Késő este van. Nézem a csillagokat az égen. Mindig is szerettem a csillagos égboltot. Annyira megnyugtat, és olyan csodálatos. Annyi misztikumot rejt magában, és én annyira szeretném megfejteni a titkait. Eszembe jutnak Exupery szavai: "- Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét." Talán én is keresem a csillagokat, és ezért nézem azokat mindig? Vagy már megleltem, csak még nem tudom?

Fáradt vagyok. Éjfél elmúlt és én kinn ülök a teraszomon, és nézem a csillagos égboltot. Lepereg előttem a napom. Későn értünk haza, semmivel nem haladtam, minden szétesett. Épp a vacsorát készítettem volna, amikor kifogyott a gázpalackom. Este fél 11-kor nem tehettem mást, leszereltem azt a helyéről, bedobtam az autóba, és irány cserélni, mert még el kell készítsem az ételt, ami épp főtt. Nem várhat reggelig fél kész állapotában, mert megromlik. 

Mérges vagyok. Dühöngök. Bedobom az üres palackot az autóba, elfordítom a kulcsot, és indulok. A város elcsendesedett,  gyorsan haladok. Most nem látom a csillagokat, csak az utcai lámpák fényét. 

Ahogy megpillantom a kertészet csodás növényeit megvilágítva mosoly jelenik meg az arcomon. És hirtelen minden olyan más értelmet nyer. 

Ha nem fogyott volna ki a palackom, akkor most nem láttam volna ezt a szépet. És hirtelen azon gondolkodom, vajon, ami természetes, hogy a mienk, természetes, hogy részünk van benne, azért, miért nem érezzük a hálát? És  hirtelen mérhetetlen boldogságot éreztem. Hiszen van pénzem, hogy kicseréljem a palackot. Van egy autóm, amibe betehetem, és van benzinem, hogy útnak indulhassak. Van egy autóm, amit fenn tudok tartani, aminek kifizethetem a javítását, ha úgy alakul. 

Gyermekkoromban édesanyám is palackos gázzal főzött. Ha kifogyott a palack, mondjuk így este, akkor reggelig várni kellett, biciklire ülni, és a falutól távol lévő cseretelepre elmennie, majd a nehéz palackkal hazajönnie. Biciklivel. És ugye nem kevés pénz egy ilyen palack cseréje. És nekem van rá pénzem, hogy kicseréljem. És én ahelyett, hogy ezt a sok szépet észrevettem volna, dühös voltam, hogy útnak kellett induljak.

És végtelen hálát éreztem, amiért van étel, amit elkészíthetek, mert hiába lenne egy tele palackom, ha nem tudnék az ebédhez, vagy a reggelihez bevásárolni, mert nem tehetném meg. 

Pedig nem is olyan régen, még bizony nekem is gondot jelentett, miből is adjak enni a gyermekemnek. Csak ültem az éjszaka közepén egy lakásban, és azon gondolkodtam, ha holnap elfogy a paprikás krumpli, akkor miből fogok vásárolni, hogy a gyerekem ne éhezzen. Ott ültem teljesen kétségbeesetten, és nem volt kihez forduljak. 

Pár évvel ezelőtt nem volt autóm. Távol laktunk a tömegközlekedéstől, távol laktunk mindentől. És a hat éves gyermekemmel több kilométert gyalogoltunk reggel, hóban, fagyban, sárban, esőben, hogy eljuthassunk a buszig. És persze volt, amikor előbb jött a járat, és mi fél  órát álltunk a megállóban, hogy felszállhassunk a következő buszra, és átfagyott testünk egy kicsit megmelegedjen. De sosem panaszkodtunk. 

Amikor hátrahagytam a régi éltem, gyalog indultunk útnak az éjszakában, és nem volt másom, csak a hitem. A hitem abban, hogy lesz valami. Szorítottam a kislányom kezét, fogtam az ölemben a kiskutyámat, és mentünk. És én akkor olyan hálát éreztem a lábamért, és mindenért, mert tudtam, közel a szabadság. 

