Létezik egy világ, egy olyan világ, ahol a szó szoros értelmében csak a semmi van. Nincsenek érzések, nincsenek fájdalmak, és nincs remény sem. Aki átlépi eme világ határait, az talán soha többé nem hagyhatja el azt. 

Régóta ismerem őt. Tudom, hogy fontosak számára az emberek. Mondhatom úgy, nagyon sokat tesz másokért. Nem tartja magát jó embernek, még csak különlegesnek sem. Annyit mond, ha erről kérdezem, csak teszi a dolgát. 

Nem készíthetek sem képet, sem videót, de még hanganyagot sem. Bevezet egy világba, bevezet a pokolba. Ennyit ígért nekem.  

Csendben ültünk a kocsijában. "Felkészültél arra, ami vár ott rád?" - kérdezte tőlem. Nem, nem készültem fel, mert elképzelésem nem volt, milyen helyre megyünk. Ő annyit mondott, a pokolba.15 éve dolgozik önkéntes segítőként. 15 éve tesz meg mindent embertársaiért, akkor is, ha semmi köszönetet, semmi hálát nem kap. Nem ezért csinálja, mondja nekem. 

Ismerős a környék, sokszor járok ezen a részen. Sokszor. És soha nem gondoltam, hogy pár kilométerrel arrébb, van ez a hely. A reményvesztettek gyülekezőhelye. Ez egy más világ. Sokan nem is tudják, hogy létezik. Akik pedig tudják, nem akarják elhinni. Mert ez itt maga a pokol. 

Sötét van. Félreáll az autójával. Felkészültél? - fordul felém. Pár perc, és bebocsájtást nyersz. Csak álltam a sötétben. Nagyon rossz a hely energiája. Olyan, mintha a félelem, és a rettegés rátelepedett volna a levegőre is. Ha egyedül lennék, félnék, mellette biztonságban érzem magam. 

Autója reflektorfényében embereket vélek felfedezni. Közelednek. Olyan érzésem van, mintha a walking dead egyik jelenetében lennék. Kapnak ételt. Nem szólnak, még csak ránk sem néznek. Mintha halottak lennének, mintha halott lenne a lelkük. "Menjünk!" - mondja. Az autóból kivesz egy nagy hátizsákot, pár takarót. Belépünk a sötétbe. Csak egy elemlámpa mutatja az utat. "Ismerem a helyet, tudom hová kell lépjek. El ne maradj mellőlem!" - figyelmeztet, de nekem eszem ágában sincs lemaradni. Rettegek. Pár kilométerre lakom ettől a helytől. Naponta elmegyek előtte, és sosem hittem volna, hogy ez létezik. Emberek fekszenek a földön, a koszban, a mocsokban. Büdös van, olyan büdös, hogy azon gondolkodom, hogyan ne érezzem ezt a szagot. Elhanyagolt, mosdatlan emberek fekszenek, ürülék, és  vizelet szag terjeng mindenütt.

Kísérőm megáll egy fekvő ember mellett. Én csak reménykedem, hogy még él. Letesz mellé egy palack vizet. a kezében hozott vékony takarókból ráterít egyet.  "Még él." - mondja nekem. "Valamit szívott, vagy lövött. Nem tudják, mit szívnak, mit lőnek. Csak ártson, csak repüljenek, csak ne kelljen szembenézniük a valósággal, ezzel a valósággal. Vannak itt jómódú szülők gyermekei, és vannak hátrányos helyzetűek. Esténként idejönnek, nem ismerik egymást, nem tudnak a másikról, belövik magukat, és várják a hatást. Ennyi. Itt már nincs remény, meg nincs álom, és jövő sincs. Azt se tudják, milyen anyagot szívnak, vagy lőnek be. Csak olcsó legyen, és ártson." 

"Úgy húszan lehetnek itt minden éjjel. Húsz reményvesztett ember. Húsz lélek várja itt minden este a halált. Itt mindenkinek megvan a maga fájdalmas története, a múltja, de már sokan nem emlékeznek rá. Nem emlékeznek hány éves korukban kezdték a drogozást. Már semmire nem emlékeznek. Életüket kitölti az anyag megszerzése. Az anyagért bármit megtesznek. Aki nem hal meg közülük, sokan börtönben végzik. Talán ők a szerencsésebbek... vagy ki tudja. Nem tudom."

