Sokszor kérünk jeleket... bármilyet... csak, hogy tudjuk, jó úton haladunk-e... nem reménykedünk-e hiába... vagy bármiért. Hányszor mondtuk már életünk folyamán... Istenem, csak egy apró jelet küldj! Ma rá kellett jöjjek... nálam az apró jel küldés helyett, már olyan eszközöket alkalmaznak "odafent", hogy biztosan észre vegyem. Hiszen már megtapasztalhatták, hogy igazából az apró jeleket hajlamos vagyok nem észre venni. Ezért már nem is próbálkoznak apróbb jelekkel, egyszerűen bele a sűrűjébe... és hajrá. És amióta ezt a taktikát alkalmazzák, valahogy azonnal felfogom, mit is szerettek volna mondani nekem, és még csak kérdéseket sem teszek fel magamnak. Biztos, hogy jól értelmezem? Biztosan így gondolták? Mert tudom nagyon jól... tudom, és érzem, kérdések nélkül, hogy mit üzentek. Legutóbbi ilyen felismerésem akkor történt, amikor lovaglás közben Tulipán megijedt alattam, és aztán fogalmam nincs hogyan, de megúsztam ezt a történetet élve. És akkor, próbálva visszanyerni Tulipán felett az uralmam, döbbentem rá, hogy mi is az, amivel nekem a sok jó és szép mellett még foglalkoznom kell. Mi az, amit még el kell érjek e földi életem során. Valahogy nem is jutott eszembe megkérdőjelezni. Azokban a percekben rádöbbentem a célomra, és neki is indultam, hogy megvalósítsam ezt. És tudom, létre is fogom tudni hozni, el is fogom érni, mert minden energia ebben fog engem támogatni.

Azt már tudom, hogy a lovaglás az életre is tanít engem. Ma ismét megtapasztaltam ezt. Apollót kaptam társamnak. Apolló egy csodálatos ló. Erős, energikus, nem kell sokat noszogatni, hogy menjen. Mert megy. Apolló energikus, és hatalmas, még a többi lóhoz képest is. Nekem mindig az az érzésem, amikor megállok előtte, hogy vagy ő nőtt még egy kicsit, vagy én mentem össze. De ez nem tart bennünket vissza attól, hogy legyőzve minden, egyébként nem létező akadályt közösen száguldjunk oktatónk vigyázó szemeivel kísérve az arénában. Számomra már az is kihívás, hogy felüljek rá... a leszállásról már nem is beszélve. De, ha már a hátán ülök, akkor nincs semmi, ami megállítson kettőnket.... időnként szó szerint értelmezve. Róttuk a köröket, teljesítettük a feladatokat. Bár ez időnként problémássá vált, amikor nem értettem, mit is kellene csináljak. A sor elején haladó lovas nevét szoktak mondani, amikor következik egy új kihívás. Én ma ezt úgy értelmeztem, hogy csak a sor elején haladóra vonatkozik, és ezért egy párszor előfordult, hogy menetiránnyal szemben haladtam, mert mindenki végrehajtotta, amit kértek, csak én nem. Erika ezt végül is pozitív tapasztalásként fogta fel, mert legalább biztosan én irányítom a lovat, mert nem a többiek után megy. Szeretem a pozitív életszemléletet. Nagyon. Mennyivel jobban hangzik, hogy nem a lovasnak vannak értelmi hiányosságai, hanem a ló hallgat arra, aki a hátán ül. Mekkora különbség, ugye?

