Manapság lépten nyomon azt hallom, hogy saját magam állítom fel önönmagam korlátait. Hányszor, de hányszor hallom azt, hogy minden  fejben dől el. A gondolataimban, az agyamban, az egomban. Ha elhatározom, hogy sikerülni fog, akkor képes leszek megcsinálni, ha folyamatosan őrlődöm, kételyeim vannak, akkor a siker elmarad. Manapság sokat kételkedem. Önmagamban. A siker titka biztosan az önbizalom. Ha képes vagyok annyira hinni magamban, hogy megcsinálom, akkor meg tudom tenni, ha kételkedem, akkor bizony jobb, ha megállok, és helyre teszem a gondolataimat, mert senki mást nem fogok tudni hibáztatni, amiért elbuktam, csak önmagam. Persze, ráfoghatnám a körülöttem lévőekre, akiktől folyamatosan azt hallom, "minek is kezdtél bele, ehhez te már túl öreg vagy, ennyi idősen már nem kell új álmokat keresni. A szervezetet sem fogja bírni. Mikor leszel képes belegondolni, hogy a Te sérüléseiddel, a te betegségeddel fizikálisan képtelenség sportolni." Sokszor hallom ezt, talán túl sokszor. De az is lehet, hogy most meghallom a kétkedéseket, hiszen már én sem vagyok biztos abban, amit eddig annyira szerettem volna. És akkor meghallom. Meghallom mindazt, amit eddig is szajkóztak felém, de eddig nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. Mert nem érdekelt. Mert van egy álmom, és el fogom érni! Most mégis őrlődöm, hogy vajon képes leszek-e véghez vinni, vagy megfutamodom? És vajon ez megfutamodás lenne-e a részemről, vagy csak a korlátaim felismerése?  És vajon a korlátok valódiak-e, vagy tényleg csak a fejemben léteznek?

Belegondolva a kishitűséget már generációk óta cipeli a családom. Tele voltunk tehetségesebbnél tehetségesebb emberekkel, a családom egyes tagjai olyan lehetőségeket kaptak  az élettől, amelyet sokan nem, és még sem voltak képesek élni vele. Éltek vele a maguk módján, de igazi áttörő sikereket senkinek nem sikerült elérnie. Vajon ők felismerték saját korlátaikat, és megfutamodtak, vagy egyszerűen csak beletörődtek abba, hogy ők úgy sem képesek többre? Hiszen ezt látták évtizedeken át. Ezt a mintát érezhették magukénak.

Láttam értékes életeket darabokra esni, semmivé foszlani. Láttam értékes embereket eltűnni a süllyesztőben, mert nem hittek önmagukban, és senki sem nyújtotta feléjük a kezüket. Aztán persze a családi összejöveteleken mindig beszédtémát adtak, hogy mennyire is elpuskázták az életüket, de senki nem volt aki segítsen nekik, aki bátorítsa őket. De a kudarcuk romjain már építkeztek, erőt merítettek, ezáltal is igazolva önmagukat, hogy "hát igen... én ezért nem is akartam soha többet, mint ami megadatott"

Én is úgy nőttem fel, hogy hatalmas elvárásoknak kellett megfeleljek. Biztatás sosem volt, csak elvárás. Dicséret sosem volt, csak szidalmazás. "Minek is fogtál neki, tudtam én, hogy úgysem leszel képes semmire!" Mégis felnevelődtem. Abban a hitben, hogy én úgysem leszek képes soha semmire. Aztán a házasságomban több, mint egy évtizedik ugyanezt hallgattam. Úgysem leszek képes semmire. És elhittem, nagyon is lehittem. Aztán történt valami, és már kezdtem elhinni, hogy igen, képes vagyok, nagyon sok mindenre képes vagyok, még olyan dolgokat is meg tudok valósítani, amiben még én magam sem hittem. De talán az elmúlt években, gyerekkorom óta hallott sok sok negatív, úgy sem leszel képes rá... vagy talán az évtizedek, évszázadokon cipelt családi minták, amelyeket aztán öröklünk generációkon át, néha meg tudják nehezíteni a dolgom. Néha tényleg azt hiszem, olyan álmokat szeretnék megvalósítani, amelyek elérhetetlenek. Fogalmazhatnék úgy, szerettem volna belépni egy világba, amelyet a lelkem és a szívem is magáénak érzett. Ahol a lelkem megnyugszik, ahol érzem otthon vagyok. Beléphettem ebbe a világba, és most az az érzésem, mintha ez a világ ki szeretne lökni magából. "Igen, megmutattuk, ilyen ez a világ! Részese lehettél, de ennyi volt. Illúzió. Részese lehettél, átérezhetted, a tiéd lehetett, de már nem. Ideje visszatérj a valóságba, ideje, hogy felébredj, mert nem leszel képes megvalósítani." Aztán persze a lelkem és a szívem küzd, de az egom, olyan érveket képes felsorakoztatni, amelyek előtt meg kell hajoljak. Aztán megint a lelkem kerekedik felül, és megyek előre, töretlen hittel és lelkesedéssel. Az egom és a lelkem csatározik, és hol az egyik, hol a másik áll nyerésre. Valóban, csak a saját elmém által felállított korlátokat próbálom átugrani, vagy  tényleg vannak olyan dolgok, amelyeket nem vagyok képes elérni, és nem kishitűségből, hanem, mert valójában sosem volt az én utam, és ideje, hogy elengedjem azokat? Az elmúlt évek alatt folyamatosan belém sulykolt "Te úgy sem fogod semmire vinni" mondatok azok, amelyek néha megnehezítik, vagy lehetetlenné teszik a hitet, az önmagamba vetett hitet, vagy esetleg a generációkon át cipelt terhek is hozzájárulnak ehhez? 

És miért van az, hogy, amikor a szívem és a lelkem hazatalál, az egom azonnal támadásba lendül, és mindent elkövet, hogy feladjam? És egyáltalán feladás lenne? Léteznek korlátok? Magam állítom fel ezeket? Mások állítják fel nekem?

Vajon a fájdalom, amit érzek a testemben, az sem valódi? Az is csak azért van, mert mostanában kételkedtem, és a fájdalomra fogva, felmenthetném magam, hogy emiatt nem tudtam tovább menni egy álom megvalósulásának útján?

Sok sok kérdés, amire biztos vagyok, hogy meg fog érkezni a válasz. Talán hamarabb, mint gondolnám. Egy biztos... tudatosan úgy döntöttem, hogy leteszem eme mintát. A gyermekemet már úgy nevelem, úgy kísérem felnőtté válása útján, hogy tudja, bármire képes! Ezzel már nagyon nagy segítséget nyújtottam neki ahhoz, hogy sikeres élete legyen.

Nem kell több elátkozott élet! Nem kell több, negatív minta! Ideje elhinnünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint azt hinnénk magunkról. És ideje ismét NEM meghallani a sok rosszat, amit hallok! És ideje felülkerekedni önmagamon, az egomon, és menni tovább. Tovább egy álomért, tovább egy csodáért, tovább Önmagamért!