Régóta ismerem őt. Még gyerekkoromból. Mindig egy csendes ember volt. A faluban amolyan fura embernek tartották. Mégsem félt tőle senki, és bennünket gyerekeket sem óvtak tőle. De ha lehetett inkább kerülték. Ő is kerülte az embereket. Juhász volt. Amíg lehetett a birkákkal feküdt és kelt, vándorolt. Télre beköltözött a faluba. Így találkoztam vele.

Nagy hó volt. Hatalmas hó. Bármerre eltekintettünk, mindenütt csak a fehérség. Akkoriban eléggé ki voltunk szolgáltatva a természetnek. Autója nagyon kevés embernek volt, aki rendelkezett eme kinccsel, ebben a nagy hóban nem mozdult ki. Biciklizni nem tudtunk, így maradt a gyaloglás.  A falu szélén éltünk. Előttünk már csak a végtelen szántók voltak, hosszú hosszú kilométerekre el lehetett látni. Sokat kellett gyalogoljunk az iskoláig.

Hazafelé tartottam. Fáradt voltam. Mindig elfáradtam, de azon  a napon különösen. Csak vonszoltam magam a hatalmas hóban. Sírni tudtam volna. Már nem emlékszem, hol voltak a többiek. A testvéreim, az osztálytársaim. Így egyedül meneteltem, és már nagyon vártam, hogy a melegben lehessek, és végre pihenhessek egy kicsit. Le kellett üljek. Néztem a magam előtt lévő utat, és épp azon gondolkodtam, még nagyon nagyon messze vagyok az otthontól. Akkor láttam meg őt. Megszólított. Mosolygott. A fura ember, a pásztor, aki nem szereti az embereket, rám mégis mosolygott. Nem féltem tőle. Bizalmat árasztott a mosolya, és a hangja nagyon kellemes volt. 

"Elfáradtál kicsi lány?" kérdezte. "Segítsek?" Elvette a táskámat. Mondanom kellett volna neki, hogy anyukám mérges lesz, ha egy idegen ember kísér haza, de örültem, hogy viszi a táskámat. Mentünk... némán egymás mellett, néha letekintett rám, és biztatásként mosolygott. Az a mosoly nekem akkor az erőt jelentette, és azt az érzést, biztonságban vagyok. Soha előtte még nem éreztem ezt. Szerettem ezt az érzést. Amikor ráfordultunk az utcánkra, visszaadta a táskámat, és elbúcsúzott. Mintha ebben is segíteni szeretne nekem... anyukám ne legyen mérges. "Innen már menni fog egyedül is." Mondta mosolyogva, és mintegy biztatva is engem. Bólintottam, hogy igen. Nem akartam, hogy elmenjen. Jó volt vele lenni. Jó volt mellette sétálni, és csendben lenni. Némán mentünk, mégis az volt az érzésem, mintha átbeszélgettük volna az utat. 

Egyre többször és többször találkoztunk. Titokban. A szüleim nem szerették volna, ha idegenekkel barátkozom, a testvéreim pedig csúfoltak volna miatta. Így, amikor alkalmam volt rá, elszöktem hozzá. És sokszor csak csendben ültünk, hol az otthonában, hol a legelőkön, hol az erdőben. És nekem minden egyes találkozás végtelen örömet okozott. Végre megbízhattam valakiben, és végre valaki szeretett. Mert azt éreztem, szeret. Amikor épp nem csendben voltunk, megbeszéltük a világ gondjait, bajait, az iskolai történeteket, meséltem neki az életemről. Minden titkomat tudta. Ő mesélt nekem először az Univerzumról, az angyalokról. Istenről is mesélt, de egészen másként, mint az én hithű dédimamám. Dédi mamám félte az istent, a szó szoros értelmében. Isten büntet, isten minden bűnödet tudja, mindig ezt mondta nekünk a Dédi. Ő nem így beszélt. Az ő gondolataiban Isten egy volt a szeretettel. Mindig hálát adott a sok jóért amiben része van. Nem volt ő más, mint egy juhász, remete élettel, mégis boldog volt. A világ legboldogabb embere. Neki nem hiányzott semmi, mindene megvolt. Ő nem akart nagyobb házat, autót, gázfűtést, nem akart semmit. A természetet szerette, és a természet közelségében lenni. Ennyi volt minden vágya. És mégis Ő volt a falu legboldogabb embere. 