Apolló nagyon kényelmes ló. Könnyű vele dolgozni... De miután hatalmas, ezért én egész sor kifogást tudok gyártani, hogy éppen, miért is nem sikerül úgy valami, ahogyan azt mindenki szeretné, többek között én is. Apollónak oly hatalmas háta van, hogy én gyakorlatilag spárgába kell, hogy üljek rajta. Ami egyébként megnehezíti azt, hogy a combommal tartsam meg magam a hátán. Időnként a lábamat hozzá kell, vagy kellene érintsem az oldalához, pontosabban az oldalán egy bizonyos ponthoz, hogy élénkebben szedje lábait. De miután spárgában ülök, még legalább tíz, tizenöt centi kellene a lábamhoz, hogy elérjem nála ezt a pontot. Nálam a feladatot tovább nehezíti, hogy  a helyes lábtartás még elég erősen fejlesztésre szorul. Ma Erika úgy fogalmazott, időnként olyan, mintha a lábam külön életet élne. Azért halkan megjegyzem, ez nem csak lovaglás közben igaz rám. Tehát... kifogások egész sorát fel tudom halmozni. Mint az életemben. Oly sokszor gyártottam a kifogásokat önmagamnak. Most ezért nem, most azért nem. Manapság kezdem ezt kinőni. Kifogások helyett meglelni azt az akár csak egy indokot, amiért muszáj megcsináljam. Történt a mai órán, hogy Drága Apollóm megbotlott. Apolló még az életében nem botlott meg, de ma sikerült ezt összehoznia. Később már tudtam, hogy ez azért történt, mert így képes leszek felfogni egy üzenetet, amely nagyon is fontos lesz a számomra. Apolló megbotlott, a fejét gyakorlatilag már a földre letette, felkészülvén a bukfencre. Én ugye, spárgában a hátán. Nos.. .másodpercek alatt lepergett előttem... ha Apolló most elesik, akkor én leszek az első olyan ember, aki úgy fog leesni, egy éppen esésben lévő lóról, hogy pont elé esve, még rám is essen, tovább csökkentve ezzel az egyébként sem túl sok túlélési esélyemet. És ekkor jöttek az őrangyalaink. Az én őrangyalaim, Apollóé, és valószínűleg csatlakozott hozzájuk a jelenlévőek minden őrangyala, és úgy gondolom rekord sebességgel behívták a már nyugdíjba vonult őrangyalokat is, a szabadságon lévőekkel együtt, mert meghazudtolva minden Nobel díjat érdemlő fizikai törvényt, valahogy talpon maradt Apolló, és nekem is  sikerült a hátán maradnom. Vagyis Apolló gyorstalpaló, vagy intenzív oktatást tartott nekem. Egyből tudtam a combommal kapaszkodni, megtartani magam, nem előre dőlni,.... mert, ha ezt tettem volna, valószínűleg tényleg elé esek.... és minden más egyéb kifogásomat is rekord sebességgel felejtettem el... hatékony oktatási módszer. Azt mondják ebben az életünkben csak újra tanuljuk azon dolgokat, amelyeket egyszer már eddigi életeink során megtanultunk. Hát... én nagyon gyorsan felszínre hoztam minden ilyen tudásomat... a túlélésért folytatott küzdelem elég ösztönzőleg tud hatni... még számomra is. Akkor volt egy másodperc.. mikor már konstatáltam, hogy túléltem, túléltük, amikor befordultam középre, és próbáltam eldönteni, hogy kétségbeessek, leszálljak róla, hisztizzek, vagy mi legyen. És hagytam időt az őrangyalainknak is, hogy túléljék a hátsó, és elülső fali szívinfarktusokat, és elszaladjanak a legközelebbi kocsmába meginni egy felest, erre a nagy munkára, továbbá a lelkemnek is vissza kellett térnie a testembe... és még ki kellett találjam mely idősík, mely dimenziójában, melyik bolygón... és egyáltalán, hol is vagyok! A gyermekem is kétségbeesett, amikor látta a kétségbeesésem. Erika kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. Őszinte voltam. Viszont a következő lépésemmel megleptem magam. Lelkem visszatért a testembe, őrangyalaink újra felvették a munkát, összeszedtem magam, megráztam magam, és ismét mentem tovább. Mint az élet. Néha lendületben vagyunk, úgy érezzük minden tökéletes.. aztán