Pár hónappal ezelőtt még a lovak nem jelentettek nekem semmit, és soha nem hittem volna, hogy nem is oly soká, ők válnak életem nagy tanítóivá, általuk tapasztalhatok, és érthetek meg oly sok mindent, ami történt eddigi életemben, és ami történik velem a mostban. Basa tanította meg nekem a feltétel nélküli szeretetet. Basa volt, akinek történetét megismerve ( majdnem éhen halt előző tulajdonosánál) érezhettem, hogy milyen lehet a bizalom. Hiszen történt vele, ami megtörtént, a világ legcsodálatosabb lova maradt, vagy azzá vált, megtanult újra bízni az emberekben, és manapság azzal tölti napjait, hogy a lehető legtöbb emberrel megszerettesse a lovaglást, megszerettesse eme életérzést. Mit is jelent lóháton ülni, érezni a szabadságot, a bizalmat, a szeretetet, a közös munkát. Mindent. Basa volt az, aki mellett, vagy akivel megtanulhattam azt is, hogy néha nem is olyan egyszerű irányítani egy ilyen csodálatos teremtést. Basa volt az, akinek hátáról egyszerűen leszálltam, és azt mondtam, elég volt, mert a lovaglást a jelek szerint mégsem nekem találták ki. Aztán mégis visszaültem a nyeregbe, és azóta is szeretem, élvezem minden pillanatát, mert ennek az eseménynek a következtében megtapasztalhattam, hogy milyen is az, amikor az ember elhatároz valamit, ( történetesen, hogy abba hagyom a lovaglást) és egy átgondolkodott éjszaka után meghozott döntésemet követően, két óra múlva, mégis ott ültem, akkor Csenge hátán, és mentem, leküzdve minden ellenérzésemet, leküzdve önmagam. Basa volt, akinek hátán felállhattam a nyeregbe, átélve ismét azt, miért is szerettem volna én ezt az egészet! És Basa, aki mellett megtanulhattam, hogy lehet valakit annyira szeretni, hogy fájna, ha elveszíteném, ha nem lenne az életem része, lehet valakit annyira szeretni, hogy az ember nem érez haragot, történjen bármi is.

Aztán Basám után már ültem Apollón is, Tulipánon, Szöszkén. Szöszke és Apollóval szemben hihetetlen előítéletek éltek bennem. Bennem, aki egyébként meg volt róla győződve, hogy nincs benne előítélet. Apollót mégis féltem megközelíteni, aztán mégis úgy hozta a sors, hogy együtt kellett dolgozzunk, és két másodperc után rá kellett jöjjek, hogy minden félelmem alaptalan volt, mert Apolló egy hihetetlen lélek, és mindaz, amit gondoltam róla, csak az én agyam szüleménye volt, és semmi köze nem volt a valósághoz, és életem egyik legjobb  lovaglóóráját tartotta nekem. Aztán ott van Szöszke, akiről azt gondoltam, rúg, harap. Aztán, amikor a hátán ülhettem, megtapasztalhattam, hogy ő is egy csodálatos lélek, akivel könnyű együtt dolgozni. Vártuk a következő lovasát, és addig össze voltam vele zárva. És Drága Szöszkének eszébe sem jutott megharapni, még csak nem is lépett fel velem egy másodpercre sem támadólag. Állt ott mellettem, bújhattam hozzá, szeretgethettem, és végre felfoghattam, hogy ideje levetkőzzem minden félelmemet, mert eszébe sem fog jutni harapni, rúgni. Tiszteletet kér, semmi többet. Tiszteletet, mint a többi ló is, hiszen hatszáz kilós állatokat nem lehet nem tisztelni. A lovak, és legfőképpen Szöszke megtanították nekem, mekkora különbség is van a tisztelet, és a félelem között. Óriási különbség, néha a kettőt mégis oly könnyű összekeverni.

