2016. máj 05.

Sírig tartó szerelem

írta: Kata Vank
Sírig tartó szerelem

szerelem 2

Ültek a padon. Fogták egymás kézét. Olyan szeretettel néztek egymásra, amely még az én szívemet is örömmel töltötte el. Már messziről látni lehetett a mosolyukat. Rendben volt közöttük, és körülöttük minden. Jó volt látni őket, jó volt részese lenni ennek a pillanatnak. Amikor észrevettek,  intettek nekem, hogy csatlakozzam hozzájuk. Szívesen tettem. Nem olyan régen ismerem őket, mégis olyan közel kerültek a szívemhez. Szerettem őket. Szerettem, ahogyan élték az életüket, a szeretetet amely áradt a lényükből, a kiegyensúlyozottságukat. Szerettem őket úgy ahogy vannak, őszintén, tisztán. 

"Ennek a padnak története van ám kedvesem!" -fordult felém az úr. "Még hozzá micsoda története!" -mosolygott. Meleg mosolyával a legfagyosabb szívet is meglágyította volna. Ezt a mosolyt örökölte a fiuk is. Néztem őket oly sokszor, hogy mennyire de mennyire hasonlítanak egymásra. "Most, ha megbocsátanak a hölgyek, van egy kis elintézni valóm!" - azzal felállt. Adott egy puszit felesége homlokára, intett nekem is, majd elment tőlünk. Leültem a hölgy mellé. Még néztük a távolodó férjet. A feleség arcán láttam azt az őszinte szeretetet, amellyel követte kedvese távozását. Bár már elmúltak hatvan évesek, és negyven éve házasok, olyan őszinte szeretet volt közöttük, amelyet manapság ritkán látni.  

