Sokáig gondolkodtam önmagamon, az életemen, a látásomon... hogy azt láttam, amit látni szerettem volna, függetlenül a valóságtól... vagy a valóság, akkor az volt, csak menet közben változtak a dolgok... legfőképpen én? Vagy valóban csak azt láttam, amit akartam, mert akkor abban az élethelyzetben az volt a lehető legjobb, ami történhetett velem? Mert, ha már az elején lehull a lepel, nagyon sok pozitív élménytől megfosztottam volna magam? Vagy akkor az volt az igazság... csak megváltozott valami? Én? Ők? Az életem? Az életük?

Rá kellett jöjjek, hogy nem láttam helyesen az embereket. Nem azt láttam, amilyenek ők valójában, hanem azt láttam, amilyenek ők sosem voltak, amilyenné ők sosem válhattak volna, csak én azt akartam látni bennük. És nem érdekelt a valóság. Ez nem az ő hibájuk, és nem is az enyém. Nagy tanítás volt ez a számomra. Amíg hajlamos vagyok másokat túlértékelni, olyan tulajdonságokkal felruházni, amelyekkel sosem rendelkeztek, addig magamat képes voltam a lehető legrosszabb színben feltüntetni önmagam előtt. Csodálatos felismerés volt. Meg kell tanuljak látni! A szívemmel! És meg kell tanuljak látni a szememmel... de nem azt, amit én szeretnék látni, hanem meg kell tanuljam látni a valóságot úgy, ahogyan van. 

Sok csodálatos ember vált az életem részévé, lett barátom. Csak közben valami megváltozott... talán én... Már képes vagyok látni a valóságot! Ettől ők még nem rossz vagy rosszabb emberek, egyszerűen mások, mint amilyennek hittem őket. Nem ők mutatták más arcukat, én nem láttam a valóságot, mert eltakartam szemem elől azt. Talán azért, mert akkor azt kellett lássam ahhoz, hogy most itt legyek az életemben, ezen az úton haladjak, és ne nézzek vissza.

Egyszer egy drága lélek figyelmeztetett engem, hogy én őt olyannak látom, amilyen ő sosem volt, és sosem lesz. Mert nem őt látom, amikor ránézek, hanem valakit, valakit, amilyenné ő nem válhat. Akkor azt hittem, badarságokat beszél, és ezen mondatokat csak felhasználja ellenem. Tegnap rádöbbentem, hogy mennyire igaza is volt. Mennyire igaza is volt. Ő már nem az életem része. Nyilván nem ezért, de valóban látta a valóságot. És ő képes volt felmérni, amit én nem... hogy mennie kell... hogy nem maradhat mellettem... nem maradhat velem... mert sosem volt igazán az életem része... csak én láttam ezt másképp, mint ahogyan őt is másként láttam. És el kellett mennie, mert ha lehullott volna a lepel a szemeimről, akkor már képes lettem volna én is látni ezt... és akkor én küldtem volna őt el...

Sokszor képes vagyok teljesen mást látni, mint a valóság. Nem tudom, miért. De azt tudom, hogy ideje ezt leküzdjem. Nem csalódom bennük, nem az ő hibájuk... hiszen nem álarcot húzva próbáltak engem meggyőzni arról, mit is rejt a valódi személyiségük, hanem, valamiért én voltam az, aki felruházta őket minden széppel és jóval. Én voltam az, aki túlértékelte őket, vagy talán nem is túl... hanem teljesen másként értékeltem őket, mint amilyenek valójában. Ettől ők nem váltak rosszá... egyszerűen csak mások... teljesen mások... ettől még értékes emberek... csak azt nem értem, hogyan láthattam ennyire másként őket, mint amilyenek valójában? Hogyan? Vagy, amikor megismertem őket, akkor, az akkori önmagamhoz képest tényleg olyanok voltak? Vagy én változtam időközben annyit, hogy mindaz, amivel felvérteztem őket, már nem számít? Mert már nem kívülről várom az erőt, nem kívülről várom a segítséget, hanem bízva magamban, képes vagyok egyedül haladni az utamon, észre véve a segítőket, és már nem azt várom, hogy valaki mentsen meg? Hanem megmentettem magam? Vagy a legjobb úton haladok, hogy megmentsem magam?

Volt, hogy  többnek hittem, gondoltam valakit, amikor megismertem. Azt hittem, különleges, azt hittem,valahogy más, mint azok, akikkel korábban találkoztam. Azt hittem több! A szememmel láttam, és nem a szívemmel! Persze, értékes ember ettől még! Csak valahogy másnak képzeltem.  Ez persze nem az ő  hibája, hanem az én "vakságom" Valaki azt mondta nekem, talán emlékeztethet a régi életemre, a régi önmagamra, és igazából nem is vele vannak gondjaim, hanem a régi magammal. Utam elején jártam akkor, amikor az életem részévé vált,... összezavarodva...

Meg kell tanuljak a szívemmel látni, ezt tudom nagyon jól! Lehet, már meg is tanultam. Volt egy idő, amikor azon gondolkodtam, hogy talán egy olyan férfi mellett le tudnám élni az életem, egy olyan férfi, mint amilyen ő, vagy teljesebbé tehetné az én egyébként teljes életem. De ma már tudom, hogy egy olyan férfi képes erre, amilyennek láttam őt, és nem amilyen valójában! Ez persze nem az ő felelőssége, mármint, hogy másnak láttam. Ettől ő még jó ember, csak én csodálkozom magamon, hogy képes voltam ennyire szemellenzős lóként látni. Nem ő mutatott mást, ezt tudom nagyon jól, én nem akartam látni a valóságot, mint ahogyan oly sok ember esetében nem akartam ezt látni. Aztán meg csodálkoztam, amikor az igazság végre számomra is egyértelművé vált.

Csodálatos tapasztalásokon megyek át, csodálatos fejlődéseken, változásokon, mert csak mi dönthetjük el, hogy változtatunk, és csak, mi tudunk változtatni, senki más! És kereshetjük a kifogásokat, magyarázatokat, felmenthetjük magunkat, de attól még a döntés, a felelősség a miénk! Már tudom, mit kell tegyek, merre kell menjek, és már azt is tudom, hogyan.

Hogy ezen embereket valóban én láttam másként, vagy az akkori önmagamhoz képest valóban olyanok voltak, mint amilyennek én hittem, sosem fogom megtudni. Egy biztos! Már másként vagyok képes látni. És a jövőben igenis képes leszek arra, hogy azt is lássam, ami a valóság... és ne csak azt, amit látni szeretnék! És a jövőben, vagy a mostban már képes vagyok önmagamat is úgy látni, amilyen vagyok! És többé nem engedem, hogy tévútra vezéreljem önmagam! Mert az életem csodás emberekkel van körülvéve, még akkor is, ha az igazi énjüket látom, és nem egy sosem létezett valóságot. Mert egytől egyig fantasztikus emberek úgy ahogy vannak. Akkor meg miért is kellene ezt a valóságot nem észre véve, egy teljesen más képet festenem önmagam előtt róluk? Hiszen szeretem őket így is! Sőt, valójában most szeretem őket igazán, olyannak, amilyenek. Mert már látom, hogy mennyire is emberek ők! Milyen csodálatos emberek is!