2016. okt 11.

Valaha barátok voltunk... amikor visszaköszön a múlt

írta: Kata Vank
Valaha barátok voltunk... amikor visszaköszön a múlt

baratok Vannak napok, amikor az ember szinte haza menekül biztonságot nyújtó otthonának négy fala közé. Van, amikor a külvilágtól haza kell menekülni, hogy az ember összeszedve újra magát másnap megint ereje teljében legyen. Biztonságos otthon... végre van ilyenem... Nekem több, mint három évtizedig ismeretlen volt ez a fogalom. Most viszont nagyon szeretem kimondani, hogy van ilyenem. ÉS még jobban szeretek hazamenni egy nehéz nap után. 

Honnan tudod, hogy elengedted a múltad? Amikor egy egy árny újra felüti a fejét, és téged már ez nem bánt, neked már ez nem fáj. Csak egy epizód életed történetében. Egy pillanat, amelyet talán éveken keresztül vártál... aztán végre elérkezik.. és nincs semmi. Vagy, csak a nagy semmi van. Nincs érzelem, és nincs már félelem. 

Több órát kellett utazzak. Több órán át mentem ismeretlen utakon, mire végre megérkeztem. Nem tehettem mást, mennem kellett. Amikor megkaptam a levelet, még azon gondolkodtam, talán lemondom, talán nem megyek el... talán elkerülöm ezt a találkozást... mert talán még nem vagyok rá felkészülve. De aztán összeszedve magam, végül beleálltam a történetbe. Mert szerettem volna tudni, vajon bánt-e még, ha meglátlak téged? Vajon lesz-e bennem düh, vagy félelem? Vajon felteszem-e neked azon kérdéseimet, amelyeket annyiszor, de annyiszor megfogalmaztam magamban, amikor feküdtem fűtetlen szobámban éhesen, azon gondolkodva, reggel hogyan oldom meg, hogy a gyermekemnek étel kerüljön az asztalára.

Hányszor, de hányszor elképzeltem, hogy összeszedem magam, elmegyek hozzád, és kérdőre vonlak. Vajon nyugodtan alszol? Vajon békében álomra tudod hajtani a fejed, miközben a lelked legmélyén tudod, hogy teljesen ellehetetlenítettél? Aztán teltek az évek. Már elfeledtem az arcod, már elfeledtem a neved. Már nem éreztem dühöt, már nem fájt. Talpra álltam, összeszedtem magam, és végre élek. És már nem számítottál, már nem számítottak a tetteid. Csak egy darabka múlt voltál. Egy múlt, amely már elmúlt. 

Aztán érkezett egy levél. Tőled. ÉS én mentem, mert mennem kellett. Valamiért ezt éreztem. Talán, mert a szívem és a lelkem tudta, ha elkerülöm a veled a találkozást, akkor majd később kell bepótoljam, és én addig idegeskedhettem, aggódhattam volna. Tehát mentem... több órán keresztül... ismeretlen utakon.... 

A teremben már többen ott voltak. Számomra teljesen ismeretlen arcok. Nem is értettem, mit is keresnek itt. Aztán megláttalak téged... téged és a Te jobb kezedet. Ott álltatok 10 év távlatából ti ketten, akik annyi keserűséget, és annyi reményvesztett percet okoztatok nekem. 

Nem éreztem semmit. Te szinte semmit sem változtál, csak az évek múlása hagyott nyomot arcodon, a jobb kezed egy megtört, megőszült ember lett. Hiába az évek elszálltak felettetek is, nemcsak felettem. Néztelek titeket, ti csak bólintottatok felém. Ott álltunk egymással szemben vadidegenekként. 

"Valaha barátok voltunk." mondtad nekem. Igen... valaha barátomnak hittelek. A volt férjem barátja voltál. Asszisztáltál neki az életéhez, a tetteihez. Nem vádollak, nem hibáztatlak, hiszen talán te sem tudtad, vagy nem tudhattad, mi is zajlik a háttérben. Igen... eljátszottuk a nagy barát szerepét, aztán, amikor a leginkább szükségem lett volna rád, akkor támadtál hátba. Emlékszel még a pillanatra? Emlékszel, amikor ott ültem veled szembe, és menekültem a férjemtől? És én dolgoztam neked, és Te tartoztál nekem a fizetésemmel. ÉS én ott ültem veled szemben, és sírva kértelek fizess ki engem, mert mennem kell, mert nem maradhatok, mert véget ér az életem?

ÉS Te csak mosolyogtál. És kidobtál. Nem érdekelt mi lesz velem, nem érdekelt, mi lesz a  gyerekemmel. Egyszerűen kidobtál az irodádból, és nem adtad meg amivel tartoztál nekem. Még mindig látom az arcod, ahogyan ott ülsz velem szemben fölényesen.

Eljöttem tőled, eljöttem tőletek. Nem volt erőm veletek is harcolni... nem akartam én harcot. Békét akartam, békére vágytam. És Te kidobtál az irodádból, és nem fizetted ki a pénzem. Nem kölcsön kértem tőled, nem akartam, hogy segíts! Csak a fizetésem szerettem volna, mert mennem kellett... mert nem maradhattam. De Te nem segítettél, te fölényeskedtél, te az arcomba nevettél. Te nem tettél semmit, pedig a lehetőséged meg volt rá. De téged nem érdekelt. Igen... valaha a barátomnak hittelek... valaha annak gondoltalak... egészen azon a délutánig.

