2015. sze 27.

Kegyetlen játékok.... avagy játsz/ma játszma hátán....

írta: Kata Vank
Kegyetlen játékok.... avagy játsz/ma játszma hátán....

mask_1

Létezik egy világ... az én világom. Ahol az élet szép, és mintegy rózsaszín napszemüveg lencséjén keresztül szemlélhetem mindazt, amit látni szeretnék. ÉS létezik egy másik világ. Hogy az-e a való világ? Nem tudom... de van egy világ, amelynek részese kell, hogy legyek. Bármennyire is szeretném kizárni, megváltoztatni, a részévé kell, hogy váljak. Mert élnem kell, nevelni a gyermekemet, ellátni az állataimat. Élnem kell, ezért, ha akarok, ha nem, be vagy át kell lépjek abba a világba is. Aztán bezárkózhatok a házamba, az otthonomba, és megtehetem azt, hogy azt a világot... azt a másikat nem engedem be. Aztán egyszer csak az a világ... az a másik úgy dönt... besétál a falak közé... besétál a gondolataimba... besétál... és másodpercek alatt úrrá lesz rajtam a pánik, a félelem, az aggódás, a kétkedés... minden... minden, amit időnként oly hatásosan tudok félretenni, megélve és átélve az élet pillanataiban rejlő csodákat, szépséget. Betör... és akkor minden megváltozik. Másodpercek alatt történik.. oly csendben... oly alattomosan, hogy már csak végeredményt láthatom... és érezhetem... nagyon is....

Egész nap ömlött az eső. Napok óta szomorúnak tűnik minden. Napok óta mélabússá változott a természet. Mintha az égiek is siratnák eme Földet, és eme földnek lakóit. Elkezdtek sárgulni és hullani a falevelek. Pár napja tűnt fel, hogy bár az ősz már réges régen beköszöntött, a fák lombjai még mindig zöldben voltak... a gesztenye, amiben ilyenkor már bokáig járni szoktunk, még mindig kapaszkodik az ágakba. Nem értettem, miért van ez... csak feltűnt.... mintha az idő meg akart volna állni... mintha a természet nem akarta volna, hogy bekövetkezzen az, aminek be kell következnie.

Elkezdtek sárgulni és hullani a falevelek, a gesztenyék már ott sorakoznak a talpunk alatt... egyik pillanatról a másikra következett ez be. Az ősz már felöltötte ruháját... a természet helyreállt. Szerettem a délutánt... szerettem, hogy az eső ellenére jó kedvem van... szerettem mindent, ami az élethez tartozik. Aztán egyszer csak történt valami... valami... nem tudom, mi és nem vettem észre a jeleket. És csak az tűnt fel, hogy dühöngeni tudnék... dühöngeni, és kérdések halmaza kavargott a fejemben. Mit csinálok rosszul? Mit kellene másként tegyek? Mi az, amit még meg kellene lépjek? Mi az, ami miatt oly sok minden tökéletes az életembe, mégis vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudok megteremteni? Miért van az, hogy mindenki boldog, én pedig itthon ülök a szobámban egyedül, és várok valamire.... még magam sem tudom mire. Miért van az, hogy egyesek, aki nem hisznek sem önmagukban, sem másokban, nem ismernek sem embert, sem Istent, átgázolnak mindenen, az élet mégis mindent tálcán tesz eléjük... én pedig itt vagyok... itt állok... A kérdések csak jöttek és jöttek.. és én egyre rosszabbul éreztem magam... és egyre kétségbeesettnek... és hiába akartam a válaszokat.... néma csend volt körülöttem. 