"Nincs megoldás. Ennyit tehetünk értük. Ételt hozunk, meg folyadékot, meg betakarjuk őket. Ide nem jön ki a mentő, hiszen ez a világ nincs! Hivatalosan nem létezik! Az itt lévő embereknek nincs nevük. Mi nyújtjuk feléjük a kezünket, de ők ellökik azt. Olyan mélyen vannak a pokolban, és már oly rég óta, hogy nem hiszik, hogy ebből van kiút. És talán nincs is. Sokaknak már nincs családja. Vagy sosem volt.  Sokak tönkretették a családjukat az állandó hazugságokkal, meg a lopásokkal. Mert az anyag mindenek felett. Sokan még tisztában vannak azzal, mit veszítettek, de úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket. Sokan már nem mernének visszamenni a családjukhoz, és segítséget kérni, mert szégyellik magukat." 

"Van itt diplomás, és van itt olyan, aki még a nyolc általánost sem fejezte be. Van itt minden. Csak élet nincs, és remény sem. És ezen embereket már nem tudjuk kiemelni a koszból és a mocsokból, mert már nem engedik, hogy segítsünk rajtuk. Nem engedik. Nekik már ez az élet. Ezért léteznek. Azt sem tudjuk, mi van velük napközben, vagy hová lesznek. Valószínűleg az utcákat járják, és próbálnak pénzt szerezni a drogra. Már nem tudnának dolgozni sem, és nem tudnának önmagukért felelősséget vállalni. Ez a végső állomás. Az ő életük végső állomása, ahonnan szinte képtelenség kijutni és új életet kezdeni. 15 éve ismerem ezt a részt. 15 éve minden éjjel idejövök, de összesen csak két embernek sikerült innen eljönni, és egy másik életet élni. Két embernek. Őket még időben megtaláltuk. Belőlük még nem halt ki a remény. Belőlük már igen." 

"Nincs semmijük, és nincs mit veszteniük... csak az életüket. De az életük a saját szemükben nem ér semmit. De valamiért mégsem adják fel. Minden éjjel idejönnek, és belövik magukat. De az aranylövés elmarad. Vagyis valahol a szívük mélyén még mindig él bennük a remény. Én itt vagyok, és, ha kell segítek nekik, hogy talpra álljanak. De ehhez kellenének ők is. Hiába nyújtom a kezem, ha ők ellökik azt. De itt vagyok, és tudják, rám számíthatnak. Legalábbis remélem, hogy tudják, hogy rám számíthatnak. Ezen a helyen nincs tiszta tudatállapot, csak a repülés. Talán egy boldog életbe jutnak, ahol mindazt az álmot megvalósíthatják, amelyet hagytak a maguk életében meghalni." 

"Ők halottak. Nincs már életük, meg nincs remény, meg nincs jövő, csak a semmi van, meg az anyag." 

"És meg kellett tanuljam, és elfogadjam, ez volt a legnehezebb, hogy csak azon embereken tudok segíteni, akik maguk is segíteni szeretnének magukon. Hiába jövök el hozzájuk minden nap. Csak ennyit tehetek értük. Elfogadni a döntésüket, ételt, italt hozni nekik, és néha betakarni őket egy pléddel. El kellett fogadjam, hogy nem menthetem meg őket." 

"15 év alatt összesen kettő embert sikerült kihozzak innen. Összesen kettőt. Ezen a helyen nem él sokáig, nem élhet sokáig az ember. Mégsem itt halnak meg. A lelkük már halott túl régóta ahhoz, hogy elhiggyék, innen nincs visszaút. Mégsem itt hal meg a fizikai testük. Mert akkor megszállnák a területet a rendőrség, meg a sok önkéntes, meg mindenki. És ezt nem akarják. Mert itt biztonságban érzik magukat. 15 év alatt nem láttam senkit sem meghalni, és felemelkedni is csak kettőt. Ez a hely olyan, mintha nem létezne. Nincs. Nincs... csak páran tudják, hogy létezik. Talán szájról szájra jár a drogosok között, és így találnak ide... vagy nem tudom." 

"Mi lehetne a megoldás?  Sokszor elgondolkodom rajta. Egy biztos, aki egyszer belekerül a kábítószer bűvkörébe, annak nagyon nehéz kijutni belőle. Megöli az emberi kapcsolatokat, tönkreteszi a családokat, lopásra, hazugságokra csábít, elveszi a lelket, megöli azt, és aztán végül a testet is." 

"Talán jobb prevenció kellene már az általános iskolákban.Vagy a családoknak, a szülőknek jobban odafigyelni... vagy egyszerűen nem tudom. Vagy jobb leszokást segítő programok." 

