Korán van. Mostanában korán ébredek. Nincsenek gondolataim. Csak ülök a teraszon mélyen belélegezve a friss levegő illatát. Lassan kortyolok a kávémból. Szeretem a kávé ízét. Szeretem, hogy ülök a kertemben, szeretem hallgatni az ébredező város zajait. És szeretem, hogy még minden olyan nyugodt. Átgondolom a teendőimet. Arra az elhatározásra jutok, a lehető leghamarabb elkészítem az ebédet, mert a délutánom zsúfolt lesz. 

Beindítom az autót. Az utca a szokottnál is csendesebb. Olyan, mintha csak én lennék ébren. Lassan megyek. Felállok a tetőparkolóra, hogy a piacon megvásárolhassam az ebédhez valókat. Sosem szerettem a főzést. Most mégis örömmel állítom össze fejemben a listát. Távolodom az autótól. Nem láttam, és nem hallottam semmit. Egy nagy ütést éreztem a térdemnél, majd a tehetetlenséget. Még felfogom, hogy esek... nem tudtam védekezni. Hallom koppanni a fejem az aszfalton. Nem fáj... nem érzem a fájdalmat... sötétség lesz hirtelen. Pár perc múlva arra eszmélek, valaki kérdezi, jól vagyok-e? Nem! Nem vagyok jól! Fáj a fejem! Fáj a karom! Fáj a lábam! ÉS nem tudom, mi történt? Nem tudom, hová indultam, nem tudom, hol vagyok! A percek telnek. Egyre többen vannak körülöttem. Látom az emberek arcát, de igazából nem érzékelek semmit. Felülök. Lehajtom fejem, és próbálok visszatérni a valóságba. Elütöttek. Igen... most már emlékszem. Még fáj mindenem. Felállok. Már nem akarok ott lenni. Bár még fáj mindenem, már érzem, visszatér belém az élet. Egy kétségbeesett hölgy áll mellettem! Nem látott. Igaz, én sem őt. Sír. Mosolygok rá. Már jól vagyok. Az emberek elindulnak a dolgukra. Már nem érdekli őket a történés. Sietnek. Nekem még le kell ülnöm. Még fáj mindenem. A hölgy mellém kuporodik. Még mindig kétségbe van esve. Próbálom megnyugtatni. Hívta a rendőröket. Próbálom neki elmagyarázni, hogy felesleges, hiszen minden rendben van. 

"Ne haragudjon! Nem láttam! Kicsit ideges vagyok mostanában. Elgondolkodtam. Elgondolkodtam! Nem akartam! Biztos jól van?" - tekintete riadt. Bólogatok a fejemmel, hogy persze... de még ez a mozdulat nem esik jól. Megfogom a karját, hátha ezáltal egy kicsit megnyugszik. "A fiamnak születésnapja van!" - mondja. "Azon gondolkodtam, mivel is lephetném meg." Elővesz egy képet. "Ő az. 34 éves lesz!" félve nyújtja felém. Rápillantok a fotóra. Egy tolókocsit látok, egy fiút, akinek kezei megmagyarázhatatlan pózban állnak. Hirtelen vissza teszi a képet a táskájába. "Súlyos értelmi, és testi fogyatékos." - mondja nekem. "A terhességgel minden rendben volt. Aztán a születésénél oxigénhiányos állapot lépett fel. Nem tud járni, nem tud beszélni. Igazából semmit sem tud. Csak van. Vártuk, hogy megszülessen. Mindennél jobban. Azt hittük, ő lesz a mi boldogságunk, szerelmünk beteljesülésének gyümölcse. De 1982. július 29.-e számunkra nem valami újnak a kezdete  lett, hanem mindennek a vége. Mindennek. Fel sem fogtam, amit az orvosok mondtak. Akkor csak azt kértem Istentől, hagyja meg nekem a fiam! Ne vegye el tőlem! Lehet, hogy jobban átgondolhattam volna a kérésem." ... ránéztem. Ő csak nézett maga elé a semmibe. "Tudom... szörnyen hangzik. A kezdettekkor még nem gondoltuk, hogy ennyire súlyos az állapota. Abban bíztunk, hogy legalább az elméjével minden rendben lesz. De semmi nincs rendben. Semmi nincs. Sokszor azt sem tudom, érez-e bármit is. Sokszor azt sem tudom, képes-e bármit is felfogni abból, ami körülötte zajlik, képes-e érzékelni bármit is a világból? Nem tud kommunikálni. Nem tudom képes-e szeretni, nem tudom szeret-e? Hazavittem őt a kórházból. Azt gondoltam könnyebb lesz. De semmi sem volt egyszerű. A család, a férjem családja engem vádolt, amiért Isten egy ilyen gyerekkel büntetett. Engem vádoltak. Tudja, mi volt a legnehezebb? Megszokni az emberek sajnálkozó tekintetét. Megszokni a szánalmat. Megszokni az undort, amit néha azon emberek szemében láttam, akik rátekintettek a gyermekemre.  Ez volt a legnehezebb. Belehaltam. Minden nap belehaltam. ÉS mégis minden éjjel úgy hajtottam álomra a fejem, hogy talán reggelre felébredve csoda történik, és egészséges lesz a fiam!  ÉS minden reggel csalódva láttam, hogy nem. ÉS mégis, aztán öröm öntötte el a szívem. Él, még él! Nem tudtuk meddig lehet velünk. Az orvosok nem sok jót mondtak. 

