Szeretem a csendet. Szeretem hallani a hangját. A csend hangjai... mindig megnyugtatnak. A régi életemben sosem hittem volna, hogy a csend a legcsodálatosabb dolgok egyike, amely körülölelhet. De ma nem szerettem a csendet. Ma valahogy más volt a csend, mint lenni szokott. Ma fojtogatott. Fuldokoltam benne, és gondolataim oly hangosan szaladgáltak a fejemben, hogy, ha akartam volna, sem tudtam volna nem meghallani őket.  Mióta kisétáltam a régi létezésemből, és elindultam valami teljesen más, új irányba, már nem éreztem a rettegést, már nem éreztem a félelmet a sötétben, a csendben, az éjszakában. De most minden összekuszálódott. Most saját elmém rabjaként csak a rosszra tudtam gondolni. Az elmúlt pár napban olyan intenzíven törtek elő a múlt árnyai, hogy nem voltam képes uralkodni felettük. És rám telepedtek. Rám telepedtek, és megakadályozták, hogy szeressen a csendet... szeressem az éjszakát. A múltban sétáltam. És minél erősebben akartam szabadulni a múltból, annál erősebb lett a jelenlétem benne.

Aludni akartam! Aludni, hogy végre lenyugodjak, hogy végre pihenhessek. Reggel vár rám egy újabb csodálatos nap, és nekem pihennem kell. Nekem le kell csendesíteni a zajokat a fejemben, amelyek nem hagynak aludni. El kell zavarjam a múlt képeit, mert fájtak. Fizikailag éreztem a fájdalmat. Minden egyes behegesedett seb újra fájni kezdett. Feltépődtek. Feltépődtek a rég begyógyultnak hitt sebek a testemen, és a lelkemben egyaránt. Hálásnak kellett volna lennem érte, hogy végre ezzel is szembe tudok nézni, de most nem éreztem hálát, most csak szenvedtem, és kiabálni szerettem volna Istennel, sorssal, Univerzummal. Miért hagytad, hogy így legyen? Miért hagytad, hogy megtörténjen? És, ha már megtörtént, miért engeded, hogy újra és újra elő, és rám törjön olyan erővel, amelyet képtelen vagyok megfékezni! Nem akarom az emlékeket! Nem akarom újra és újra átélni a velem történteket! Nem akarok éjjel a szobámban azon gondolkodni, hogy miért is kellett, hogy ezt az utat járjam be! Pihenni akarok! behunyva szemem, eljutni egy álomvilágba, ahol nincs múlt, csak jelen van, jelen, amelyben minden olyan vágyam beteljesült, amelyeket most még csak szívemben dédelgetek, oly erővel és hittel, hogy sokszor már magam is kételkedni kezdek benne, hogy ez egyáltalán normális e. 

Kikapcsoltam a zenét, már az is feszültséget váltott ki bennem. Megpróbáltam meditálni, de elmém oly erősen ellenállt ennek a dolognak, hogy nem voltam rá képes. Csak ültem az ágyamban, a sötétben, és a csend hangjai helyett a múlt árnyainak suhogását hallottam. Egyre hangosabban, és hangosabban. 

Már elmúlt éjfél, amikor sípszó jelezte, hogy üzenetem érkezett. A jelek szerint másnak is gondja van az alvással ezen az éjjelen. Máskor sikítottam volna ettől a hangtól, de most megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert egészen idáig azon gondolkodtam, ki az, akit felhívhatnék, hogy segítsen lecsendesíteni háborgó gondolataimat. Drága véletlennek köszönhetően lett barátom szavai jelentek meg a telefonom kijelzőjén: "Bezár a csend!" Ahogyan távozott a lakásomból legutóbb, nem hittem, hogy ily hamar keresni fogja velem a kapcsolatot. Bezár a csend. Tegnap még lehet, hogy megkérdeztem volna, mit is jelentenek ezen szavak, de ma éjjel nagyon is tudtam. Hiszen engem is bezárt a csend. Bezárt a múltamba, bezárt az elmémbe, és bezárt a gondolataimba. Felhívtam. Nem akartam hallani a hangját, nem akartam hallani a kérdéseit, nem akartam hallani, min ment ő keresztül eddigi életében itt a Földön! Nem akartam ezt. A vele való mély, és őszinte beszélgetéseket okoltam, amiért ezen az éjjelen ennyire rosszul éreztem magam. Viszont most nekem voltak kérdéseim, amelyeket fel akartam tenni valakinek hangosan, még akkor is, ha tudtam, hogy nem tudja rájuk a választ. De ki akartam mondani ezen kérdéseket, ki akartam kiabálni magamból mindent! Mindent, amely nyomasztott, mindent, amely fájt, mindent, ami a múlt volt, és a jelent, és mindent, ami bennem dúlt! Mert azt hittem, azt reméltem, ezáltal elmennek, és nem kell többet foglalkozzak velük.