Elköltöztünk, volt, hogy évekig nem láttam, de valahogy mindig az életem része maradt. Már nem juhász, már nem tereli a nyájat, de még mindig az erdőben él. Még mindig nincs semmi luxus az életében. A birkákat lecserélte lovakra. És még mindig ő a világ legboldogabb embere. Mérhetetlenül bölcs. A hallgatásában sokszor sokkal több minden benne van, mint valaki más beszédében. Már nem zavar a hallgatása. Szeretek találkozni vele, és csendben lenni. A csend hangjai. Mióta ismerem, már tudom, mit jelentenek ezen szavak. 

Elmentem hozzá. Gyönyörű napom volt. Ült a teraszon, kezében ásványvíz. Mosolygott, amikor meglátott. Az évek alatt a mosolya semmit nem változott. Igazából ő sem nagyon. Néha azon gondolkodom, mennyi idős lehet Ő? Ült a teraszon, hintaszékében. Leültem mellé. Nézte a naplementét. 

"Szép napod volt?" kérdezte tőlem. A legcsodálatosabb, válaszoltam neki. Lovagoltam a gyermekemmel, vágtáztunk a pipacsmezőn. Elmeséltem neki az első igazi vágtánk történetét, és gyermekem szavait. "Anya, teljesült az álmom! Vágtázhattam!" Amikor kimegyünk lóháton a természetbe, közvetlen közelről érezhetem Isten jelenlétét. Akkor azokban a percekben nem gondolkodom semmin, csak végtelen hálás vagyok az Univerzumnak a megélt pillanatokért. Ott és akkor nem számít semmi. Csak a jelen van. A jelen megélt csodája. Ezért szerettem volna lovagolni. Ezért az érzésért. Ezért a percekért. 

"Mit éreztél? - kérdezte tőlem. Nem nézett rám. Csak nézett a messzi távolba. "Szabad voltam!" - válaszoltam neki. "Szabad! És boldog!" "Még sikítottam is örömömben, és kifolytak a könnyeim." - végre tekintete rám szegeződött. "Tartsd meg ezt az érzést! Mélyen őrizd, és amikor azt hiszed, az életedben a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnéd, vedd elő! És tudd, minden úgy van rendben, ahogyan van! Bízz! Bízz végre Szellemben, Univerzumban, Istenben, Sorsban! Bízz végre, tedd le az aggodalmakat, a félelmeket, a görcsösséget! Mert látod! Az álmok valóra válnak! Lehet nem úgy, ahogyan te képzelted, hanem úgy, ahogyan meg kellett valósuljanak! Engedd el az aggódást! Vedd elő ezt az érzést.... SZABAD VAGY! Hiszen látod, az élet egy álom! Valósítsd meg az álmokat, valósítsd meg az álmaidat! Tedd le az életed azok kezébe, akik jobban tudják mire  van szükséged! Engedd, hogy vezessenek! Ne aggodalmaskodj a pénzen, a munkán, a jövőn! Élj a jelenben! Légy SZABAD! Eddig is minden elrendeződött, ezután is elfog. Ne rontsd el a jelen megélt pillanatait aggódással, aggódással olyan dolgok miatt, amelyek talán sosem fognak bekövetkezni! Ne rontsd el a jelenben megélhető csodákat a félelmekkel, a félelmekkel, amelyek nem valós dolgokon alapulnak! Légy SZABAD! Hiszen minden úgy történik, és akkor, amikor történnie kell!" 

Elhallgatott. Ismét a messzi végtelent nézte a lemenő nap fényeiben. Közelebb ültem hozzá, fejemet ráhajtottam a kezére. És hallgattunk. A csend hangjai. A leggyönyörűbb hangok, amelyeket valaha hallhattam. Végtelen nyugalom, és békesség volt bennem. Ezer és egy kérdésem lett volna irányába. Nem tettem fel neki ezeket. Tudtam, ha eljön az ideje, majd megválaszolódnak azok is. Most csak ültem mellette, és hallgattuk a csendet, és néztük a tájat. A hallgatásban benne volt minden. Néha a csend többet mondd minden szónál.