Kora reggel van. Ülök a teraszomon, és hallgatom az ébredező város zaját. Szeretem a levegő illatát. George kutyusom rohangál a kertben, élénken őrzi otthonát. Néha odarohan a kerítéshez, ugat kettőt, körbenéz, majd rohan tovább. 

Csak iszom a kávém, nem gondolok semmire. Nézem George-t és mosolygok rajta. Néha odajön hozzám, megsimogatom, és már megy is tovább. Egyszer csak egy kisfiú hangjára figyelek. "Apa nézd! Egy kutyus!" George ott áll a kerítésnél, és élénken csóválja a farkát. Most nem ugat. Még mindig hallom a kisfiú hangját: "Apa nézd egy kutyus!" De apa rohan.  Érkezik a busz. A kisfiú szalad utána miközben csilingelő hangján mondja: "Apa nézd, egy kutyus!"

Szomorú leszek egy pillanatra. Nagyon korán van, ennek a kicsinek még ágyban lenne a helye. Ő mégis boldog, mert meglátta a kutyusomat, és apa pedig annyira szalad, hogy nem tud megállni egy másodperce, hogy megnézze, mitől is lett olyan boldog a gyermeke.

Tudom, hogy rohanás az élet, meg a munka. De csak egyetlen másodpercről lett volna szó. Egész nap hallom a kisfiú boldog hangját, ahogyan megörült a kiskutyának. "Apa nézd, egy kutyus! 

Tanulnunk kellene a gyermekektől. Hajnalok hajnalán fáradtan a rohanás helyet megpillantott egy kis lelket, és ettől boldog lett. És ezt a boldogságot szerette volna megosztani az édesapjával. De rohan a világ.. és rohanunk vele mi is. Nincs idő megállni, nincs idő átadni magunkat a pillanat boldogságának. 

Leszállt az éj. Egész nap a fülemben csengtek a kisfiú szavai. Megint a teraszon ülök. George az egész napos rosszalkodásban elfáradt. Csak néha szalad a kerítéshez, kikukucskál, majd visszajön, és lefekszik a lábamhoz. Fáradt vagyok, mégsem jön álom a szememre. Hirtelen George elszalad mellőlem, és én megint hallani vélem a kisfiú hangját. "Szia kutyus!" A hang irányába fordítom a fejem, és nem is értem, eme késői órán, miért is áll ez a drága gyermek a kerítésemnél.. Rám köszön. Én visszaköszönök. Hangja még mindig cseng. Kicsi kis kezével simogatja George-t. Odamegyek a kerítéshez. "Nem kellene már aludnod? Egyedül vagy? - kérdezem tőle. "Itt lakunk nem messze, és reggel láttam a kiskutyát. Apa megígérte, hogy megszeretgethetem délután, mert akkor nem kell szaladnunk a buszhoz. Itt lakunk nem messze." - kinézek abba az irányba, amelyre mutat, és intek egy férfinak, aki a kapuban áll. A kisfiú leül a kerítésre, én is csatlakozom hozzá. Közben szeretgetjük George-t.

"Nem kellene már aludnod?" - kérdezem a kicsitől. "Apa holnap szabadnapos, így azt mondta sokáig fenn maradhatok. Meg akartam szeretgetni a kiskutyát. " - nézem őt. Szőke haját, mosolygós kicsi arcát, és azokat az apró kezeket, amelyekkel oly sok szeretetet ad a kiskutyának. Boldognak látom őt. Egész lényéből árad a szeretet, árad a boldogság. Még a szeme is mosolyog. A lámpa fénye mindent visszaad kicsinyke kis lényéből. Bár tudom, hogy késő van, én mégis szeretem, hogy most itt van velem. Egész nap ezen a reggeli jeleneten gondolkodtam.

"Fáradtnak tűnsz!" - mondja nekem. "Mert az is vagyok!" - felelek neki. "Ti felnőttek mindig fáradtak vagytok, és mindig rohantok!"- olyan természetességgel ejti ki ezen szavakat. Tudom, hogy igaza van. Hozzábújik a kiskutyámhoz. "Neked  sok állatod van?" - kérdezi. "Hát bizony, van egy pár. "Jó neked! Az sok szeretetet jelent. Én is szeretnék kutyust, de apa nem engedi. Azt mondja nincs arra időnk. Pedig nekem lenne rá időm. Sokat szeretgetném, simogatnám, etetném, és sétáltatnám. De apa nem engedi. Azt mondja, majd talán egyszer. És azt is mondja, nincs rá pénzünk. Ha beteg lenne, nem tudnánk meggyógyítani, mert nincs rá pénzünk." -Nézem ezt a kisfiút. Hallgatom ahogyan mesél. Szeretném megölelni, szeretnék neki valami vigasztalót mondani. De csak nézem őt, nézem őket a kiskutyámmal. Összebújtak. Karjai átfonták George nyakát. Mintha sosem akarnának elválni egymástól. 

