyan rossz az egyensúly érzéke, hogy sosem lesz képes "normálisan" két lábon állni. Akkor vittem először lovak közelébe. Féltem a lovaktól, de azt javasolták, hogy a lovaknál nem kell jobb segítő. A lovak segítették őt a járás tanulásban. Akkor még nem ült rájuk. Egy másodperc töredéke alatt eltűnt a tanyán. Már csak azt láttam, hogy egy ló hasa alatt ül, és piciny kezével nyújtja fel neki a füvet. Életemben nem ijedtem meg annyira. A lovász szólt, hogy hagyjam, ne üvöltsek, mert megijed a gyermek, megijed a ló. Meg fogják oldani, de maradjak csendben. Pici babám kimászott a ló alól, és az a gyönyörű állat a fejével támasztotta őt, és vezette ki hozzánk. Aztán ebből rendszert csináltak. A ló támasztotta a fejével, ő pedig sétált. Így tanult meg járni.  Aztán a lovak segítségével fejlődött az egyensúly érzéke. Akkor már felülehetett a lóra. És hetek alatt képes volt már állni is a lovon. Az én drága gyermekem, akiről azt mondták, talán soha nem is fog tudni járni.

Szerette, ha rajzolok neki. "Anya rajzolsz?" kérdezte tőlem. Egy éjjel kifestettem a gyermekszobát kedvenc mesefiguráival. A reggeli ébredő gyermekem mosolya kárpótolt a nem alvásért cserébe. Micimackótól, Noddyn keresztül, Vacakig, mindenki társa lett a gyerekszobában.

Nagyon kevés alkalomkor volt beteg, de amikor az lett, akkor nagyon. Bárányhimlőnél két hétig feküdtem mellette az ágyban, azon aggódva, hogy minden rendben legyen vele. Kilométereket sétáltam karjaimban vele, mert azt hittük eltörte a lábát, és nem volt parkoló a kórház közelében. Amikor allergiás rohamot kapott, és  fuldoklott életem legszörnyűbb perceit éltem át. 

11 éve döntött úgy a lélek, hogy engem választ édesanyjának. 11 éve megérkezett az életembe a CSODA, aki annyi erőt adott nekem. 11 éve lehetek ennek a gyermeknek az anyukája. Könnyű dolgom van. Nagyon könnyű.

Emlékszem, amikor biciklizni tanult. Két hétig futottam a bicikli után, nem ment egyedül neki. 15 kilót fogytam a folyamatos délutáni edzésektől. Akkor Ildi barátnőm mondta neki: "Szimi, elmegyünk a lovardába, de csak akkor, ha önállóan tudsz jönni!" Gyermekem abban a másodpercben felpattant a biciklire, és tökéletesen tudta, mit kell tennie. Remek, gondoltam magamban... persze én megint futottam, mert nekem nem volt biciklim... annyi volt most egyszerűbb dolgom, hogy legalább őt nem kellett, hogy tartsam.

Ezzel a Drága gyermekkel annyi mindent megéltünk, átéltünk. Sokat segített Ő nekem, hogy mindig talpra álljak, hogy legyen erőm, mindig mindent újra kezdeni.

Amikor leégett az otthonunk, ketten maradtunk, és a kutyáink... minden más a tűz martaléka lett. Sosem felejtem el azt, amikor leültem a néhai házunk udvarán, és csak sírtam. Semmink nem maradt. Ő odajött, kért egy papírzsepit, és törölgette a könnyeimet. Hozzábújtam, megöleltem őt, és összeszedtem magam, hogy megoldjam, hogyan menjünk tovább.

Évekig aludt mellettem. Szerettem hallgatni, ahogyan szuszog, szerettem őt nézni, ahogyan alszik. Aztán egyik pillanatról a másikra fogta magát és átköltözött a szobájába. Ő már nagy. És az addigi pici gyermekem, elkezdett felnőni. Már nem kellett felkeljek hozzá éjjelente, már nem kellett, hogy mellettem aludjon. Csak azt vettem észre, hogy óvoda helyett már iskolába jár. Még élénken él benne az első éjjel, amit nem velem töltött. Nem bírtam aludni. Tudtam, hogy jó helyen van és minden rendben velem, de annyi év után, életében először nem volt mellettem. Aztán meg kellett, hogy szokjam, hogy egyre kevesebbet vagyunk már együtt. Amikor hazaér az iskolából, bemegy a szobájába, és éli az életét. Megkér, hogy vigyem el, ide meg oda.... Van, hogy csak esténéként látom őt. Mert vagy iskolában van, vagy valami délutáni elfoglaltsága akad. Hiányzik, de olyan csodálatos érzés is ugyanakkor, hogy tudom, megbízhatom benne, és tudom, minden rendben lesz vele. 

Amikor éjjel alszik, átmegyek a szobájába, leülök az ágyára, és nézem őt. Nézem, ahogyan alszik. Nézem, ahogyan veszi a levegőt, és mosolygok. Nem is olyan régen, még a karjaimban ringatva aludt el, most pedig lassan az esküvőjére készülünk. Nézem őt, milyen békésen tud álomországban járni. Nézem őt. Amíg nem volt gyermekem, nem tudtam, milyen a feltétel nélküli szeretet. Amíg nem voltam édesanya, nem tudtam, mit is jelent, hogy a szívem a testemen kívül dobog. Ma már tudom.

Reggel még ébreszthetem. Még adhatok neki puszit. Az iskolánál már nem. Az ölelés sem fér bele, mert Ő már nagy, és "tök ciki", ha én puszilgatom. Megy, sétál befelé az iskolába, távolodik tőlem, egyre messzebb ér. És nekem eszembe jut, nem is oly rég volt az a pillanat, amikor először megpillanthattam Őt!

Az évek elszálltak, és az én drága pici babámból, gyönyörű nagylány lett, akinek már van saját élete. Akinek már nincs az élete minden percében szüksége anyára. Aki lassan felnő. És én csak remélhetem, hogy megadtam neki mindazt, amire ahhoz van szüksége, hogy csodálatos élete legyen.