Ma ismét Tulipánt kaptam társamul. És ma ismét fel kellett ismerjem, hogy a lovaglás mennyire is hasonlít az élethez! Egyenes hát... van, akinek ez könnyen megy. Nekem nem. Már tettem le az évtizedeken át cipelt terhekből, mégis néha még elfelejtem, hogy már képes vagyok egyenes háttal létezni. Már képes vagyok felemelni az állam, már képes vagyok büszke lenni... magamra,  és mindarra, ami manapság az életemet jelenti. Mert megleltem önmagam, lettek álmaim, elkezdtem megvalósítani azokat, lassan már tudni fogom, ki is vagyok én valójában. Ki is vagyok, és miért is születtem le erre a Földre. Manapság, már nem csak várom, hogy teljenek a napok, a hónapok, nem a túlélésre játszom, háttérbe szorítva önmagam, hanem szeretem ezt az egészet, mert néha annyira rendben tud lenni minden. Néha annyira szép tud lenni minden. És én ezt pár hónappal ezelőtt még nem voltam képes látni. Mert kétségbe esve kerestem, ki is vagyok én, mit is szeretnék. Kétségbeesve kerestem azt az öt hat éves kislányt, aki tele volt álmokkal, aki tudta, mi szeretne lenni, aki tudta, mire vágyik az életben, és aki mindent el is követett, hogy a vágyait megvalósítsa. Aki hajnali öt órakor kelt, mert még el kellett olvassa az Egri Csillagok utolsó fejezetét irodalom óra előtt. Aki két hétig minden délután órákat töltött a tornateremben, mert meg akarta tanulni a kötélmászást, és addig nem adta fel, amíg nem sikerült neki. Aki minden áldott délután több  kilométert futott, mert edzett egy versenyre. Aztán valahol, valamikor, elveszett ez a kislány, és hosszú hosszú éveket, évtizedeken keresztül nem találtam. Csak mentem azon az úton, ahol mások vezettek. Csak mentem azon az úton, ahol azt mondták mennem kell, gondolkodás nélkül, lélek nélkül... monotonon... várva, hogy teljenek a napok. Aztán egyszer csak előszeretett volna törni az a kislány! És végül sikerült neki. ... Egyenes hát... büszkén.... Milyen egyszerű feladat, és mégis, néha nagyon is meggyűlik vele a bajom. De muszáj egyenes háttal ülni a lovon. Más lehetőség nincs.

Tulipánnal róttuk a köröket Csaba irányítása alatt. Csaba még nem tartott nekem órát. Volt, hogy besegített másoknak, de olyan még nem volt, hogy csak rá kellett volna figyeljek. Fantasztikus volt megtapasztalni egy másik oktató stílusát, szerettem ezt az órát. Mint az élet. Néha változnak a szereplők, de, ha meg van a tisztelet, és a szeretet, akkor teljesen mindegy, ki is vezeti a csapatot, ki irányít, egyszerűen mennek a dolgok, mert menniük kell, és minden természetes. Aztán volt egy pillanat, amikor Tulipán megijedt. Nem tudom, mi történt azután, és mennyi idő telt el, de nem estem le róla, és valahogy sikerült megnyugtassam, vissza szerezzem az irányítást felette. Jött egy feladat, és meg kellett oldjam. Mint az élet. Ha úgy jön a kihívás, hogy nincs időm gondolkodni, kétségbeesni, akkor megoldom. Mert nincs más lehetőség. Ha van időm, akkor megrémülök, és gyakorlatilag megoldhatatlanná fejlesztem még a legegyszerűbb kihívást is. De, ha hirtelen, beleesek a mély vízbe, megtanulok úszni. Aztán a parton, amikor már biztonságban vagyok, akkor van, hogy vissza gondolok a dolgokra, és megrémülök, hogy mi is történhetett volna. Miután valami úton módon megoldottam Tulipán megrémülésének problémáját, megkérdeztem, hogy mi volt ez. De akkor már rendben voltunk Drága lovammal. "Semmi... csak megijedt!" Hozzáteszem, utána már én is . Kellett pár perc, amíg összeszedtem magam. Mégsem jutott eszembe leszállni róla, másik lovat kérni, vagy azt mondani, én ezt nem csinálom. Kellett pár perc, összeszedtem magam, és már mentünk is tovább Drága Tulipánnal, mintha mi sem történt volna. Mint az élet. Néha nincs lehetőségünk visszafordulni, kiszállni, csak és kizárólag menni, előre... összeszedni magunkat, megrázni magunkat... és menni tovább előre, soha hátra nem tekintve. És most ezt tettük Tulipánnal Mentünk, együtt előre, megdicsérve, amikor Ő leküzdve a félelmét, ismét elhaladtunk amellett, amitől még előzőleg megrémült. Aztán leküzdötte a félelmét, és haladtunk tovább. Mint az élet. Leküzdjük a félelmeinket, az önmagunk által felállított akadályokat, és megyünk tovább.... mert mennünk kell tovább! Mert az élet nem a túlélésről kell, hogy szóljon. Mert az élet nem a félelmekről, a rettegésről, a feladásról szól! Mentünk Tulipánnal szeretve az összes feladatot, a közös munkát. Aztán megint megijedt az én rettenthetetlen táltosom. Már meg sem kottyant ez nekem. Megnyugtattam, és haladtunk előre... mintha mi sem történt volna. Balázs is jelen volt. Ezután az ominózus eset után, annyit tanácsolt, ha ez még egyszer megtörténik, arra figyeljek, hogy Tulipán hátán maradjak, ha kell kapaszkodjak a sörényébe, ne sikítsak, ők meg jönnek majd Csabával és megállítják a lovat. Mint az élet. Néha elindulunk valamerre kontrolálatlanul, rohanunk az ismeretlenbe ész nélkül,  aztán jön valaki, vagy jönnek valakik, akik összeszednek. Megállítanak az életedben, és aztán lehetőséged van egy másik úton elindulni. Mert a döntés mindig a mi kezünkben van. Jönnek a segítők, akik védőhálóként ott állnak mellettünk, de nem oldhatják meg helyettünk a feladatainkat, nem élhetik helyettünk az életünket, és nem hozhatják meg helyettünk a döntéseket. De ott vannak, és, ha kell segítenek. És néha ennyi is elég, hogy  minden rendben legyen. Mint nálam is. Tudtam, ha bármi lesz, jön Csaba és Balázs, és segítenek megoldani, nekem csak annyi a feladatom, hogy a lovon maradjak. És tudtam, hogy ezek nem csak szavak. Mert már megtanultam bízni. És miután tudtam, elhittem, és mentem tovább, nem volt szükség a segítségükre. Mert nincs olyan akadály, amit ne küzdhetnék le, ha tudom, hogy képes vagyok rá. Nincs olyan akadály, aminél vissza kellene forduljak, ha elhiszem, hogy megtudom tenni, hogy átlépem. És néha elég, ha tudom, vannak valakik, akikre számíthatok, ha szükségem lenne rájuk. Mert megnyugtat. Mert békével tölti el a szívem és a lelkem. És annyira jó újra hinni és bízni az emberekben, és ezáltal magamban is. És annyira jó hinni és bízni a sorsban, istenben, Szellemben, Univerzumban, mert tudom, a lehető legjobb helyre vezérel engem, és ott tart, ha kell.