"Hát bizony apának igaza van." - mondok valamit, bár nem gondolom, hogy túl nagy meggyőződés van a hangomban. "Neked is voltak már betegek?" -hatalmas szemeit kikerekíti. Várja a válaszom. "Bizony voltak. ÉS sajnos egy pár állatkák el is vesztettünk." "Az szomorú, nagyon szomorú. Most mindenki jól van?" "Sajnos nem. A lovacskám lába fáj." "Van lovad is? De jó neked!" Fáj a lába? És a doktorbácsi nem tudja meggyógyítani?" "A doktorbácsi és mi is mindent megteszünk, de majd kiderül nem is olyan soká, hogy meggyógyult-e."

"Sajnálom. Az nem jó, ha fáj neki. Én sem szeretem, ha fáj. És apa sem szereti, ha beteg vagyok, mert akkor nagyon ideges. És, ha nem fog meggyógyulni, kevésbé fogod szeretni?" - kérdezi olyan szeretettel a hangjában, amelyre szavakat sem találok. "Jaj! Dehogyis! Akkor is fogom szeretni, amíg él, és egyáltalán nem kevésbé! Sőt még jobban! Tudod őt nagyon sokan bántották, így került hozzánk. Neki csak én és a kislányom vagyunk. És megígértem neki, amikor az életéért küzdött, hogy soha, de soha nem fogom őt cserben hagyni!"

"Örülök, hogy ezt mondtad. Rólam anya lemondott. Pedig nem is vagyok beteg. Csak elment, és nem jött vissza többé. Bár akkor fájt a torkom. Szerinted azért ment el, mert már nem szeretett, mert fájdalmaim voltak? 

"Jaj, Drágám!  Biztos vagyok benne, hogy nem ezért!" - szívem a torkomban dobogott. Át szerettem volna ölelni ezt a drága gyermeket. Valahogy segíteni szerettem volna neki.

"Akkor jó. Apa is ezt mondta. Akkor szeretni fogod, amíg él a pacit? Akkor is, ha beteg marad?"

"Tudod kicsim, hetek óta küzdünk a lábáért, és azért, hogy ne érezzen fájdalmat. Sokáig csodáért imádkoztam Istenhez. Adjon nekünk még egy csodát ebben az életben, hogy a lovacska lába helyrejöhessen, és újra lovagolhassuk." - csak beszéltem és beszéltem egy kicsi gyermekhez az éjszaka közepén, és még abban sem voltam biztos, ismeri azt a szót, hogy Isten, vagy imádkozás.  "Aztán egyik éjjel világossá vált számomra, hogy történjék bármi, nekünk Babika maga a csoda! Ha soha többé nem ülhetünk is rá, ugyanúgy az életünk része, és a családunk tagja marad. Akkor beletörődtem abba, hogy van, amikor mindent megteszünk, nagyon sok jó ember segítségével, de nem azt kapjuk, amit vártunk. De ez a kis ló már annyi örömet, boldogságot, csodát hozott nekünk, hogy, teljesen mindegy mi lesz. Csodáért imádkoztam, és azon az éjjelen vált világossá számomra, hogy Babika teljes lénye maga a  csoda! " - Elhallgattam. Nem is értettem, miért mondtam mindezt el egy kicsi fiúnak.

"Az jó! Sok szeretet adhat neked. Talán apának is kellene egy ló. Ti olyan furák vagytok felnőttek. Ha eltörik egy játék, akkor kidobjátok. Pedig azért tört el, mert sokat játszottunk vele, és szerettük. De ti kidobjátok. Nektek nem kellenek a törött játékok, mert csak a helyet foglalják. Ezért kérdeztem, ha valaki beteg lesz, akkor már nem is szeretitek? Vagy nem is úgy? "

"Én nem tudom, hogy mások milyenek. Én azt tudom, én milyen vagyok. Én nem dobom el azt, aki beteg. Én nem árulom el a barátaimat. És nem fogom elárulni Babit sem!" 

"És törött játékot sem dobsz ki?" - kérdezi tőlem. "Persze, hogy nem. "

"Akkor jó. Nagyon aranyos a kiskutyád! Talán egyszer nekem is lesz."

Ekkor odalépett az édesapa hozzánk. "Gyere fiam. Ne zavard a nénit. És már aludnod kellene. Eleget szeretgetted azt a kutyát. "Apa! Nézd, milyen aranyos!" - hangjában még mindig ott volt a csillogás, és ott volt a boldogság. Szerettem volna szólni, hogy nem zavar, szerettem volna még annyi mindent mondani nekik, de inkább csendben maradtam.  Elmentek. George és én még hosszasan néztünk utánuk. Összebújtunk. Azt hiszem George is érezte az a szeretetet, ami ebben a drága gyermekben van. 

Igen... furák vagyunk, mi felnőttek. A legfurábbak. Túl könnyen lemondunk arról, ami már nem működik. Túl gyorsan kidobjuk mindazt, ami  eltört. Hogy ne foglalja a helyet. Miközben egész életünkben azt várjuk, hogy a kidobott tárgyak, érzések, emberek után keletkezett űr betöltődjön. Aztán már nem is várjuk. Csak beletörődünk... az űrbe... a magányba...a fájdalomba! 

Tanulnunk kellene a gyermekektől! Tanulnunk kellene!