Két év telt el azóta. Két hosszú év. Kettő milyen csodálatos év. Megfogtam a kislányom kezét, megfogtam a kiskutyámat, és elindultam az ismeretlenbe. Elindultam az életbe. Az életet választottam, az élet választott engem. Nehéz volt kezembe venni sorsom, életem, létezésem irányítását. Nehéz volt hozzászokni, beleszokni az életbe. Nehéz volt kiismerni az életet. Nehéz volt élni a szabadsággal. Az első időkben nem is tudtam mit kezdeni vele. Csak álltam az életemben, egy merőben új életben. És hozzá kellett szokjak, hogy kiléphetek az utcára. Hozzá kellett szokjak, hogy már nem kell engedély. Hozzá kellett szokjak, hogy élhetek félelem és rettegés nélkül. És meg kellett lelnem önmagam. Rá kellett jöjjek, ki vagyok, mit is szeretnék az élettől, és egyáltalán az élet mit is szeretne tőlem. Aztán kialakult.... minden... jöttek a dolgok, egyik lépés a másik után, és minden olyan természetessé vált, ami előtte nem volt az. Jó érzés volt, hogy elmehetek sétálni. Csodálatos érzés volt hallgatni a madarak csicsergését, pocsolyákban ugrálni. Jó érzés volt, hogy végre nem kell azon aggódjak, vajon időben hazaérek-e. Nem kellett féljek, hogy mi lesz, ha váratlan dolog történik, és kések. Nem kellett gyomromban görccsel közlekedjek... mert szabad voltam! Szabad! ÉS ez a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, annyi rabságban, félelemben, rettegésben töltött idő után! Szabaddá lettem, szabaddá váltam, és érezhettem milyen is az élet. Megtanulhattam, hogy vagyok... hogy én is élek, hogy létezem, és igenis számítok. És megtanulhattam, hogy már álmodhatom. Megtanulhattam, hogy hihetek egy szebb jövőben, hogy megvalósíthatom mindazt, amiről az elmúlt tizenöt évben , hogy nincs, hogy nem létezik, hogy nekem nem jár. 

A régi életemben megszoktam, hogy az emberek csak kihasználtak. Hogy addig kellettem, amíg szükségét érezték ennek, és akkor hagytak cserben, és hagytak magamra, amikor a legesleginkább a szükségem lett volna arra, hogy valaki mellém álljon... vagy csak annyit mondjon, kérdezzen: Hogy vagy? És nem bíztam az emberekben, hiszen magamban sem bíztam. És mindig és mindig olyan emberek kerültek közel hozzám, vagy engedtem, hogy kerüljenek közel hozzám, akiknek, mint utólag kiderült a legkevésbé sem számítottam. Aztán ahogyan elkezdtem haladni az utamon, valahogy természetessé vált a számomra, hogy megbízhatok az emberekben. És szeretek, szerettem megbízni az emberekben. Sokáig dolgoztam önmagamon is azért, hogy elérjem azt az állapotot, hogy merjem elhinni, hogy a világ tele van csodásabbnál csodálatosabb emberekkel, akiket őszinte, tiszta szívvel beengedhetek az életembe, a gyerekem életébe, mert nem lehet baj belőle. És Isten, sors, Univerzum, Szellem a lehető legtöbbször segített nekem abban, hogy végre merjem elhinni, hogy a való világban is létezik a szeretet, tisztesség, becsület, őszinteség.

És egy kicsit ezen a téren elaltattam a gyanakvásomat. Álomvilágot teremtettem a gyermekemnek és magamnak, és azt gondoltam, ebbe az álomvilágba nem rondíthat bele a rossz... a hazugság... az árulás.... a hátbatámadás. Hittem...

Álmodtunk a gyermekemmel, illetve, talán a kislányom álmát szerettem volna megvalósítani, és valahol, valamikor ez egy közös csodává teremtődött. És elindultunk, hogy megvalósítsuk. Nevetve, mosolyogva, bízva. És  már azt hittük, csak pár lépésre vagyunk attól, hogy mindaz, amiről lefekvés előtt az ágyban pihenve beszélgetünk, megvalósuljon. Már éreztük a földet a lábunk alatt, már ott rohangáltak körülöttünk a lovak, és már láttuk magunk körül azt a sok embert, akiket mind azért vezérelt oda, abba a kis világba az Univerzum, Isten, Szellem, hogy megismerhessék a lovakat, a lovak által teremthető szebb világot, és mindazt a csodát, amit az a picinyke föld hordoz. A béke, a nyugalom, a szeretet kicsinyke szigete, ahol az életben megfáradt lelkek meglelik a megnyugvást. Már éreztük, és tudtuk, hogy így lesz. És nem is kételkedtünk benne. És ekkor érkezett az arcon csapás. Olyan erővel, amelyről már el is feledkeztem, hogy létezik. A régi életemben szinte szokásosak voltak ezek az arcon csapások. Akkor már nem fájtak, megszoktam. ÉS most megint ez történt. Arcul csapás. Arcul csapás olyan emberektől, akiktől a legkevésbé sem vártam. Akiket beavattam a legmélyebb titkaimba, akikre rábíztam a gyermekem életét.... akikkel őszintén beszéltem a múltamról, a jelenemről, az álmainkról. Szembe kellett nézzek az árulással. Az árulással, amelyről már azt hittem a jelenlegi életemben nem lehet részem benne, hiszen megtanultam a leckét. Hiszen én már nem vonzok magamhoz olyan embereket, akik elárulnak. És bizony érkezett ez a kihívás most az életembe. Egy félig megvalósult csodálatos mesevilág közepébe csapott be olyan erővel, hogy gondolkodásra késztetett. Gondolkodásra, és cselekvésre. 