Miért van az, hogy a való világban játszmázni kell? Miért nem lehetek én őszinte senkivel, vagy bárkivel? Miért kell nekem attól félnem, hogy feltárva és elmondva az érzéseimet, elutasításba, megvetésbe ütközöm? Miért nem mondhatom el a szívemnek fontos embereknek, hogy szeretlek titeket? Miért nem mondhatom meg, hogy köszönöm, hogy vagytok nekem, köszönöm, hogy vagy nekem... köszönöm, hogy veled dolgozhatom... köszönöm, hogy pár éve beléptél az életembe, és azóta itt vagy nekem láthatatlan védőhálóként, és bár talán nem is tudsz róla, de annyi mindent tanultam tőled, annyi mindent tanítottál nekem? Miért nem mondhatom el neki, hogy mosolygok, ha meghallom a hangját? Miért nem mondhatom el neki, hogy szeretem a vele eltöltött időt, legyen is az oly kevés, vagy oly ritka? Miért nem mondhatom el neki, hogy köszönök mindent... Miért nem mondhatom el neki, hogy számomra ő a legcsodálatosabb példakép? Miért nem mondhatom el? Miért nem? Miért nem tárhatom fel a bennem rejlő érzéseket.... Miért nem? ..... Mert játszani kell. Játszanunk kell, mert ezt tanultuk, ebben nevelődtünk. Játszunk... mindannyian... játszunk.. álarcot veszünk fel... és elnyomjuk önmagunkat, mert attól félünk, ha befejezzük a játékot, vagy kilépünk a játékból... akkor veszítünk. És közben észre sem vesszük, hogy az, amit most csinálunk értelmetlen... és ezekben a játszmákban nem lehetnek győztesek... csak vesztesek.... és mi mégis csak játszunk... és felvesszük a maszkot. 

Nem tudok, és nem akarok játszani. És mégis belekényszerülök.... és már az őrület határán vagyok... de még mindig nem akarok kilépni a játékból.... mert nem tehetem... mert félek attól... mi lesz, ha.... Hiszen élnem kell, fel kell nevelnem a gyermekemet, és meg kell adnom neki mindent... és ezért játszom tovább.... 

Szeretném belekiáltani a világba... hogy vesztettem... abba akarom hagyni... nem tanultam meg ezt a ti általatok életnek nevezett játékot! Nem tudok hazudni... nem tudom leplezni az érzelmeimet... nem tudom elviselni azt, akit nem akarok... nem tudok semmit! Mégsem teszem. Mosolygok... mosolygok akkor is, amikor belül sírok.... és játszom... és nem mondom el az érzéseimet... nem mondom el a kérdéseimet.... mert az a világ nem lenne képes befogadni. Pedig valójában ezt sem tudom... mert meg sem próbálom. Csak belemegyek a játékba... a kegyetlen játékokba... és közben aláaknázom azt az életet, amit felépítettem. Mert félek.... félek, a MI LESZ, HA.... dolgoktól. Mi lesz, ha elmondom neki? Mi lesz, ha kitárom a szívem és a lelkem? Mi lesz, ha emiatt elveszítek mindent? Mi lesz, ha??????? És záporoznak a kérdések... és én egyre dühösebb és dühösebb vagyok magamra, a világra, a világomra.... mindenre... Miért lenne, vagy miért akkora bűn, bevallani valakinek, hogy köszönöm, hogy van. Hogy létezik. Hogy megismerhettem. Hogy fontos nekem. ............. Mert nem lehet... mert a mostani világ játékaiba ezek nem férnek bele. A társadalmi elvárások teljesen mások. És megadom magam ennek. Mert aggódom. Mert nem tehetem meg, hogy kockáztatom... a munkám... az életem.. a gyermekem életét... és mindazokét, akik itt vannak velünk, akikért felelősséggel tartozom. Ezért felveszem a maszkot... és belépek a játékba.. újra és újra... még akkor is, amikor tudom, már régen vesztettem. És előjönnek a múlt azon emlékei, amelyek bebizonyítják a számomra, hogy hányszor, de hányszor mondtam el, mi is lakozik bennem legbelül, legmélyen, és mindig elutasításra, értetlenségre, bosszúra leltem... és ma már ezt nem kockáztathatom. Mert felelősséggel tartozom, túl sok lélekért! 

Tényleg ekkora bűn lenne az őszinteség? Tényleg olyan a való világ, hogy egy őszinte vallomással, amely szívből jön, romba dőlhet minden? Romba dőlhet az élet? Romba dőlhet az életem? Romba dőlhetnek életek? 

Nem akarok játszani... nem tudok játszani... mégis minden nap felveszem a maszkot... és engedem, hogy részese legyek... engedem... mert nem tehetek mást.... engedem... mert játszani kell. Kegyetlen játékok... és én mégis részesévé válok.... mert félek... félek az elutasítástól, a fájdalomtól, a jövőtől... és félek, hogy elveszíthetek mindent.... 

Szólj hozzá

félelem őszinteség düh játszák