Éveken át nem élhettünk biztonságban, egy szatyor ruhánk volt, hogy, ha hirtelen tovább kell mennünk, akkor mehessünk. És most van egy otthonunk. Végre nem csak egy hely van, ahol élünk, hanem igazi otthonunk. Egy otthon, ahol béke van, szeretet, megértés, barátok. Áram, net, fűtés. És én milyen bosszús voltam, hogy már most be kell kapcsolni a fűtést. De most itt ezen az éjjelen ráébredtem, hogy milyen boldog is vagyok, mert van egy otthonunk, amiben bekapcsolva a fűtést, meleg van... és nem fázunk. Sokszor fáztam. Nagyon sokszor. Amikor gyerekkoromban  hajnalban mentünk a buszhoz a falu széléről gyalog. Vagy, amikor még kályhával tüzeltek a szüleink, de, ha nem volt begyújtva, akkor a hideg lakás fogadott bennünket. Vagy, ha épp nem volt tüzelő. És bizony a telet nem érdekelte, hogy a szüleim csak két nap múlva tudnak szenet venni. Hideg volt. Nagyon.   

Hirtelen ott találtam magam a távoli, és a nem is oly távoli múltban. Szerettem ezt az időutazást, és hálát éreztem az életemért. Hirtelen felderengtek azon idők, amikor nem vehettem a gyermekemnek egy fánkot, mert nem volt rá pénzem. ÉS ő csak állt a körúti Mc Donalds előtt, és csak annyit kérdezett: "Ha majd lesz pénzünk, veszel nekem csokis fánkot?" És én ott álltam, próbáltam nem sírni, és megígértem neki, hogy igen, amikor majd lesz pénzünk venni fogok neki csokis fánkot. 

Természetessé válnak az életünkben lévő dolgok, és, ha egy pillanatra ezeket elveszítjük, dühösek leszünk. Morgunk, ha épp áramkimaradás van, nincs net, vagy leáll a fűtés, vagy  a több száz tévécsatornán egy értelmes műsor nincs. 

Természetessé váltak a dolgok, és mi már nem érzünk emiatt hálát. Mert természetes... mert van. Hiszen természetes, hogy egészségesek vagyunk, hogy rendben van a gyermekünk. Aztán érkezik egy telefonhívás, és azon kapod magad, hogy a Baleseti Intézetben könyörögsz Istennek, vagy a sorsnak, vagy az Univerzumnak, hogy minden rendben legyen.

Ezen az éjjelen végtelen hálát és boldogságot éreztem mindenért. A kifogyott gázpalackomért, a gyermekemért, az egészségemért, az ételért a hűtőben, a munkámért, a barátaimért, és azokért az emberekért, akiket megismerhettem, és akiket megismerhetek. Végtelen hálát éreztem az általam nagyon is utált bevásárlásokért. Mert tudom, milyen az, amikor, ami most már természetes, az nincs! És amikor nem volt,  csak könyörögni tudtam Istenhez, hogy legyen, hogy természetessé váljon! Legyen munkám, étel az asztalon, autóm, vagy csak egy közelebbi lakás, ahol csak pár száz métert kell gyalogolni a buszig. Vagy meleg az otthonomban. Egyáltalán legyen otthonom, ahol biztonságban álomra hajthatom a fejem a kislányommal. 

És ezek most mind megadattak nekem. És ezért végtelen hálát éreztem. Boldog voltam. 

Pár héttel ezelőtt még természetes volt, hogy van anyukám. Most már nincs, mert elveszítettem őt. De pár héttel ezelőtt még természetes volt. És soha egy pillanatra eszembe sem jutott, hogy egyszer eljön az az idő, amikor ő már nem lesz velem. És eljött az idő.

Álljunk meg az életünkben egy pillanatra, és nézzünk körbe, mi minden megadatott nekünk,és legyünk boldogok. És, ha igazán szívből körbetekintünk, akkor rájövünk, mi mindenért is érezhetünk hálát, boldogságot.

A koszos edényeinkért, mert azokban étel volt, a rendetlen gyerekszobáért, mert van egy vagy több egészséges gyermekünk. A befizetésre váró csekkekért, mert van áramunk, netünk, televíziónk, gázunk, meleg az otthonunkban. Az egyesekért az ellenőrzőben, mert a gyermekünk iskolába járhat. A koszos ruhákért, mert van ruhánk, amit felvehetünk, van amivel kimoshatjuk. És a rendetlen otthonunkért, mert van egy otthonunk, ahová hazamehetünk, és ahol álomra hajthatjuk a fejünket.  És nekünk ez megadatott!  És ezért nem haragudnunk kell, hanem boldognak lenni, és hálát érezni. Hogy mindez van nekünk.

Ne legyen természetes, hogy vannak! Érezzük a mindennapok csodájának, hogy ebben részünk lehet!