Vannak történetek, amelyek megérintik az ember szívét és lelkét. Vannak történetek, amelyek a bennük rejlő végtelen drámaiság ellenére reményt és hitet adnak. Mert még él a világban a jó! Csak sokkal csendesebb, mint a rossz. Vannak emberek, akik nap mint nap felkelvén mennek és teszik a hivatásuk. Nincs mögöttük csinnadratta és nincs ünneplő tömeg. Ők mégis mindennap ott állnak a harcvonalon, és követik szívük útját. A most következő történet főszereplője is egy ilyen ember. Akinek élete sorsfordító találkozások sokaságát rejti magában, és akinek élete méltán példázza a szavak erejének fontosságát. Azt hiszem lesznek, akik felismerik őt. 

 Egy kis faluban születtem, és nevelkedtem. Édesanyám egyedül gondoskodott rólam. Már a fogantatásom pillanatában eldőlt, nehéz életutam lesz. Édesanyámnak viszonya volt a falu akkori polgármesterével, aki természetesen nős férfi volt. Amikor kitudódott, hogy a szeretője gyermeket vár, a falu egy emberként gyűlölni kezdte édesanyámat. Ő lett hirtelen a gaz csábító, aki még gyereket is csináltatott magának. A férfit mindenki sajnálta. Valahogy a feleségét megcsaló, és egy ártatlan fiatal lányt teherbe ejtő férfi áldozattá vált a falubeliek szemében. Áldozata lett egy gaz csábítónak. Ő lett volna az édesanyám. Sokszor kérdeztem édesanyámat, miért nem ment el a faluból, miért hagyta, hogy annyi éven át megvessék, és miért hagyta, hogy én is célponttá váljak a sok tisztességes és erkölcscsősz ember gyűlöletének. Sosem válaszolt rá. Csak annyit felelt, magam sem tudom gyermekem, talán csak gyáva voltam.

Édesanyám sosem hagyta el a falut. A családja már évszázadok óta azon településen élt. Nem ismerte a falun kívüli életet, és nem volt, aki támogassa. Így egyedül kellett szembenéznie a gyűlölettel, és egyedül kellett engem óvnia a sok önmagát tisztességesnek valló ember haragjától. 

Valahogy a gyerekek nem voltak velem kegyetlenek, de nagyon nem barátkozhattak velem iskolán kívül. Én voltam az egyetlen, akinek nem voltak barátai. Mert nem lehettek. Persze nagyon jó kapcsolatom volt az osztálytársaimmal, de mindez csak az iskola falai között történhetett meg. Egyik gyerek sem merte felvállalni, hogy beszél és barátkozik velem a szülei előtt. Én voltam a fattyú. Úgy bántak velem, mintha leprás lennék. Sosem értettem, miért. És édesanyám olyan sokáig hallgatott a múltról. De persze az iskolában  volt olyan gyerek, aki felvilágosított. És én nem értettem, mit ártottam apámnak, miért nem akar látni. Édesanyám próbált erőt adni nekem, amikor el voltam keseredve, mert mindenki elmehetett a Csabi születésnapjára, csak én nem. És még annyi minden kegyetlenséget elkövettek ellenem. A polgármester feleségével mindenki jóban volt, még a tanítóim, tanáraim is. Nekem kétszer annyit kellett letenni az asztalra, mint másoknak. Mert velem túl szigorúak voltak. Én voltam a fattyú. A polgármester fattya, aki nap mint nap emlékeztette a falubelieket milyen erkölcstelen dolgok is vannak a világban. Gyűlöltek. Az életük összes kudarcáért engem tettek felelőssé. 

Nehéz volt, nagyon nehéz. Szavakba nem tudom önteni, miken mentem keresztül. 

Tanyán laktunk édesanyámmal. Nekem naponta három kilométert kellett gyalogolnom oda, és ugyanennyit vissza, hogy eljuthassak az iskolába. Biciklim nem volt, mert mindig tönkretették, kiszúrták a kerekeit, lelopták az ülést. Így maradt a gyalog járás. Édesapám mindennap látott, hiszen a hivatal előtt kellett elmenjek. Egyetlen szavával véget vethetett volna a gyűlöletnek, de nem tette. Nem tette. 

