2016. júl 03.

Sorsunkat nem kerülhetjük el... amikor egy kicsi szív megszűnik dobogni

írta: Kata Vank
Sorsunkat nem kerülhetjük el... amikor egy kicsi szív megszűnik dobogni

halál2 Ülök a teraszomon. Csak potyognak a könnyeim. Fáj... minden... nagyon. Egyik cigarettát gyújtom a másik után. Erős vagyok... nem sírok... de nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. Szívem és lelkem sír. Sirat mindent. Az életet, a búcsúzást, a múltat, az elengedést, az álmaimat, a döntéseimet, a hibáimat... mindent. "Le kellene szokjak a cigarettáról!" Jut eszembe minden egyes elszívott szál után. Azt hittem jobban fogom viselni. Azt hittem könnyebb lesz az elfogadás... azt hittem könnyebb lesz az elengedés. Most mégis nagyon fáj. Nincs az a spirituális tan, vagy bibliai idézet, amely segíteni tudna. Nem sírtam már jó ideje. Azt hittem elfogytak a könnyeim. Most pedig sírok. És most nem örömkönnyek gördülnek le arcomon. A fájdalom, az elmúlás könnyei ezek. Azt hittem könnyebben fogom viselni. Azt hittem egyszerűbb lesz. És most be kell lássam, bár erős vagyok, de most összetörtem. Darabokban a lelkem és a szívem. És most fáj... és most hagyom, hogy fájjon. Most nem akarok erős lenni. Most nem akarom visszafojtani a könnyeimet. Most engedem, hogy fájjon.

Nézem a kiskutyámat. Ott fekszik a síron. Ő talán így búcsúzik. Búcsúzik a barátjától, akivel tizenkét éven át együtt voltak jóban rosszban. Voltak nagy veszekedéseik. Istenem, hányszor kellett őket szétszedjem, hányszor. De mindig megúszták komolyabb sérülés nélkül. Ők voltak a borsó meg a héja. A fekete puli, és a fehér kis shih- tzu.  És most a fekete puli már nincs többé. Tegnap este távozott erről a bolygóról. Vele, mellette voltam, mellette voltunk. Ő volt a mi csodánk. 

A műtét után még kaptunk egy kis időt, hogy együtt lehessünk, hogy szerethessük őt. Tegnap feladta a küzdelmet. Ott voltam vele végig, simogattam, szeretgettem. Megköszöntem neki mindent! A hűségét, a szeretetét, azt a csodát, amit adott nekünk, a harcot, amit a gyógyulásáért vívott. Nem küzd tovább. Tegnap előtt  még befeküdt közénk, ott volt a nyomunkban. Tegnap már nem tett semmit. Feküdt. Néha ivott. Még utolsó erejével megpróbált kijönni a kertbe. Akkor összeesett. Feküdt magatehetetlenül. Elrohantunk vele az orvoshoz, de már nem tehettünk semmit. "El kell engedni!" - mondta az orvos. Elengedtük őt. Elengedtük. Még kezemen itt van a harapása nyoma. Még hordozni fogom egy jó darabig. Egy emlék tőle! A nagy küzdőtől, aki az orvosoknak bebizonyította, hogy ahol véget ér a tudomány, ott kezdődnek a csodák. Nálunk ez a csoda ennyi ideig tarthatott.
Kicsi Vacak köszönöm, hogy voltál nekünk! Köszönöm, hogy a barátod lehettem. Köszönöm a küzdelmet, amit folytattál, és köszönöm neked, hogy voltál nekünk!

Ma este egy kicsi hős szíve végleg megszűnt dobogni! Isten áldjon utadon, bárhová is mész tovább! Köszönöm neked az életed!

Egész héten nagyon nem leltem a helyem a világban... nem leltem a világomat. Feszült, és ideges voltam. Édesanyám kórházba került. A rákkal folytatott több éves küzdelemben jelenleg nem áll nyerésre. Felhívott. Elbúcsúzott. Az utóbbi időben nagyon sokat beszélgettünk, múltról, a tova tűnt évekről, és arról a 15 évről, amikor nem láttuk egymást. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó telefonbeszélgetésünk. Nem akartam, hogy búcsúzzon.... de nem mondtam neki ellent. Engedtem, hogy beszéljen. Engedtem, hogy elmondja, amit még szeretne. Ő talán jobban van. Talán jobban van... talán még kapunk egy kis időt, hogy úgy mehessen el, hogy már minden rendben van. Nem tudom, feladta-e. Nem tudom, akar-e még maradni a lelke. De félve hívom minden egyes alkalommal... vajon felveszi-e. Vajon beleszól-e még a telefonba? Vajon halhatom-e még a hangját? 

Kislányom kedden odajött hozzám. "Anya. Egyfolytában a halál jár a gondolataimban." - először azt hittem a nagymamája miatt érzi ezt. Csütörtökön megint mondta, hogy megint érzi a halált. Megölelgettem, hozzábújtam. Potyogtak a könnyei, és én törölgettem azokat. Még mindig azt hittem a nagymamája miatt érzi ezt. Aztán tegnap a halál bekopogott hozzánk, és mi nem küldhettük el. Elvitte magával a mi kis hősünket. 