történik egy nem várt esemény, és mi eldönthetjük.. vagy elkezdünk azon filozofálni, hogy mi történt volna, ha... és megállunk... vagy megrázzuk magunkat, mert tudjuk, hogy jó úton haladunk, és megyünk tovább... és én, még önmagamat is meglepve másodpercek alatt arra az elhatározásra jutottam, hogy hajrá... nincs más út, mint előre... menni tovább... csodálatos az idő... szuper a csapat, és van alattam egy szélsebes, könnyen kezelhető ló... nem állhatok meg... nem hisztizhetek... és ráadásul ott a gyermekem, aki figyeli minden reakciómat, hogyan fogok cselekedni. Pár perc múlva már nevettem az egészen. Volt, hogy meg kellett álljak mert a nevetéstől nem voltam képes semmit sem csinálni. És ekkor Erika odakiáltott nekem. "Látod ez a lényeg! Szeresd... a többi meg majd jönni fog magától!" Hát... bizony... mint az élet... csak szeretni kell... a többi megoldódik... szeretni... de azt nagyon... mert minden pillanata egy csoda! Minden megélt, sokszor nagyon fájó dolog is közelebb visz bennünket önmagunkhoz. Szeresd! A többi jön magától. Hiszen hányszor voltunk életünk folyamán olyan helyzetben, amiből azt hittük, nincs kiút, hányszor éreztük kétségbeesettnek magunkat, hányszor hittük azt, hogy nincs tovább... aztán valahogy a dolgok megoldódtak... szépen, csendben... és ez a lényeg! Megoldódnak! A többi jön magától! Mert jönnie kell! Mert nincs más lehetőség... és amióta képessé váltam felfedezni az élet szépségeit, sokkal könnyebb életem van. Amióta sikerült elengedjem a folytonos aggódást, és kétségbeesést, minden sokkal egyszerűbb. Nem kell gondolkodjak egy egy feladat megoldásán éjszakákat nem aludva... nem élek rettegésben... nem aggódom "halálra" magam.  Szeresd! A többi jön magától! Nagy igazság!

Mentünk tovább Apollóval... időnként kicsit lelassultunk. Nem is értettem magam... végre a sor elején vagyok... minden lehetőségem adott, hogy kihasználhassam Apolló sebességét, erejét, energiáját... mégsem sikerült a megfelelő sebességbe kapcsoljunk. És akkor jött Erika, és futva a ló mellett próbálta Apollót kicsit haladósabb tempóra bírni. Egyébként sikerült is neki. ÉS ezen is olyan jót mosolyogtam. Itt van nekem egy négylábú szélsebes patás, és az oktatómnak két lábon, futva mellettem, kell segítenie. Mint az élet... néha minden nagyon rendben van... minden körülmény adott... minden elrendeződött, mégis kell valaki, vagy valami, ami megadja a kezdő lendületet, hogy utána már egyedül legyünk képesek  tova haladni, és szeretni, mosolyogni, csinálni, nem feladni, nem kétségbeesni! Élvezni a pillanatokat, élvezni minden másodpercet!

Szerettem ezt az órát. Nagyon sokat nevettem, és a nevetés nem ment a tanulás rovására. Nagyon sokat nevettem, és közben nagyon sokat tanultam. Hiszen mennyivel könnyebb az életben is úgy megtanulni a leckéket, hogy közben jól is érezzük magunkat. Sokkal sokkal jobb így tapasztalni, mint sírva, küszködve, őrjöngve, kétségbeesve, küzdve... bár van egy magyar mondás... "Ember küzdve küzdj, és bízva bízzál!" De én már rádöbbentem, hogy ez egy nagyon rossz mondás! Bízni, hinni kell... de küzdeni nem... mert minél jobban küzdünk valamiért, annál nehezebb lesz elérjük azt. Nem kell küzdeni. Szeretni kell minden lépést amely közelebb visz egy álmunk megvalósulásához. Néha megtorpanunk, néha kétségbeesünk, néha nem látjuk, hogyan tovább... de mindig megoldódnak a dolgok, ha kell, külső segítséggel... összeszedjük magunkat.. és megyünk tovább az úton... az pedig már a mi döntésünk, hogy ezt végig szenvedjük, vagy végig mosolyogjuk... az már a mi döntésünk, hogy az úton a gazt vesszük észre... vagy a gazok között megbúvó szépséges virágot! Ez már a mi döntésünk.