2016. nov 01.

A múlt felidézése.... séta az emlékekben

írta: Kata Vank
A múlt felidézése.... séta az emlékekben

 

csalad2 Séta a múltban. Emlékképek, amelyekről azt hittem, már elvesztek. Régen volt... nagyon régen. A mi családunkban már nem élnek a nagy öregek, akik meséltek nekünk családról, a régi életről, a háborúkról. Nagymamám egyszerű falusi asszony volt. Sokszor ültem az ágya szélén, miközben ő mesélt. Mesélt a falu múltjáról, az életéről, a családról. Elvesztek az emlékek... nincsenek krónikák.. és nagyon kevés fotó őrzi a múlt ezen darabjait. 

Édesanyámmal beszélgetünk a családról, a régről, ami már elmúlt, mégis még mindig hatással van a jelenünkre is. Még a mi jelenünkre is. Őseink vére, amely ott csörgedezik ereinkben. A múlt, amelynek terheit talán még a mi generációnk is cipeli.

Már nem emlékszem anyai nagypapámra. Édesanyám mégis szeretettel beszél róla. Nem volt más csak egy kútfúró,  Állítólag ismertem. Nem emlékszem rá. A sírjára emlékszem... amely ott feküdt a katolikus temető bejáratánál... Csak a sírjára emlékszem. Édesanyám olyan szeretettel és tisztelettel beszél róla. 

Emlékszem dédimamám szobájában a régi fotókra. Emlékszem egy megsárgult képre, amelyen már alig lehetett kivenni, mit is ábrázol. Az én emlékeimben mégis élénken él. Dédimamám volt rajta kislányként a szüleivel.. egy hordón állt. Nem tudom, hová lett a kép... nem tudom... de mind a mai napig magam előtt látom azt a fotót... ott a szoba falán... Jézus és Mária között az emlékezés falán. 

Dédimamámra tisztán emlékszem. Emlékszem az arcára, a kinézetére, a kendőjére... még a hangjára is. ÉS a mosolyára. Szeretett bennünket, nagyon is. Sokszor vigyázott ránk. Tejleves. Mindig ő készített nekünk, hogy aztán az udvaron álló sárgabarackfa hűst adó árnyékéban közösen megegyük.... lábasból. Nem kellettek tányérok, nem kellett szépen megterített asztal. Még emlékszem a tejleves ízére.

Ő volt az, aki mindig lepakolta a szekrény tetején lévő játékainkat, hogy játszhassunk vele. Persze ennek haza érkező szüleink nem örültek annyira, de ez a drága Dédimamát sosem zavarta. Dédike..ő volt a mi Dédiként, aki túlélte a világháborút.

Hányszor, de hányszor mesélte, hogy menekült a kiskutyájával a bombázások idején. Egy kuka mögött leltek menedéket. Ő és a kiskutyája. Nem tudom, mi lett a kiskutyával.  Sosem mesélte el.

Ő még szolgált. Ahogy elérte azt a kort, édesanyja elküldte szolgálónak. Nem azért, mert gyűlölte, vagy mert nem szerette. Akkoriban ez volt a szokás. Mesélte, hány helyen volt szolgáló fiatal lányként, és hány helyen bántak vele embertelenül. Éheztetve. Mesélte, megesett, hogy annyira éhes volt, hogy levágott egy szelet kenyeret. Persze kicsi lányként nem tudott szépen szelni, ezért mérgesek voltak rá az urai. Amikor édesanyja megtudta, hogyan bántak vele, elhozta őt onnan. De benne megmaradtak az emlékek. A háborúról, a szolgálóként eltöltött időkről... 

Szerettem, szerettük őt nagyon. A mi Dédinket, aki annyiszor, de annyiszor vigyázott ránk. Már nincs velünk. Beteg volt nagyon beteg. Egyre ritkábban jött ki hozzánk, egyre kevesebbet volt velünk. Már nem volt tejleves... már nem volt semmi. Iskolába mentünk éppen biciklivel, amikor a papát vettük észre velünk szemben jönni. Leszállt a bicikliről: "Meghalt a Dédi!" - mondta... és mi ott álltunk, és bementünk az iskolába. Még a nagypapám arcára is emlékszem, amikor ezt mondta.

A Dédi egy mélyen hívő katolikus ember volt, aki mesélt nekünk Istenről, pokolról, Isten büntetéseiről... és, hogy Isten mindent lát. Ő félte az Istent. ÉS én meg féltem Istentől. Milyen Isten lehet az olyan, aki mindent lát, mégis minden megtörténhet, aki nem megbocsát, hanem a pokolra küld? Ő tanította meg nekünk a Mi atyánkat... 