"Miért jöttél az életembe? Miért kellett úgy éljek a múltamban, ahogy? Miért kellett, hogy elviseljem a megaláztatást? Miért kellett, hogy elviseljem az ütéseket? A fájdalmat? A folyamatos megalázást? Miért? És Isten? Isten, mit tett? Talán elfordult? Vagy pislogott! De folyamatosan? Tizenöt hosszú éven keresztül becsukta a szemét? És a volt férjem élvezte vajon? vagy egyáltalán tisztában volt vele mit is tesz? Mit is tett? Vagy neki ez természetes volt? Neki ez így jó volt?  És, ha végre a múlt, elmúlt, akkor időről időre, miért üti fel a fejét, és miért kerít a hatalmába, És én miért engedem, hogy ezt tegye? Miért engedem, hogy tönkre tegye a jelenem? Miért nem látom ilyenkor azt a sok szépet, és jót az életembe? Miért csak azt veszem észre, ami hiányzik? ami nincs? És miért hiszem azt, hogy majd egyszer lesz? És nekem, miért nincs? Másnak, miért van? Más mennyivel jobb, mint én, hogy ő mindent megkap, és én meg nem? És az olyan ember, aki nem ismer sem Istent, sem embert, és áttapos bárkin, és mindenen, ha az érdekei azt szolgálják, neki miért is adatik meg minden? " ... nem köszöntem neki. Nem mondtam, hogy örülök, hogy életjelet adott magáról. Semmit nem mondtam, csak üvöltöttem a kérdéseimet. De nem lett könnyebb, és nem lett jobb. És minél több kérdést tettem fel, annál dühösebb lettem. Mindenre, és mindenkire! Önmagamra, másokra, rá, istenre, Univerzumra, Sorsra, végzetre, hitre, reményre, álmokra, vágyakra.... 

"Csak az élőkre figyelj, csak az életet számold!" - felelte egyszer csak, amikor elhallgattam. Még ott volt ezer és egy kérdés, de elfogyott az erőm, hogy feltegyem azokat, és Ő csak ennyit mondott. "Csak az életet számold!" 

"Édesapám sebész! Megmentett sok sok életet, de volt, hogy hiába küzdött, hiába tett meg mindent azért az emberért, aki a kezei között volt, volt, hogy már nem tudott segíteni. Voltak közöttük gyerekek is. Én akkor olyan hat, hét éves lehettem. Karácsonyi vacsorára készültünk. Nálunk nagy családi karácsonyi vacsorák vannak. Édesapám akkor ért haza a  kórházból. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt, nagyon elgyötört. Aznap, karácsony éjjelén, nem tudott megmenteni egy gyermeket. Leült a kedvenc foteljába. Lekuporodtam mellé. Szerettem ott ülni mellette, és nem mondani neki semmit, csak érezni azt az erőt, ami áradt belőle. Nagynéném ott állt vele szemben az ajtóban, és csak annyit kérdezett. "Te, hogy bírod ezt ép ésszel elviselni?" Apám ránézett, és csak annyit mondott. "Csak az életet számolom! Akik élnek, akik életben maradtak, és ezáltal visszatérhettek a családjukhoz! Csak az életet számolom.... különben nem bírnám!" Mindig tiszteltem és szerettem édesapámat, aki a világ legcsodálatosabb embereinek egyike. És olyan a házassága édesanyámmal, amelyet még nagyon sok fiatal házas is megirigyelhetne.  És engem is olyan szeretetben nevelt, amelyet kevés lélek mondhat el magáról! És akkor ott hallgattam ezen szavait: CSAK AZ ÉLETET SZÁMOLOM!" És ott azon a karácsony éjjelen édesapám még nagyobbat nőtt a szemembe. Hős volt ő nekem. A legnagyobb hős, aki valaha is élt ezen a földön. És még mindig az! Számold csak az életet! Én erre nem voltam képes. Én csak a holtakat látom magam körül, és ami elveszett. De talán ideje, hogy elkezdjem számolni én is az életet! És tedd Te is ezt! Üvölts, kiabálj, kérdezz, ha ezt érzed, hogy erre van szükséged! Kiabáld ki, ami bánt, amitől félsz, amit nem értesz, amit nem akarsz érteni! Mert ezáltal megkönnyebbülsz. És aztán, ha kiüvöltötted magad, ha már kiadtad magadból, ami a lelkedben háborgott, akkor kezd el számolni az életet! Kezd el számolni, számba venni mindazt a szépet, és jót, amit kaptál. És akkor könnyebb lesz! "

Hirtelen nem is értettem, mitől lett ő most ilyen bölcs! Hiszen három napja mást sem teszek, mint hallgatom a kiabálását, hallgatom az üvöltését. És most Ő mondja nekem, hogy számoljam az életet! És tudtam, hogy igaza van. De jól esett kiabálnom, jól esett üvöltenem, és jól esett vele kiabálnom, és vele üvöltenem! Ő még túl racionális ahhoz, hogy mindenféle álspirituális magyarázatot szőjön a válaszába. Ő nem fog engem közhelyekkel nyugtatni. Ő megmondta, amit gondolt. Számold az életet! Mint ahogyan azt is belátta, hogy ő még erre nem volt képes. De talán ezen az éjjelen végre ő is elkezdi ezt tenni.

Milyen érdekes. Olyan bölcsek és okosak vagyunk, ha a mások életéről van szó, ha másoknak kell mondani valami tanácsot. De mi magunk sokszor elveszünk a létezésbe, miközben a megoldás mindvégig ott van a szemünk előtt, csak oly kétségbeesve rohangáltunk körbe körbe a saját életünkben, és oly gyorsan, hogy nem vagyunk képesek meglátni. Számold az életet! Hiszen én ezt teszem nap, mint nap... csak néha rám törnek a negatív érzések. És néha milyen jó, hogy akad egy valaki, akár éjjel egykor, akinek elüvölthetem ezeket. A kérdéseket, amelyekre talán már tudom a választ valahol mélyen, legbelül a szívemben.... csak néha olyan jó kiüvölteni magamból.