2010-ben diagnosztizálták édesanyámnál a daganatos betegséget. Tüdő daganat... rosszindulatú... mint nagymamámnál és nagypapámnál. Az ember meghallja azt a szót, hogy rák, és egyből arra gondol, harcolni kell! Nem adhatom meg magam! Még vannak álmaim, terveim, vágyaim! De aki két tüdőrákos embernél is végignézhette a haláltusát, annak túl sok reménye nem marad. 

Ahogyan mesélte, a nagypapát szinte hetek alatt elvitte a betegség. A nagymama nagyon sokáig szenvedett, vagy inkább küzdött a betegséggel, de életében ezt a csatát elveszítette. 

Tudtam, hogy beteg, bár akkoriban nem beszéltem vele. Nem beszéltünk egymással. Én küzdöttem a saját életemben, a saját létezésemben elárulva azok által, akiket szerettem. Már nem haragudtam rá... sosem haragudtam, sosem vádoltam őt, egyszerűen azt éreztem, nekem már nincs mit mondanom neki. De mindig értesültem a betegségéről, annak  állapotáról a család más tagjai által. 

Napról napra lett gyengébb, veszített a súlyából, de dolgozni járt. Egy konyhán dolgozott, ahol már elkönyvelték, alkoholistának, semmit tevőnek a pletykáknak köszönhetően. Így senkinek nem tűnt fel az állapota, senki nem aggódott érte. Aztán mégiscsak elkerült egy orvoshoz, aki közölte vele a diagnózist. Tüdődaganat.

A fél tüdejét kivették, kemoterápia, és sugárkezelés. Én még mindig nem beszéltem vele. Aggódtam érte, féltettem, de nem akartam tíz év után azért találkozni vele, hogy végig nézzem a halálát. A család bizonyos tagjai között persze ment a drámázás. "Talán már nem hozzuk haza anyádat élve!" Mindig ilyen és ehhez hasonló üzenetek jöttek. De az én szívem kemény maradt. Nem mentem be hozzá a kórházba. Én nem akartam az ágyánál előadni a gondoskodó családtagot, miközben a háta mögött meg elhordom mindennek. Ebben inkább nem akartam részt venni. Nem akartam.

Aztán egyszer történt valami. Édesanyám úgy döntött, ha már meg kell halni, akkor meg fog halni, de nem kemótól legyengülve és a sugártól fájdalommal. Úgy döntött, hogy minden kezelést elutasít, és tartani fog az élete addig, ameddig, de azt fájdalmaktól mentesen, és tiszta tudattal szeretné végig csinálni. Így annak tudatában, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag aláírta a saját halálos ítéletét, hazament, és élte az életét. Néha ugyan gyenge volt, néha megérintette a halál, de nem érdekelte! Akkor sem akart több sugarat, és több kemót. Mind a mai napig fájdalmai vannak ott, ahol a sugárkezelést kapta.

És közben teltek az évek. ÉS ő nem járt orvoshoz, csak, ha nagyon kellett. Combnyaktörést szenvedett. Még akkor sem beszéltem vele, de tudtam, mi történik. Nagyon legyengült, és nagyon nagy fájdalmai voltak. És ő ezt betudta a ráknak. Végig abban a hitben volt, hogy a daganat szépen csendben elhatalmasodott a szervezetében, amelynek következtében a csontjai elgyengültek. De felépült ebből a betegségéből is. Felépült, bár az egyik lába egy centiméterrel rövidebb lett, mint a másik. Hosszú hosszú hónapok után végre már járókeret nélkül bírt járni.

Aztán történt, hogy egy eltévedt levél, amelyet nekem címeztek, mégis nála kötött ki. Ekkor kaptam egy üzenetet, hogy hívjam fel őt, mert van ott egy nagyon fontos levél. Isten, sors, Univerzum, Szellem elrendezte a dolgokat. Bár én azt hittem, nekünk már nincs dolgunk egymással, az égiek úgy döntöttek, mégis csak van. Emlékszem, amikor kicsörgött a telefon, és meghallottam a hangját. 10 év után. "Szia anyukám! Én vagyok!" És elkezdtünk beszélgetni. 10 év nagyon hosszú idő, mégis úgy bírtunk beszélni, mintha tegnap váltunk volna el egymástól.

Aztán elmentem hozzá, szerettem volna látni. Bennem még egy elég nagy darab asszony képe élt. És akkor megláttam egy törékeny, apró nőt. Az anyukámat. Az anyukámat, aki addigra már hosszú hosszú évek óta harcolt a betegségével. Olyan törékeny volt. Én mégis erősnek láttam. Jó volt újra megölelni, jó volt újra érezni. Végre visszakaptam az anyukám. Azóta szinte mindennap beszélünk.

Sokszor panaszkodott, hogy nincs jól, hogy gyenge, hogy fájdalmai vannak! Ahányszor személyesen találkoztunk annyiszor láttam őt egyre törékenyebbnek, egyre gyengébbnek! De nem éreztem, hogy közel lenne a halál! Nem akartam elfogadni, hogy 10 év után már csak ennyi maradt nekünk! A búcsú... 

Aztán egy napon felhívott. Sírt. Búcsúzott. Várta a mentőket. Azt mondta neki ez lesz az utolsó útja. Ő már nem fog hazatérni. Még elmesélte, amit szeretett volna, hogy tudjam. Elbúcsúzott tőlem, az unokájától, és megkért vigyázzak a virágaira. Nagyon szereti őket. De én nem akartam a búcsút! Mégsem kiáltottam, hogy hagyd abba! Fejezd be! Neked még élned kell! Elfogadtam, hogy menni akar. És bár a szívem és a lelkem sikított, mégis erős próbáltam maradni. Erre kért. Ne sirassam. 