Nyáron a kiskutyámmal útnak indultunk a szántókon. A kis lököttem beleesett a dögkútba. Akkoriban még voltak ilyenek, legalábbis faluhelyen. Otthontól már messze  voltunk, ezért utána másztam, hátha sikerül kihozzam onnan. Persze nem sikerült. És a kiskutyám és én ott maradtunk a sok állat teteme között. Csak remélhettem, hogy édesanyámnak feltűnik, hogy nem mentem haza. Persze csak annyit mondtam neki, hogy elmegyünk sétálni, semmi mást. 

Édesanya, amikor szembesült vele, hogy sem én, sem a kutyám nem ment haza kétségbeesetten keresni kezdett. Próbált segítséget kérni a helyi körzeti megbízottól. Évekkel később mesélte el nekem, hogy amikor sírva és kétségbeesve bement, hogy eltűnt a fia, a megbízott csak annyit mondott, majd előkerül. Kinek kellene az a kölök. Miután édesanyámat kiközösítette a falu, nem volt senki, aki segített volna neki. Sírva fordult ki az irodából, de visszalépett, könyörögni. És akkor csak annyit hallott: "Isten igazságot szolgáltatott. Legalább megdöglik az a fattyú. 

Anyukám felült a biciklijére és neki indult a végtelen szántóknak, hátha megtalál. Az éjjelt még ott töltöttük a dögkútban a kutyusommal. Sírtam, féltem, szomjas voltam, és talán már éhes is. És féltem a haláltól. Azt hittem meghalok. Egyedül voltam, halott állatok testével összezárva. Csak bújtam a kutyámhoz, és imádkoztam Istenhez. Egy olyan Istenhez, aki engedte, hogy az emberek így bánjanak velem, és így bánjanak az édesanyámmal, akinek egyetlen bűne az volt, hogy rossz férfit szeretett. 

Másnap egy néni nézett le a kútba, ahol ott gubbasztottunk mi ketten a kiskutyám és én. Mosolygott. Megnyugtató volt. Én akkor azt gondoltam, ő egy angyal, és Isten meghallgatta  a könyörgésem. Egy bácsival jött. Lemászott értem egy kötélen, és kihozott minket onnan. Boldog voltam, és nagyon sírtam. Talán reggelre már beletörődtem, hogy meghalok, és talán el is fogadtam a sorsom. Úgyis mindenki csak bántott, és gyűlölt, pedig én semmit nem tettem ellenük. A néninek és a bácsinak volt kocsija. Nagy szó volt ez ám akkor. A néni mondta, hogy meghallotta a sírásom. Hazavitt édesanyámhoz, akivel útközben találkoztunk, mert ő egész éjjel keresett engem. Túl messze gyalogoltunk az otthontól. 

A faluban még sokáig beszéltek a dögkútban eltöltött éjszakámról. Aztán elcsendesedett ez is. Közben elballagtunk a nyolcadik osztályból, és én Pestre kerültem egy gimnáziumba. Csodálatos volt. Ott nem ismertek, nem tudták ki vagyok, magamért szerettek. 

Sokáig fülemben csengett a néni szava, aki kihúzott a dögkútból:"Egy igazán különleges kis lélek vagy, aki még nagy dolgokat fog véghez vinni. Sose engedd, hogy mások sebet ejtsenek rajtad a szavaikkal! Sose! Egy fantasztikus kis ember vagy! Ezt sose feledd!" Valahogy mindig ezen szavakba menekültem, ha úgy éreztem, bántanak az emberek. És bizony sokszor bántottak. 