"A legtöbb embert hidegen hagyja a kábítószeres nyomorultak élete, mert azt hiszik velük ez nem történhet meg. Egészen addig, amíg ki nem derül a saját családtagjukról, hogy nyakig elmerült a pokolban. És ilyenkor a legnagyobb baj, hogy szinte nincs kihez fordulni segítségért. Nem a szereteten múlik. Mert sokszor még az is kevés! Mert egy idő után mindenki megunja a lopásokat, a bántalmazásokat, és a hazugságokat, és bizony a kábítószeres ilyen. Tudja, hogy azokat bántja, akik segítenének neki, de nem képes tenni ellene, mert csak a szer megszerzése lebeg a szeme előtt. Eltűnnek a morális korlátok, eltűnik minden gát, és már csak az anyag megszerzése a cél... mindenáron... bármi áron." 

"Sokan azt hiszik, velük ez nem történhet meg. Sok fiatal azt hiszi, ha kipróbálja azzal még nem árt senkinek, sokan azt hiszik, hogy alkalmi fogyasztástól nem lesz valaki függő. Nézz szét! - mutat körbe a saját mocskukba, öntudatlan állapotban fekvő embereken... "ők is azt hitték. És most itt vannak. És már nincs erejük, és nincs reményük, hogy kijöjjenek ebből. Valaha ők is "csak" kipróbálták, valaha ők is csak alkalmanként fogyasztottak drogot... valaha ők is emberek voltak. "

Visszaülünk a kocsiba, magunk mögött hagyjuk a poklot. Csendben vagyunk, nem szólunk, még mindig érzem azt a bűzt az orromban, még mindig látom a szemeim előtt az élőhalottakat, még érzem a reményvesztettséget, és érzem a halált. Mindent érzek, mégis üresség van belül. És hála. Hála, hogy most hazamehetek a biztonságos otthonomba, a gyerekemhez.

Vajon min múlik, hogy ki indul el a lejtőn, ki tud megállni, visszatérni? Vajon mi történhetett ezen emberekkel, fiatalokkal, hiszen a többségük még harminc sincs, hogy ez az élet jutott nekik? Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. És a barátom minden éjjel kimegy hozzájuk, ételt ad nekik, inni valót helyez el mellettük, és, ha kell betakarja őket. Mert csak ennyit tehet értük. Mert ők már nem hisznek abban, hogy más is lehet az életük. Az ő lelkük már halott, és csak várják, mikor hal meg a fizikai testük. És vajon hány ilyen nem létező hely van még ebben a városban, ebben az országban? 

Rám néz, és csak annyit mond. "A mi feladatunk megóvni a fiatalokat, a tinédzsereket a drogtól! Nekünk kell felnyitni a szemüket! Ki se próbálják! Mert valaha, valamikor ezen emberek többsége is csak kipróbálta. És ez lett a vége! Messzire el kell kerülni a drogokat, mert se nem menő, se nem szerencsés, se nem jó, és hülyeség azt feltételezni, hogy a "csak" kipróbálom, vagy alkalmankénti fogyasztástól még nem lesz függő! Ők is azt hitték. mindenki azt hiszi. Aztán tessék! Ez a vége! És ez egy nagyon csúnya vég!" 

"Az utóbbi években drasztikusan megnőtt a drogot kipróbáló tizenévesek száma, még drasztikusabban nőtt, az alkalmankénti fogyasztók száma, és még mindig 14-15 éves fiatalokról beszélünk. Ne hagyjuk ezt! Elég csak a közösségi oldalon megnézni, hány fiatal akarja a marihuánát legalizálni, meg hányan menősködnek füves cigivel a kezükben, meg próbálnak ki valamilyen olcsó drogot. 14-15 éves fiatalokról beszélünk! Higgyétek el, mindenki azt hiszi, hogy ettől még nem lesz függő! Egyetlen megoldás van, messziről elkerülni a drogot, visszautasítani mindenáron! Ez az egy megoldás van! Mert, ha valaki elindul a lejtőn, onnan nagyon nehéz visszatérni." 

Valahogy meg kell értetni a fiatalokkal, hogy a drog mekkora veszélyt is jelent a számukra, és mindenki számára! Ez az egyetlen járható út. 

Elhallgat. Nézek ki az ablakon, nézem az alvó várost,  és azon gondolkodom, vajon hány ilyen hely van még ebben az országban?