De én nem hittem, hogy baj lehet! Nem akartam elfogadni! Nem akartam! Elvesztegettünk 10 hosszú évet, az most mindegy, hogy miért. Én nem kerestem, ő sem keresett. Elveszítettünk 10 évet, és végre igazi anya lánya kapcsolat volt közöttünk, és akkor most vége?! Ennyi volt! De el kellett fogadjam. Nem tehettem mást.

Félve hívtam fel másnap, amikor már kórházban volt! ÉS annyira örültem, amikor a hangjában hallottam megint az életet! Mondta, hogy jobban van, sokkal jobban! Aztán a következő nap megint csak jobban volt. 

Szerdai nap volt. Megszülettek a vizsgálatok eredményei. Az orvos másnap akart vele beszélni, vele és a férjével. Emlékszem a hangjára. Emlékszem, ahogyan mondta," biztosan közel a vég. A halál már itt kopogtat az ajtómon, és engem vár. És ezt akarják velem közölni. Hiszen évek óta nem kaptam kezelést! Évek óta as rák itt burjánzik a testemben. " 

Nem tudtam neki mit mondani. Nem tudtam semmi biztatóval előállni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy kapunk még egy kis időt. Hogy végre átadhatom tíz év anyák napi ajándékait, mert bár telefonon mindig beszéltünk, személyesen olyan ritkán találkoztunk, hogy ez mind elmaradt. Csak kérhettem az égieket, hogy segítsenek neki, és nekünk. Aztán elérkezett a másnap. 

Aggódva, remegő kézzel hívtam, mikor már tudtam, biztosan véget ért a beszélgetésük az orvossal. Soha nem fogom elfelejteni a hangját, ahogyan felvette a telefont. A testéből eltűntek a rákos gócok, csak a fél tüdeje, és a sugár utáni fájdalom az, ami emlékeztette őt arra, hogy mi is történt az elmúlt időkben. Attól volt ennyire legyengült, és ennyire sovány, mert az állandó stressz, idegesség miatt már nem bírt enni. Gyakorlatilag nem a rák emésztette őt, hanem ő saját magát. Istenem... ahogyan nevetett! Meggyógyultam! 

Ez a mi csodánk! Istentől, sorstól, Univerzumtól kaptunk még egy esélyt, jóvátenni a múltat, bepótolni az éveket, és szeretni egymást! Olyan kapcsolat lett közöttünk, amely talán soha nem is volt! Már nem vádoljuk egymást, nem gyűlöljük egymást... minek is tennénk, hiszen soha nem is tettük ezt... egyszerűen csak nem beszéltünk egymással... pedig nagyon is tudjuk, milyen törékeny is tud lenni az élet. 

Azért az orvosok még elküldték jó pár vizsgálatra. Pár nappal ezelőtt felhívott, hogy szombaton fel tudnám-e őt vinni a kórházba, mert a doktornő beszélni szeretne vele. Meg vannak a CT, és a röntgen, és minden egyéb vizsgálatok eredményei. Utálok a belvárosban vezetni, utálom a kórházakat, mégis igent mondtam, mert én is ott akartam lenni, végre a saját fülemmel hallani, hogy mi a helyzet.

Végig beszélgettünk az utat, nevettünk nagyon sokat. A doktornő percek alatt fogadott minket. Édesanyám olyan apró, és olyan törékenynek tűnt. Nagyon vékony volt megint. De amikor meglátta a doktornő megörült, hogy végre szedett magára pár kilót. Rég láttam őt, ha így néz ki, most, hogy hízott, vajon hogyan nézhetett ki akkor? A doktornő már mosolyogva mondta, hogy bizony ők azt hitték, amikor édesanyámat bevitte a mentő, hogy már nincs esélye az életre. Megmondta a szemembe. Én mosolyogtam. Tudom... és ő is azt hitte.... hiszen elbúcsúzott ... De most itt van nekünk, nevetünk, és a legújabb eredmények szerint is minden rendben vele! Minden rendben! 

Ugyan van egy folt, amit figyelni kell, de minden rendben vele. Ami most nagyon fontos, hogy egyen sok rostot, kapott étvágynövelőt, és speciális tápszert, valamint, kérte a doktornő, hogy C-vitamint, és D- vitamint szedjen. Külön felhívta a figyelmem, hogy nehogy multivitamint vegyünk, mert abban vannak olyan dolgok is, amelyet a rák bizony nagyon szeret! És mi eljőve az orvostól, ott álltunk a Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet udvarában és öleltük egymást! 

Kaptunk még időt! Kaptunk még időt! Édesanyámnak még van dolga ezen a földön! Van még dolga! Meggyógyult! Meggyógyult! Köszönöm, köszönjük Dr. Rajkó Líviának, aki mindent megtett édesanyámért, köszönöm neki, hogy akkor is megtett mindent érte, amikor már azt hitték nincs esélye az életben maradásra! Köszönöm, amit tett, és tesz a betegekért! Köszönöm neki, hogy még lehet anyukám! Köszönöm neki, hogy még van anyukám! 

És hála és köszönet Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet minden dolgozójának. Köszönöm nekik is, hogy még nem érkezett el a búcsú ideje!