Aztán felvettek az orvosira. Az egyik gyakorlaton egy kórházban lenéztem az udvarra, és ott állt az a hölgy, aki annak idején megmentette az életem. Az évek elszálltak, kissé ősz lett a haja, és talán pár ránc is megjelent arcán, de a szemei még mindig olyan csodálatosan ragyogtak, mint ahogyan én emlékeztem rá. Mindig láttam magam előtt az arcát. Lerohantam hozzá az udvarra. Megálltam, mert nem voltam benne biztos, emlékszik-e rám. 

Tekintete találkozott az enyémmel, és ugyanaz a mosoly volt az arcán, mint azon a reggelen sok sok évvel ezelőtt. A nevemen szólított, és megölelt. És csak annyit mondott. "Látod, mondtam én neked, hogy csodálatos dolgokat fogsz véghez vinni!" Talán édesanyámon kívül ő volt az egyetlen, aki hitt bennem. Ő volt az egyetlen, aki nem gyűlölt egy olyan bűnért, amit el sem követtem. 

Később megtudtam, hogy önkéntes a kórházban. Én már sok sok évvel ezelőtt is tudtam, hogy egy angyal. Ment, ha kellett felolvasott a betegeknek, kiment velük a kórház parkjába beszélgetni, a gyerekekkel tanult, mesét olvasott, játszott. Ott volt, ahol kellett a segítség. Ha ő nincs, talán én is elveszek valahol az életemben, hiszen annyi gyűlölet és bántás ért. Ha ő nincs, akkor talán elhiszem, hogy egy fattyú vagyok, akinek azon az éjszakán meg kellett volna halnia. Ha nem hallom újra és újra szavait, amiket hozzám intézett, nem lett volna kapaszkodóm ebben az életben. 

Akkor azt hittük Isten csapása, ami történt velem azon a napon, amikor a kiskutyám után másztam a dögkútba. Aztán évekkel később világossá vált a számomra, hogy a legnagyobbá áldás, ami történhetett velem, mert végre nem csak édesanyám szavait hallhattam a sok gonoszsággal szemben. Hányszor de hányszor menekültem újra és újra vissza abba a reggelbe, amikor az a hölgy ölelt, és hányszor, de hányszor hallgattam meg újra és újra a szavait, amikor feladtam volna. "Egy igazán különleges kis lélek vagy, aki még nagy dolgokat fog véghez vinni." 

Így lettem orvos. Talán ezen szavak miatt lettem orvos. Ez a hölgy egy angyal volt. Isten küldte a földre, hogy segítsen az embereken. És még sok sok éven át segített, bátorított gyerekeket, mint ahogyan engem is. És mindegyikre emlékezett név szerint. És a legtöbbünknek elég voltak a szavai ahhoz, hogy ne kallódjunk el az életben, hanem megleljük az utunkat, amelyet Isten jelölt ki a számunkra. Ő egy csoda volt az életemben. 

Pár évvel ezelőtt meglátogatott az édesapám a kórházban, ahol dolgoztam. "Büszke vagyok rád fiam!" - mondta nekem. "Büszke vagyok rád fiam!" És én csak álltam vele szemben, és már nem tudtam haragudni rá, már nem gyűlöltem őt azért, amit velem, és az édesanyámmal tett. Majdnem négy évtized kellett ahhoz, hogy ki tudja mondani, hogy fiam. Pedig egyetlen szava elég lett volna, hogy leállítsa azt a gyűlöletet, ami áradt felénk abban a faluban. Egyetlen szava elég lett volna.

De ott, akkor abban a pillanatban nem számított. Mert akkor már tudtam, kellett ez a múlt, hogy olyan ember legyek, amilyen ember lettem. Kellett az a múlt, hogy a lehető legnagyobb alázattal keljek fel mindennap, és kellett ez a múlt, hogy orvossá váljak, és segítsek másokon. 

Az a hölgy, az az angyal megmentette az életem. És én cserébe mindennap felkelek, és lehetőségem van, ha nem is életeket menteni, persze ilyen is van, de segíteni embereken, hogy teljes, teljesebb életet élhessenek, fájdalmak nélkül. Kívánhatnék ennél nagyobb csodát az életemben?