Gondolkodom. Az elmúlt hetekben a túlélésért küzdöttem, lelkiekben. Amikor lehetőségem lett volna megnyugodni újabb és újabb kihívásokkal kellett szembenézzek. Mosolygok. Mosolygok az életen, az életemen, a megélt és az átélt dolgaim. Szeretem, ha mosolyoghatok. Az azt jelenti, már nincs nagy baj. Elmúlt. 

Gondolkodok ezen a történeten, amely előttem hever. Meg kellene írjam, mégis kételyek vannak bennem. De talán erőt adhat másoknak. 

Történet a 21.század Magyarországáról, ahol semmi más nem számít, mint a külsőségek. 

Minden gyanú felett... ez a cím jutott azonnal az eszembe. Egy nem mindennapi élet percei, amelyről még a halál pillanatában sem derült ki, hogy minden megélt pillanata hazugság volt. Egy élet, amely oly sok más ember számára volt követendő. Álarcok, hazugságok.... 

Csak nézem az idős hölgyet.  Már járni sem bír, most mégis itt ül velem szemben, és szeretné elmondani a több évtizede magába zárt titkot. Egy hazugságra alapozott életről szeretné lerántani a leplet. Megígérem neki, hogy nem ítélkezem, megígérem neki, hogy tárgyilagos maradok, és megígérem neki, hogy csendben leszek. Nem teszek fel kérdéseket, csak engedem, hogy meséljen, csak engedem, hogy végre megnyugodhasson a lelke... csak engedem, hogy ennyi év után végre békére leljen.

"Fiatal voltam, és szerelmes. Nincs más mentségem. Igazából sosem kerestem mentséget magamnak. Bár az életem minden pillanata hazugság volt, vagy hazugságra alapozott, visszatekintve csak annyit mondhatok, voltak boldog pillanataim. Voltak boldog perceim. Megbecsültek, megbecsültem, szerettek, szerettem, biztonságban, és megfelelő egzisztenciában élve nevelhettem a gyermekeimet. Ki az, aki ne ezt tette volna a helyemben?"

 "Olyan jóképű volt, annyira intelligens, és remek szakmája volt. Ügyvéd. Egy olyan kis faluban, mint amiben éltünk ez igen is nagyon számított. Elismert és szeretett ember volt, mindenki által. Már a családját is nagy becsben tartották. Minden valamire való facér leány őt akarta magának. Sosem értette a falu, miért nem nősült még meg, miért nem nevelt már gyermeket. De nem firtatták. Ő egy köztiszteletben álló férfi volt, a tisztesség szobra, és példaképe. Sosem pletykáltak róla. Sosem kezdte ki a falu nyelve."

"Aztán megismerkedtünk, és nagyon nagy szerelem lett. Mondjuk ekkor szembe kellett nézzek a falu eladósorban lévő lányainak ellenszenvével, mert ugye ő engem választott. Volt nagy lakodalom, hetedhét országra szóló, igazi falusi dínom- dánom."

"Elkezdődtek közös éveink. Hamar megfogant a fiunk, majd a lányunk, igazi álompár voltunk. Nagyon irigyeltem volna magamat, ha nem az én életem lett volna." - nevet. Mosolyog. Olyan szeretet van a hangjában, amelyet oly ritkán hallani. Most valamiért mégis itt ül velem szemben. "Én otthon voltam a gyermekekkel, és biztosítottam a férjemnek a családi otthon melegét. Olyan tisztelet és szeretet volt közöttünk, amelyről oly ritkán hallani manapság is, hát még akkoriban. Semmit nem vettem észre. Semmi nem tűnt fel. Éveken át gondolkodtam azon, hogy vajon ő volt ennyire jó színész, vagy én nem akartam látni a jeleket, félve attól, hogy minden összeomolhat."

"De aztán eljött a pillanat, amikor óhatatlanul, és kegyetlenül szembe kellett nézzek az igazsággal, az ő igazságával, és a közös életünkkel."

"Nagyon sokat volt együtt a legjobb barátjával. Sokszor azon nevettünk egy egy kerti partin, hogy inkább vele él kapcsolatban, mint velem, mert én oly ritkán láthattam őt. A munkája miatt beutazta az egész országot, a hétvégén pedig mindig pihenni ment a hegyekbe. Mindig pihent. Ebből sosem engedett. Egyetlen ember volt ilyenkor mellette, a legjobb barátja. Ő volt az asszisztense, a jobb keze. Együtt mentek mindenhová."