A régi életemben hetekig fetrengtem volna a keserűségben és a fájdalomban... a mostani életemben a lehető legrövidebb időn belül kellett, hogy minimalizáljam a veszteségeimet, és meglelni a megoldást. Isten, sors, Univerzum küldte hozzám a segítőket, és sikerült! Ezen a napon, bár elvesztettem valamit, amiről talán végig sejtettem, hogy valami NEM jó, csak még nem tanultam meg teljesen hinni és bízni megint a megérzéseimben.... tehát ezen a napon elvesztettem valamit... viszont sokkal többet nyertem. Sokkal többet. A régi életemben hetekig sírtam volna, és csak a rosszra és a negatívra koncentráltam volna, a jelenlegiben viszont csak végtelen hálát éreztem a Sors, Isten, Univerzum felé, mert megóvtak egy végzetes hibától. Nem lesz nyugalom szigete... nem lesznek lovak... legalábbis egyenlőre... aztán ki tudja, mit hoz a jövő. 

Annyira hittem, hogy már nem történhet meg velem, hogy átvernek, hogy nem gyanakodtam, és ennek majdnem több millió forint veszteség lett az eredménye. Majdnem áldozat lettem a saját életemben... megint... de csak majdnem! Mert a lehető legjobbkor érkezett a segítség. 

A gyermekemnek el kellett mondjam, hogy amiről oly sokat beszéltünk, még várat magára. Feküdt az ágyban, nézett rám. Most nem mosolygott. "Anya, mi lesz most az álmommal?" - kérdezte tőlem. Csak annyit feleltem erre: "Hány éves is vagy kicsim?" Ekkor felcsillant a szeme: "Hiszen még nagyon fiatal vagyok! Még bármi történhet!" És megint mosolygott. ÉS megint hinni kezdett abban, hogy még megtörténhet. A jelenben,  ebben a formában nem volt itt az ideje, hogy megvalósuljon. És most ezt kellett megéljük, hogy bizonyos emberekről lehulljon a lepel, a hazugság álarca.  

A régi életemben üvöltöttem volna, hogy miért kell mások életét szembeköpni? Pár forint miért ér meg annyit, hogy engem és a gyermekemet átverjenek ? És bizonyos emberek, miért gondolják úgy, hogy egyedülálló édesanyaként könnyű prédája vagyok a világ kegyetlenebb arcának? Miért omlott össze minden, amikor már annyira egyben volt? Valóban van amikor a pénzért mindent lehet? Még egy gyermeket is elárulni? Lelkiismeret furdalás nélkül? Ezt tettem volna a régi életemben. A jelenlegi életemben viszont másként cselekszem. Fáj... fáj belül, de most nem a veszteségre koncentrálok! Hanem arra, hogy ez nem történt meg! Nem tudtak átverni! Nem tudtak elvenni a gyermekem jövőjét, és engem milliókkal megkárosítva talán egy egész életre eladósítani. Most ez nem történt meg. És ez a legfontosabb! És az, hogy ezen ügy kapcsán megint bebizonyította Isten, sors, Univerzum, hogy él még a jó az emberekben, mert nagyon sokan itt álltak és állnak  mellettem, hogy ezen valahogy túljussak. Szeretettel mindent el lehet intézni. A szeretet a legfontosabb. ÉS én érezhettem és érezhetem ezt a szeretetet. Mert a régi életemben egyedül voltam... az új életemben viszont itt vannak körülöttem a tiszta szívű, őszinte lelkek... akikhez fordulhatok, ha mégis fájna a szívem és a lelkem. 

Este azon gondolkodtam, mi lesz most, hogyan tovább. ÉS akkor a pici lányom megjelent a perselyével. A kezembe adta. "Anya! Ezt gyűjtöttem, és most odaadom, hogy ki tudd fizetni a lovam tartását. . És most majd mindig félreteszek minden pénzemet!" Megköszöntem neki, és nevetve csak annyit mondtam. "Kicsim, erre nem lesz szükség! Meg fogjuk oldani, Isten, Sors, Univerzum eddig is segített, ezután is a segítségünkre lesz!" A kislányom kiment a szobából, és az addig bennem lévő feszültség, fájdalom, düh, kétségbeesés kitört belőlem! Csak sírtam és sírtam....  és tudom, hogy minden rendben lesz... mert másképp nem lehet!

Azért szeretnék feltenni ezeknek az embereknek  pár kérdést! Valóban megéri arcul köpni mások álmát? Valóban megéri elárulni egy gyermeket? Valóban pár forintért mindent lehetséges, és semmi nem számít? És valóban egy egyedülálló édesanyát kell megkörnyékezni? Valóban?

Köszönöm Szellem, Isten,Sors, Univerzum, hogy megóvtál! Azt hiszem, most már megtanultam a leckét! És köszönöm azokat a csodálatos embereket, akik itt vannak körülöttem, és éreztetik velem, hogy nem vagyok egyedül. 

"Jobban kell figyelni. Mindenkit be lehet csapni, azt is aki, az Angyalokon keresztül próbál az Égiekhez közel kerülni. A hamis, igaz arcát meg nem mutatja. Az Ég mégis annak, aki kéri, a tisztánlátást megadja." írta Farkas Ibolya