Emlékszem egy kicsinyke házra. És emlékszem egy idős nénire, akinek a Dédipapa zöld szalagot fon a hajába. Édesanyámmal való beszélgetésünkkor vált számomra világossá, hogy a Dédi nyolc évig ápolta a dédimamát. Nyolc évig, aki ennyi időn keresztül volt magatehetetlen. És a Dédipapa ápolta őt végtelen szeretettel. Nekem csak egy zöld szalag él az emlékeimben. ÉS egy Dédipapa, aki még sparhelten főzte a finom ebédeket, és akihez én oly sokszor átszöktem, ha a nagymamámnál voltunk. Róla még valahol vannak fotók. Aztán, amikor elment a Dédimama, rá nem sokra követte őt Dédipapa is. Oly hosszú időn ápolta, és szerette a feleségét.. és ez tartotta őt életben... Amikor elment a Dédi... ő is ment... Hiszen egy életet leéltek együtt. Bennem csak egy idős néni képe él, akinek az én Drága Dédipapám zöld szalagot fon a hajába. Még látom magam előtt a szalagot... 

dedi Nagymamám szobájában volt egy fotó.... egy katonatisztről... aki valaha a mi ősünk volt. Aki részt vett a második világháborúban, aki lovas tüzér volt, aki kimentette az embereit és a lovait is a szovjet frontról, akit hőssé avattak itthon. Aztán, amikor a Szovjetek felszabadították, elfoglalták hazánkat, elvették tőle ezt a kitüntetést... és a nemzet ellensége lett. A néhai katonai hősből hazaárulóvá avanzsálódott. Ilyen egyszerű volt ez kérem. Még előttem van a fotó... olyan, mintha festmény lenne... talán festmény is. Egy fotó egy festményről. 

Sétálok az emlékeim között. ÉS ezen emlékek nem fájnak. Elmosolyodom néha... elmosolyodom egy zöld szalagon... igen... olyan jó emlékezni... néha jó emlékezni.

A következő pillanatban nagymamám szobájában találom magam. Ülök az ágy végében és hallgatom, ahogyan mesél a faluról, a munkáról, amit a földeken végeztek, a házukról, a házuk összeomlásáról... a barátaikról... akikről még fotót is mutatott. Elmesélte, miért disznóhegy a disznóhegy, és a vonat miért is megy oly távol a falutól... és még annyi mindent. Feküdt az ágyában álmatlanul, késő éjjeleken át, és mindig rágcsált valamit. És, ha épp ott voltam nála, és bementem hozzá, akkor rágcsálás közben mindig volt egy két története. 

Az által elmeséltek többsége már a  feledés homályába merült. Akkoriban nem tartottam fontosnak ezeket lejegyzetelni, mára pedig már nincs, aki elmesélje nekem újra. Már nincs. 

És a történetek, a család eredete így veszik el mindörökre. Mert már nincs, aki felelevenítse az emlékeket. Már nincs. Mindenki elment. 

Emlékszem a keresztapámra. Még tisztán látom őt magam előtt. Szerettem... nagyon. És emlékszem a töménytelen mennyiségű Leo jégkrémre, amit mindig vett nekünk. Még érzem a Leo jégkrém ízét. Még látom őt, ahogyan fekszik a szobájában, és Junoszt televízióját nézi, vagy olvas. Még látom őt.. és még látom a mosolyát... Szerettem őt nagyon....

Aztán szépen sorban elmentek. Dédimama, dédipapa, másik dédimama, keresztapám, és végül nagymamám, és nagypapám. Ők ketten ötven éves házasok lettek volna, amikor nagymama váratlanul elhunyt. Kettejük közül ő volt az egészségesebb, bár ő is folyamatosan gyógyszereket szedett. Aztán egyszer kiment kapálni.. összeesett... még élt pár napot egy kórházban, de soha többé nem tért haza... soha többé... 

papamama Emlékszem, ahogyan nagypapa lesúrolta a serpenyőket. "Hogy fog örülni ennek öreganyátok, ha hazajön." De soha többé nem jött haza. És ezzel nagypapám is elveszítette az életét. Menni akart. Menni azután az asszony után, akivel majd fél évszázadot leéltek. Nem volt maradása. Ők külön külön nem tudtak létezni... Fél év múlva a mama mellé került végső nyughelyükön... fél év múlva.

Látom a nagybátyám arcát. Szerettem, szerettük őt, pedig olyan fura volt. Furán beszélt, furán nevetett. De mégis szerettük. Sokat játszottunk vele. Már ő sincs velünk... már ő is elment... Már együtt vannak ők újra.... mindannyian... valahol ... 

Elfogynak az emlékek.... Visszatérek a jelenbe... Mosolygok... mosolygok az őseinken, akiknek vére csörgedezik ereinkben. Mosolygok a múlton...Jó volt rájuk emlékezni. Szerettem rájuk emlékezni.... Séta a múltban...amely annyi titkot, álmot rejt, és amely már soha nem fogja felfedni titkait.  

 

Szólj hozzá

élet nők szenvedés remény szeretet tisztelet múlt őszinteség korlátok Isten