"Amikor már a kicsi lányom is elmúlt tizenöt éves, megint babát vártam. Mindannyiunkat meglepett a hír, mégis boldogok voltunk. A falu pedig irigyelt engem, irigyelt minket, és irigyelte a gyermekeinket, amiért ilyen szép életet élhetünk. Soha egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy kételkednem kellene bármiben is. Soha egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy hazugságba vetett álomban éltem. Nem akartam látni? Vagy a férjem nem akarta, hogy lássam?" 

"Kora reggel volt. Akkor azt hittem egy csodás napra ébredtem. Még magam sem tudtam, hogy pár órával később szembe kell nézzek mindennel, ami az addigi életem hazugságait jelentette. A férjem a hegyekben volt. Sosem mentem utána házasságunk 20 évében, de ezen a reggelen vált bizonyossá számomra, hogy egy kicsi életet hordok a szívem alatt, és ezt személyesen szerettem volna neki elmondani. Szerettem volna látni az örömét, szerettem volna látni, mit is reagál. Útnak indultam. Pár óra autó út választott el tőle. Bárcsak ne tettem volna. Bárcsak azon a reggelen ne ültem volna autóba. Mert pár órával később minden megváltozott. Minden." 

"Megláttam a sátrukat. Akkor már gyalog mentem. Szaladtam hozzá. Érezni akartam az ölelését, látni szerettem volna mosolyát, szemének csillogását. Feltéptem a sátor ajtaját... és egy világ omlott össze bennem. Nem... nem nővel volt. A legjobb barátjával találtam félreérthetetlen helyzetben."

"Az én csodálatos férjem, gyermekeim apja homoszexuális volt. Az volt. És én még csak észre sem vettem. Nem is feltételeztem. Miért is feltételeztem volna? Nekem egyáltalán nem volt gyanús, hogy ők ketten mennyit vannak együtt. Hiszen közös volt a munkájuk, és közös a hobbijuk. Miből is gondoltam volna, hogy valójában szeretők? Miből is?"

"Még a faluban sem pletykáltak erről sosem. Ő minden gyanú felett állt. Minden gyanú felett. Lehet, ha a Pista lett volna, vagy a Béla, akkor már rég a szájukra vették volna, de ő a falu ügyvédje volt, egy köztiszteletben álló férfi, akinek gyönyörű családja volt. Minden gyanú felett állt. Ő pedig játszott egy szerepet. Tökéletesen alakította a karakterét. A lehető legtökéletesebben. Vajon voltak jelek, csak én nem akartam látni? Istenem, hányszor, de hányszor tettem fel ezt a kérdést magamnak."

"El akartam hagyni, el akartam válni, mert azt éreztem szembeköpte mindazt, ami mi ketten voltunk. De meggyőzött, hogy maradjak, és játsszam továbbra is a jóra való feleség és anya szerepét. Igazából ügyvédként és jó kapcsolatai révén elvehette volna a gyermekeimet, én pedig ott álltam volna 20 év házasság után nélkülük, élet nélkül, pénz nélkül...mindent elveszítettem volna. Ezért belementem a játékba. Most már tudom, dönthettem volna másként, de oly régóta éltem vele, hogy nem tudtam tudnék-e élni nélküle."

"A kezdeti sokkot és veszekedést felváltotta valami egészen más. Barátok, és szövetségesek lettünk. Egy hazugságra alapozott életet éltünk. A külvilág számára minden rendben volt. Mi voltunk a tökéletes álompár. És mi játszottuk a szerepünket. Még a halálakor sem estem ki a játékból. Annyira természetes volt, hogy így éltünk, hogy soha senkinek nem beszélhetek arról, mit láttam azon a reggelen, soha senkinek nem mondhatom el, hogy a férjem bűnös. Csak mosolyogtam az embereknek, a világnak, és a világ visszamosolygott rám."

"Az első időkben még bántott, és marcangoltam magam. Aztán természetessé vált, és elfogadtam, hogy ez az életem, ez a sorsom. Bár a férjem más férfit szeretett, nekem és a gyermekeimnek megadott mindent, amiről csak álmodtunk. És már én sem akartam elcserélni egy életet, egy bizonytalanra. Beletörődtem, és mégis boldog voltam. Csodaszép három gyermekem volt, egy tiszteletre méltó férjem. A többi nem számított. Nem engedtem, hogy számítson."

"Így éltünk le több, mint ötven évet egymás mellett, és soha senki, még a gyermekeink sem ismerték a titkunkat. Miért mondom el mégis? Mert lassan hetven éve hallgatok. Több, mint hetven éve hallgatok."

"Nincs tanulság, nincs nagy igazság ebben a mesében. Ez csak az én életem. De valamiért úgy éreztem, el kell mondjam, ki kell végre mondjam mindazt, amiről annyi éven át hallgattam, amelyről annyi éven át tudomást sem vettem."