Mert a lovaglás olyan, mint az élet. A sor végén haladtunk Tulipánnal, aztán valamilyen úton módon a sor elejére kerültünk. Mint az élet. Néha hátul vagyunk, és nem azért, mert ezt érdemeljük, hanem, mert valakinek hátul is kell lennie, aztán változik a sorrend, és az utolsókból elsők lesznek. És a sor soha nem azt jelenti, hogy érdem, vagy tudás szerint vagyunk rangsorolva, hanem azt, hogy összeáll a csapat, ahogyan sikerül.

A lovaglás, olyan, mint az élet. Figyelned kell az oktatód utasításaira, vagy inkább mondjuk úgy tanácsaira,  a lovadra, az előtted, mögötted haladóra, együtt kell dolgozni közösen, vigyázva, és óvva egymás testi épségét Menni, megpróbálni újra és újra a feladatokat, amíg nem sikerül. És szeretni! Nagyon szeretni! Minden pillanatát! Mert a lovak az élet nagy tanítói. Ha elakadtál az életedben, ha nem tudod, merre tartasz, ha azt hiszed mindennek vége, menj ki egy lovardába, és meglátod, minden a helyére kerül. Mert sokkal többet kapsz, mint egy egyszerű lovagló leckét! Tanulhatsz az életről, a bizalomról, a szeretetről, az önmagadba vetett hitről, az akadályokról, azok leküzdéséről, megtanulhatod, milyen társnak lenni, megtanulhatod a határozottságot, az irányítást, a közös munkát, és megismerkedhetsz csodálatos emberekkel, akik annyi szépet és jót adnak neked, amiről eddig azt hitted, nem vagy méltó rá. Megtanulhatod mindazt, amiről azt hitted elfelejtetted, vagy azt hitted neked sosem jár, vagy azt hitted, Te sosem leszel rá képes! Mert a lovaglás, olyan, mint az élet! Csoda minden pillanata!