"Együtt gyerekeskedtünk. Igazából újszülött korunk óta ismerjük egymást. Együtt játszottunk, együtt tanultunk meg, beszélni, együtt tettük meg egy éves korunkban az első lépéseket. Mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nagyon jó családba születtünk, és nevelkedtünk. Nekünk már gyerekkorunkban megadatott minden. Istenem mennyit játszottunk együtt. Kaptam egy babát, drága édesapámtól. Hát ez a pasi nem letörte a fejét? Évekig hallgatta még a házasságunk alatt is, hogy megölte a kedvenc babámat!" - nevetett. Látszott az arcán, hogy békesség tölti el szívét és lelkét, ahogyan visszatért a múltba. Az ő és a férje múltjába, a rég elfeledettnek hitt percekbe. "Emlékszem az általános iskola első osztályában minden lány engem irigyelt, mert egy ilyen nagyon csinos fiú cipelte a táskámat. Már akkor is úriember volt. Ő úriembernek született, és soha nem engedte, hogy én cipekedjek. Aztán középiskolás korunkban elváltak útjaink. Akkor megígértük egymásnak, hogy soha nem engedjük, hogy a másik ne tudjon rólunk. Akkoriban csak levelezni lehetett. Minden héten írtunk egymásnak pár sort. Aztán a hetekből hónapok lettek, majd szépen el is maradoztak ezek az írások. Más útra léptünk. Sokszor eszembe jutott ő, de már mások voltunk, más életet éltünk. És elfelejtettük az egymásnak tett fogadalmunkat. A középiskola végén szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy egyetemre menjek. Nagyon jó módúak voltak, és azt szerették volna, hogy biztos egzisztenciám legyen. Amíg a körülöttem lévő legtöbb lány férjhez menni készült, és háziasszonnyá válni, addig én az orvosi egyetem felvételijére készültem. Minden percemet lefoglalta ez. Végül is bejutottam az egyetemre. Mind a mai napig emlékszem drága édesapám arcára, amikor megkaptuk az értesítőt. Mindig is fiút szeretett volna, de ez nem adatott meg neki. Velem soha nem éreztette, hogy csalódott emiatt. Szeretett... nagyon.. és édesanyámat is szerette. És akkor, amikor felolvastam a levelet, láttam a szemében azt a büszkeséget, amelyet előtte soha sem. Büszke volt rám. És én nagyon hálás voltam Istennek, amiért, ha csak ilyen csekélységgel is, de meghálálhattam szüleimnek azt az életet, amelyben részem lehetett. Aztán az egyetemen megpillantottam az én drága barátomat. Olyan jóképű férfi lett belőle. Micsoda férfi lett belőle! Örültünk egymásnak, mégsem tudtunk hirtelen mit kezdeni a helyzettel. Zavarban  voltunk a soha fel nem adott levelek, az elmúlt évek miatt. Aztán feloldódott közöttünk ez, és mi megint együtt voltunk. Nem voltam szerelmes belé, akkor még nem. Csak adott nekem valami mély, belülről fakadó biztonság érzetet. Az egyetemi éveink alatt elválaszthatatlanok lettünk. Együtt készültünk a vizsgáinkra, és, ha nagy ritkán lehetőségünk volt egy kis szórakozásra, akkor azt is együtt csináltuk. Az egyetemen mindenki azt hitte egy pár vagyunk, így elkerültek bennünket  a nagy "szerelmi" tragédiák. Ő sebésznek készült, én pszichiáter szerettem volna lenni, így nagyon keveset láttam őt az utolsó években. És akkor azt vettem észre, hogy hiányzik. Hiányzik, és alig várom azon kevés pillanatokat, amikor együtt lehettünk. Volt, hogy azt éreztem, fáj, hogy nincs mellettem. De el kellett fogadjam Istentől, Sorstól, hogy most ezt az utat kell járjuk. Ugyanabban a kórházban kezdtük a pályafutásunkat, és megint a lehető legtöbb időt töltöttük együtt. Egy gyönyörű napsütéses nyári napon leültem egy padra. Friss levegőre volt szükségem. A kórház nyomasztó légköréből mindig felüdülés volt kimenni egy kicsit a szabadba, és elengedni azt a sok rosszat, amelyet munkám során tapasztaltam. Egyszer csak megjelent Ő is. Emlékszem szívem majd kiugrott a helyéről. Sokszor találkoztunk, most mégis valami teljesen más érzés lett rajtam úrrá. Akkor ott, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez a szerelem. Hogy, amit érzek, az nem más, mint a szerelem őszinte tiszta érzése. És akkor egy másodpercre fájni kezdett ez az érzés, mert nem  tudtam, ő hogyan, és mint érez. Leült mellém a padra. Nem szólt, csak megfogta a kezem. Mintha érezte volna  a bennem dúló feszültséget. Rám nézett. Felállt a padról, letérdelt elém, és megkérte a kezem. A világ legboldogabb embere voltam abban a percben. Szeretett, és én szerettem. Szinte a magunk mögött lévő éveket együtt töltöttük, így biztosak lehettünk abban, hogy amit érzünk, örökké fog tartani. Nem volt nagy esküvőnk. Szüleink támogatták a döntésünket, mint ahogy mindent támogattak életünk útján. Boldogok voltak ők is. Mindig is tudták, hogy nekünk ez lesz az utunk. Mindig is tudták. Mint ahogyan körülöttünk szinte mindenki, csak mi voltunk ebben olyan bizonytalanok! Aztán megadtuk magunkat a sorsunknak, és Isten akaratának. Még fel sem ocsúdtam, már édesanya is lettem. Ott tartottam karomban a gyönyörű