És nekem akkor vissza kellett mennem. Vissza ahhoz az emberhez, aki szinte megölt, elvette a szabadságomat, elvette a létezésem, elvette a lelkem, és egy bábot csinált belőlem. De akkor még nem volt bátorságom menni. Akkor még nem jött el az én időm. És nekem attól a naptól kezdve még inkább pokollá lett az  életem. Már nem mehettem ki az utcára sem, már nem mutatkozhattam emberek előtt... már nem tehettem semmit, csak, amire engedélyt kaptam. Te ezt már nem tudtad, nem tudhattad, hiszen minden kapcsolatot megszakítottál velünk. Akkor hirtelen már nem voltatok barátok, már nem voltatok társak. Hirtelen úgy tettetek, mintha nem is ismernétek egymást. 

Aztán mégis csak eljött számomra az a pillanat, amikor eljöttem a régi életemből, hátrahagyva mindent. Eljöttem a gyermekem kezét megfogva, és a kiskutyámat ölembe véve. ÉS már nem érdekelt, mit hoz a holnap. De hányszor, de hányszor eszembe jutottál, amikor nem tudtam ételt venni, vagy befizetni egy egy számlámat, vagy teljesen üres volt a pénztárcám, és nem is tudtam elképzelni, eljő-e a holnap.... hányszor, de hányszor eszembe jutottál... és eszembe jutott az a pénz, amit nem adtál oda. ÉS eszembe jutott, az arcod, amikor kidobtál az irodából... és eszembe jutott, hogyan is játszottátok Ti hárman az élet császárát, miközben nekem nem volt mit ennem.

És most itt álltunk egymással szemben. Első kérdésed az volt, mi van a férjemmel. Ledöbbentél, amikor megtudtad, hogy már nem része az életemnek, ledöbbentél, amikor megtudtad, hogy mégiscsak volt erőm elmenni tőle.... hátrahagyva mindent, ami az addigi életemet jelentette, felvállalva az éveken át tartó menekülést, félelemben élést, és harcot. Aztán a gyermekemet kérdezted. Ő jól van... igen... ő akkor is megkapott mindent, amikor semmim nem volt. Mert nem akartam, hogy érezze, mi is történik körülötte, körülöttünk. Ő jól van... már nagy lány... ő jól van... mindig is jól volt.

És akkor végre elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem, így tíz év után szeretnéd esetleg letudni az adósságod? ÉS Te csak néztél rám. Közölted velem, hogy Te nekem sosem tartoztál. Aztán hirtelen azt mondtad, már odaadtad a volt férjemnek. Olyan kedves voltál, ahogyan felhoztad a múltat, a lovaglásokat, a közös dolgokat. Megbeszéltük, hogy majd elmegyek hozzád, lovagolunk egy nagyot, és megbeszélünk mindent. ÉS én egy pillanatra azt gondoltam, tényleg ezt kellene tennem. Elmenni hozzád, és ott folytatni a barátságunkat, ahol annak idején abbahagytuk.

Aztán valami megváltozott. Egy észrevehetetlen másodpercben Te hirtelen megint az az ember lettél, aki annak idején kidobott az irodájából. ÉS én néztem a Te jobb kezedet. A megtört, megőszült embert, akinek mélyen belenéztem a szemébe. Már nem csillogott a szeme, mintha már élet sem lett volna benne. És éreztem, hogy ő tudja az igazat, és szeretne közbeszólni, és szeretné elmondani... de inkább hallgatott... mint ahogyan mindig is tette. Az árnyékod volt, szindiózisban éltetek. ÉS Ő most sem mert szólni. Csak néztünk egymás szemébe. 

ÉS akkor mennem kellett. El tőletek minél messzebb. És szinte kimenekültem az épületből, nem érdekelve, hogy Te akarsz-e még nekem mondani valamit. Mert nekem már nem volt mondanivalóm irányodba. És már nem éreztem semmit, már nem fájt a viselkedésed... már nem érdekel, hogy tartozol. 

ÉS csak végtelen hálát tudtam érezni Univerzum, Isten, sors iránt... nevezzük bárminek is... amiért megszabadulhattam tőletek, amiért már semmi közöm hozzátok... amiért már a múltam részei vagytok... és megbocsátottam neked. Megbocsátottam, és már nem haragszom. És már nem érdekel a valaha volt fizetésem, már nem érdekel az elmúlt tíz év... Mert már nem vagytok része az életemnek, és soha többé nem is lesztek azok.

És ezt Te tudtad. Te tudtad, hogy nem fogok visszasétálni a barátságunkba. Hátba támadtál, és én tehetetlen voltam. De már nincs felettem hatalmad.. és talán soha nem is volt. Tudom, hogy soha nem érdekelt, mi is lesz velünk a gyerekemmel. Tudom, hogy soha nem is gondoltál rám egyetlen pillanat erejéig sem. Tudom, hogy békében pihentél le otthonodba, miközben én űzött vadként menekültem a saját életemben, vagy a saját életem elől. 

De már nem érdekel a múlt. Már nem fáj a múlt. És már nem érdekel az a pénz sem, amit nem adtál nekem oda.

Igen... valaha barátok voltunk. De Te felrúgtad ezt a szövetséget. Valaha barátok voltunk... és én csak remélni tudom, soha többé nem lesznek olyan barátaim, mint amilyen Te voltál. 

 

Szólj hozzá

élet agresszió barátság félelem szenvedés remény bizalom