Két héttel ezelőtt rohantam a kislányomhoz, és a barátnőjéhez, mert akkor a barátnője kutyusa távozott az élők sorából. Nem akartam, hogy ott legyenek, végig nézzék. Sírva jöttünk el tőlük. És két hét múlva itt voltak velem a lányok, amikor Vacak távozott. Még megszeretgettük őt, elbúcsúztunk tőle. Fogtam a fejét, beszéltem hozzá végig. Amikor már itthon voltunk, akkor érkezett egy gondolat. Két héttel ezelőtt a Sajt nevű kutyus esetében még megakadályozhattam, hogy végig nézzék az elmúlást, egy lélek távozását... de most nem tehettem semmit, hogy Vacaknál ez ne így történjen. Sorsát senki nem kerülheti el. Hirtelen ezen gondolataim támadtak. Bekövetkezett... bár késve az, amit próbáltam őket megóvni.

Jól viselem az életem adta próbákat. Jól viselem. De ezen hét, amelyet lassan magunk mögött hagyunk, legyőzött. Ideges, feszült, kedvetlen voltam egész héten, és nem leltem a magyarázatát. Nem értettem magam sem. És tőlem nem megszokott módon, azon vezettem el a feszültséget, akit szerettem. Haraggal a szívemben váltam el tőle, úgy, hogy tudtam, most pár napig nem láthatom őt. Sosem válok el így senkitől. De most képtelen voltam uralkodni magamon. Harag volt a szívemben... és nem értettem, miért, hiszen semmi nem történt. Semmi sem történt. Aztán pár óra elteltével, amikor már megnyugodtam egy kicsit, felhívtam Őt. El akartam menni hozzá, mert nem válhatunk el így. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap! És én nem lettem volna képes elviselni a napokat azzal a tudattal, hogy így viselkedtem vele ok nélkül. Hiszen Vacak halála is bebizonyította a számomra, milyen törékeny is az élet. Az egyik pillanatban még minden rendben van, a következő másodpercben pedig megszűnik a létezés. Ennyi... és nem tudhatjuk, mikor dönt úgy a lélek, hogy távozik. Nem tudhatjuk. Húzzuk, halasszuk a dolgainkat, elhanyagoljuk az emberi kapcsolatainkat, csak dolgozunk, élünk a hétköznapoknak, és azt hisszük, még sokára lesz vége. Aztán történik valami, akkor hirtelen rádöbbenünk a múlandóságra, de aztán ez is csak ideig óráig tart... aztán folytatunk mindent tovább, elfeledve  az élet múlékonyságának mi voltát! 

Könnyeimmel küszködve temettem el Vacakot. Nem volt, aki segítsen. Még ennyit tehettem érte. Még ennyit tehettem. Elkészíthettem testének végső nyughelyét.  

Az élet múlandó, és törékeny... nagyon törékeny tud lenni. És amíg a születésre fel tudunk készülni, addig a halál nagyon is váratlanul tud betoppanni az életünkbe. Váratlanul, hirtelen... és nem kapunk több időt. Nincs több időnk. Vacak erre is megtanított engem. Még a halálával is tanít engem. 

Talán szerencsés embernek mondhatom magam. Évek óta nem távozott senki sem a környezetemből. Azok, akik elmentek, tudtam, megkönnyebbülés számukra a halál. Nagypapám távozása még élénken él bennem. Nagymama halála után már nem akart élni. Nem akart... feladta... sokkal hamarabb, mint ahogyan távozott a lelke. Ötven éves házasok lettek volna abban az évben. 50 egymás mellett leélt év. És papa nem akart élni mama nélkül. Talán nem is tudott volna. 50 év nagyon sok idő. 50 év nagyon sok idő.  Fél évig volt még velünk, aztán elment. Az ő halála nem viselt meg, mert tudtam, ezt akarta, ezt szerette volna. Az élete céltalanná és értelmetlenné vált, amikor a másik fele eltávozott. És ő nem akart új célokat, új értelmet.. és én ezt tiszteletben tartottam. Teljesült a kívánsága... eltávozott a lelke. 

Anyuról is tudtam, hogy beteg.De nem voltam képes bármit is kezdeni a helyzettel. Aztán végre rendeztük a kapcsolatunkat. Tudom, hogy beteg. Tudom, hogy elutasította a kezelést... tudom, hogy fájdalmai vannak... tudom, hogy nem érzi jól magát... és búcsúzott... elbúcsúzott. Nem tudom meddig szerethetem még. Nem tudom. De bármennyi időnk is van még együtt, azt szeretetben és harmóniában szeretném vele megélni. Szeretem őt nagyon. Szeretem őt. Már nem cipelem a múltat, nem vádolom őt semmiért. 
Ő még beszél a múltról. Legutóbbi beszélgetésünkkor csak annyit mondott nekem: "Soha ne térj nyugovóra haraggal a szívedben! Soha! Hiszen nem tudod, mit hoz a holnap!" Így lesz anyukám.... így lesz.... 

Szeressük az életet, szeressük az életünket! Ajándékba kaptuk, ne herdáljuk el! Éljünk úgy, mintha minden nap az utolsó lenne! Tanuljunk meg élni! Vacak még erre is megtanított. Szeressünk, nevessünk, éljünk, és ne vegyük természetesnek, hogy eljő a holnap!  

Szólj hozzá

élet halál fájdalom múlt édesanya