kisfiúnkat. Csak annyit kértem Istentől, sorstól, Univerzumtól, hogy ennek a léleknek is olyan csodálatos élete legyen, mint nekünk, a szüleinek." - Ekkor megjelent a két férfi, a férj, és a fiú. Ugyanaz a járás, ugyanaz a mosoly, ugyanazok a gesztusok. Magamban azon mosolyogtam, hogy itt nem lenne szükség DNS vizsgálatra. Leültek szembe velünk a fűre. "Épp annál a résznél jártam, hogy Te megszülettél!" - nevetett fel az édesanya. "Akkor még negyven évet el kell, hogy meséljünk!" - vette át a szót az úr. És ő folytatta a történetet. "Csodás életünk volt. Megteremtettünk magunknak és ennek a rossz életűnek is mindent.!" - rossz életű... ebbe a szóba annyi szeretet volt. A fiuk is csak mosolygott. "35 éves házasok lettünk volna, amikor egy családi ebédnél bejelentettem, hogy válni akarok!" - mondta a férfi. "Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék, mert nem értettem ezt az egészet. Nem értettem, hogy, ha valami baja vagy gondja volt, miért nem beszélte meg velem őszintén, és hogy merészeli egy családi ebéd kellős közepén bejelenteni, hogy válni akar!" - folytatta a feleség. "Nyeltem egy nagyot, és bár szívem szerint a fejébe húztam volna a húsleveses tálat, csak annyit mondtam... Rendben... szedd össze a holmijaid és mehetsz. Ez a ház az enyém! A többit majd megbeszéljük. Ő pedig fogta magát, felállt az asztaltól, és szótlanul elment. Nem adott magyarázatot, miért is akar válni, nem mondott semmit... egyszerűen hátrahagyva 35 évet és gyakorlatilag az egész addigi életünket, elment. Én pedig engedtem, hogy menjen. Mert szerettem őt. Szerettem őt annyira, hogy elfogadjam a döntését. Szerettem őt annyira, hogy elengedjem, megadjam neki a szabadságot. Szerettem őt annyira, mégis meghaltam egy kicsit. Nem értettem, hogy mi ez az egész! Nem értettem a miérteket, ő pedig nem mondott semmit. Beadtuk a válópert. Nem beszéltünk egymással. Elváltunk. A lelkem még sírt, és kértem Istent, segítsen nekem ezt a fájdalmat elviselni. Segítsen túlélni. Segítsen, hogy újra kezdhessem az életem. Nehéz időszak volt ez számomra." - néztem őket, ahogyan ültek egymással szemben, és ahogyan nézték egymást. A férfi megfogta a felesége kezét. "Aztán egyszer csak megjelent egy fiú, és hozott egy nagy csokor kék rózsát. Mindig is a kék rózsa volt a kedvencem. Aztán hozott még egyet, meg még egyet, meg még egyet. Hát ezt sem értettem. Aztán megjelent ez a pernahajder, az én frissen lett volt férjem egy újabb csokor kék rózsával." "Csak azért küldtem ennyi virágot, mert így biztos lehettem abban, hogy nem veri szét az összeset a fejemen." - vette át a szót a férj. "Ott álltam az én akkor épp volt feleségem előtt bűnbánóan, és mérhetetlen szerelemmel,  és csak abban bízhattam, megbocsájt nekem. Szabad akartam lenni, kipróbálni az életet, megismerni más nőket, de pár hónap alatt ráébredtem, hogy nekem nem kell más, nekem csak ő kell! Rádöbbentem, hogy nekem ő a minden, és én voltam annyira bolond, hogy eldobtam magamtól! Ő pedig ott állt, fájdalommal a szemében. És bizony szétverte a csokrot a fejemen, meg még egy párat." - ekkor már nevettek. "Ez volt a minimum, amit megérdemeltél azok után, hogy ezt tetted." mondta kacagva a feleség.  "Bizony, és még olcsón megúsztam... " -helyeselte a férj. "Megkértem újra a kezét! Bevallottam neki, hogy számomra ő a minden, ő az igazi, és kértem a bocsánatát, mindenért. És ő megtette ezt. Istenem, pedig meg sem érdemeltem volna! Ő mégis megtette ezt! Megbocsátott, és nem szabott feltételeket! Nem szabott feltételeket!" "Miért tettem volna? Hiszen úgy szeretlek, ahogy vagy! Feltételek nélkül! " "És én majdnem elveszítettem őt, mert voltam akkora marha, hogy azt hittem a szabadság kell, a függetlenség... valami más, mint ami eddig az életem része volt! És azalatt a pár hónap alatt ráébredtem, hogy nekem nem kell semmi és senki más, csak Ő! Mert Ő életem nagy és igaz szerelme! És én azon szerencsések közé tartozom, aki leélhette, leélheti vele az életét. Nekem nem kellett rá várjak. Mindig is ott volt velem, ott volt mellettem! És én majdnem elveszítettem őt, saját gyengeségem miatt." " És ez az a pad, kedvesem".. - folytatta a hölgy, " ahol negyven évvel ezelőtt először megkérte a kezem. Ez ennek a padnak az igaz története. Itt kezdődött minden! " megölelték egymást, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat. 

Szerencsések ők, mert egymáshoz vezérelte őket Isten, sors, Univerzum. És szerencsés vagyok én, mert ismerhetem őket, és megismerhettem életük igaz történetét.  Öt éve házasok, valójában negyven. Még mindig hallom a hölgy szavait. "Szerettem őt annyira, hogy engedtem, hogy elmenjen! Szerettem őt annyira, hogy elfogadjam a döntését. Szerettem őt annyira, hogy elengedjem, megadjam neki a szabadságot."

 

Szólj hozzá

élet fájdalom hazugság szerelem álmok válás Isten