Egy nap, akkor már öt éves volt. A férjem otthon maradt, én pedig elmentem a boltba! Ki akartam szakadni ebből az életből, hacsak egy pár percre is. Mikor hazaértem, a férjem ott feküdt holtan a nappalink padlóján. Fogta a vadászfegyverét és maga ellen fordította. Nem bírta tovább elviselni ezt! Nem bírta tovább. A fiunk ott volt a kiságyában. Nem tudtam, hogy felfogott-e bármit is abból, ami történt. Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni. Beszélni sem beszél. Semmit sem tesz. Hányszor, de hányszor gondoltam azt, amikor már elfáradtam, amikor belefáradtam, amikor feladtam, hogy a férjem megtehette volna azt, hogy előbb végez a gyermekkel! Ha már így is megtette, amit tett, segíthetett volna legalább ezzel! Istenem! Mennyire gyűlöltem őt, mert magamra hagyott, és volt, hogy a gyermekemet is gyűlöltem, mert őt hibáztattam. Őt hibáztattam. Szerettem volna tudni, mi lehet a bűnöm, mi rosszat tettem, amiért mindezt át kellett éljem! Szerettem volna tudni! Szerettem volna tudni! Aztán ahogy nőtt, én úgy lettem egyre kevesebb, hogy elássam őt. Szakemberek segítsége kell az ellátásához. Itt él nem messze a kastélynál abban az intézetben. Nem tudom szeret-e ott lenni, mint ahogyan azt se tudom, velem szeretett-e lenni. Sokszor hittem azt, hogy ő az életre lett ítélve! Sokszor hittem azt, hogy talán jobb lett volna neki, ha 34 évvel ezelőtt azon az éjszakán nem marad életben. Sokszor gondoltam arra, mi lett volna... ha... Cipeltem a sorsom... és belehaltam... nap, mint nap... óráról órára... és nem értettem, miért történik ez velem, miért történt ez a fiammal, és miért tette azt a férjem, amit tett. Mártírrá váltam. Az emberek szánakoztak felettem, mégis becsültek, mert mindent megtettem a gyermekemért. Egyedül voltam, és magányos... Aztán emlékszem a 35. születésnapomon úgy döntöttem, elég volt az eddigi életemből! Elég volt a mártírkodásból, a szánalomból, az önfeláldozásból! Elég volt! A fiam olyan, amilyen, de a lehető legjobb kezekben van, és nem azért, mert én nem akarok gondoskodni róla, hanem azért, mert nem tudok! A férjem már évek óta halott volt, az ez alatti idő küzdelmei már az emlékét is megfakították. Összeszedtem magam, és elkezdtem összeszedni az életem. Élni szerettem volna, megélni, átélni a pillanatokat! Hittem, hogy az életnek szépnek kell lennie, és sokkal többnek annál, mint ami eddig volt! Nehéz volt... a legnehezebb elfogadnom azt, hogy nem tehetek a fiamért semmit, csak szerethetem őt. Ő sem akarta volna biztos vagyok benne, hogy érte feláldozzam magam. Amikor lehet, vagy tudok, meglátogatom őt, bejövök hozzá. Nem tudom, érzi-e, hogy szeretem, nem tudom, érez-e bármit is. De ez nekem fontos. 

Hat évembe került, mire összeszedtem magam. Isten adott nekem egy férfit, és megáldott egy gyermekkel. Mennyire féltem, nehogy megint az történjen, ami a fiam születésénél. Mennyire féltem. De szerencsére minden rendben volt, és a lányom lassan felnő. Gyönyörű, egészséges, okos. Isten kárpótolt engem mindenért. ÉS még itt van a fiam is. Nem áldoztam fel egyik gyermekemet sem a másik boldogságáért, és a második férjemet sem kényszerítettem vele kapcsolatban semmire. Ő az én keresztem. Megtanultam egyensúlyt fenntartani. Megtanultam úgy szeretni, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom. Megtanultam élni, és megtanultam boldognak lenni!

Már nem érzem, hogy a fiam az életre lenne  ítélve. Hiszen manapság már tudom, a lelke, legyen is bármilyen testbe zárva, szabad és boldog! És csak ez a fontos! És az élet! Az élet, amelyet élhetek! Az élet, amelyet én nem dobtam el magamtól, hanem vállaltam az Isten által rám rótt feladatot, történetesen felnevelni egy ilyen gyermeket, felnevelni őt. Az élet a férjemmel, a kislányommal, és a fiammal! Az élet a boldogságban! Az élet, amely olyan törékeny! Az élet, amely egyik pillanatról a másikra véget érhet, és a legtöbb ember mégis elfelejt élni! Csak túlél... A szürkeségben, a monotonitásban. Engem a halál tanított meg élni! Engem a halál tanított meg az életre! "

Már jól voltam. Menni szerettem volna utamra, hiszen túl sok még a teendőm! Mennem kell élni az életem! Megöleltem őt, elbúcsúztam tőle. Csodáltam a kitartásáért, a hitéért. Még mondatai ott csengtek a fülemben: "Engem a halál tanított meg az életre!"