Őszintén és tiszta szívvel hittem, hogy nincsenek rossz vagy jó döntések, csak döntések vannak. Ha visszaemlékszem az életemben, a döntéseim többségét utólag sem bántam meg, illetve megtanultam belőle, amit kellett és mentem tovább. Aztán eljött egy nap, amelyet míg élek nem felejtek el. Meghoztam egy rossz döntést! Igen! Mert az azt követő napok, hetek, megtanítottak arra, hogy bizony vannak rossz döntések, és viselnünk kell ezek következményét. Mert néha hiába mondja az ész, hogy jól cselekedtél, amikor a szíved és a lelked tudja, hogy nem. 

Be sem mentem hozzá a bokszába. Előre küldtem a csapatot, hogy csak akkor szóljanak, ha jó a lovacska. Mosolygó embereket láttam, akik boldogan hívtak, hogy őt látnom kell. Ott állt Kincsem, az őzike szemeivel. Kicsi Kincsem, a kis csikó, akit még ember nem rontott el, akik végtelen szeretetet árasztott, aki úgy bújt, mintha egy kutyus lenne. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy kell ő nekünk. 

Van egy lovacskám, Babi. Babi 22 éves, 18 éves korában lett a családunk tagja, addig nem sok jót kapott az élettől. Egy csont és bőr lovacskával álltam szemben, akiről tudtam, az egyetlen esélye mi vagyunk. Amióta a családunk tagja, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy bárcsak előbb leltem volna rá, bárcsak hamarabb találkoztunk volna. Babi már éli a nyugdíjas lovacskák békés életét, velünk, mellettünk. Amikor az életéért küzdöttünk, és csak feküdtem mellette, kértem, hogy ezt a csatát még vívja meg, mert vár rá egy sokkal jobb élet, mint amiben eddig része volt. Sírva kértem, ha eddig nem tette, most már ne adja fel! Mert már itt vagyunk, már együtt vagyunk. Babi végül megerősödött, és gyönyörű lovacska lett belőle, akin egyáltalán nem látszik a múltja. 

Folyamatos ínsérülései, amelyeket elfelejtettek kezeltetni, már nem teszik lehetővé, hogy lovagoljunk rajta, de mindent elkövettünk, hogy a mások mulasztását orvosoljuk. Amikor romokban álltam mellette, az állatorvos csak annyit mondott: "Te mindent megtettél érte, amit lehet, emberileg és orvosilag egyáltalán. Ennyit sikerült tennünk. Szeressétek, amíg lehet." Igen, megtettem érte mindent, mégis bántott, hogy jelen esetben a minden "csak" ennyire volt elég. Bárcsak előbb találkoztunk volna. Bárcsak. 

Aztán jött Kincsem. Kincsem hat éves, de még annyira csikó, hogy így becéztük. A mi kicsi csikónk, a mi kicsi kincsünk. Isten, sors, Univerzum, rám bízta ezt a lelket, ha már folyamatosan mondtam, hogy mi lett volna, ha Babira időben rálelünk. Itt volt ez a gyönyörűség, aki egy tenyésztésből érkezett, szuper származással, apja Caligula, anyukája Samantha, a nagypapája pedig Radiátor,  a bajnok. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelőn állva megadtam magam a sorsnak. Rendben Univerzum, igazából egy lovat sem akartam, de ha már küldted nekünk Kincsemet, akkor nem tehetek mást, megköszönöm neked őt, ezt a csodát, amit adtál. 

Aztán jött a hideg zuhany. Kincsem lába sérült. Az állatorvos kerek perec az arcomba tolta, hogy a legjobb megoldás, ha megegyezünk a tenyésztővel, és Kincsem visszamegy, különben egy végeláthatatlan harc veszi a kezdetét a részemről, érte. Tenyésztésre kiválóan alkalmas, de arra, amire nekünk kell, arra nem. Mondanám, hogy szerencsénk volt, mert a tenyésztő "kicserélte". De utálom ezt a szót. Mondanám, hogy szerencsénk volt. De ott, akkor meghoztam egy rossz döntést. Harc nélkül lemondtam Kincsemről. Semmit nem tettem érte, elfogadtam az ész érveit. Kincsemnek mennie kell, mert folyamatos pénz, energia és küzdelem lesz a vele való élet. 

ÉS meghalt a lelkem. Próbáltam meggyőzni az eszem, hogy ez volt a legjobb megoldás, Kincsem majd visszakerül a legelőre a tenyésztőhöz, és jó sora lesz, nem menthetek meg minden állatot, és lovat, Kincsem kezelése nagyon sok pénzt vinne el. Ideig, óráig működött is a dolog. De minden egyes perecben újra ás újra meghalt a lelkem, mert tudtam, hogy hibáztam. Az ész győzedelmeskedett a szív és a lélek felett, és ennek rohadt nagy árát fizettem meg. Nem volt egy nyugodt éjjelem, és nappalom. Kincsem mindig ott járt a fejemben. Ezzel a döntéssel szembeköptem magam, és mindazt, amit eddig képviseltem. És viselnem kellett a döntésem terhét. 

Könnyebb volt, ha másokat hibáztattam. Ők mondták, hogy ezt tegyem. De ez sem működött sokáig. Mert ők csak elmondták, hogy minden logikus cselekedet ez, de a szívem és a lelkem háborgott, és a döntést nem ők hozták, hanem én. Elengedtem Kincsem patáját, és nem tettem érte semmit. És ez nem én voltam. Elárultam Kincsemet, és elárultam magam, és azon állatokat, akiket az évek alatt megmentettem. Mert nem tettem semmit. Harc és küzdelem nélkül lemondtam valakiről, akit Isten, sors, Univerzum a gondjaimra bízott. Életemben először ROSSZ döntést hoztam. És minden egyes nap szembe kellett nézzek eme döntésem súlyával. Mert képtelen voltam túllépni rajta. Minden éjjel megjelent álmomban, ahol jó helyen volt, vigyáztak rá, de tudtam, Kincsemnek ezekkel a lábakkal vajmi kevés esélye van erre. De próbáltam ezzel nyugtatni a szívem és a lelkem. Minden éjjel kértem Istent, sorsot, Univerzumot, hogy Kincsem leljen egy nyugodt otthonra, ahol szeretik és tisztelik, és ne kerüljön be a kupecek világába. 

Az életem látványosan kezdett szétesni. És erőm sem volt harcolni. A lelkem valahol meghalt, és csak vonszoltam magam után.  Minden széthullott, és nem tudtam befolyásolni a történéseket. Csak álltam, kívülállóként a saját életemben, és néztem, hogy mindaz, amiért küzdöttem, és harcoltam, eltűnik. Mintha sosem lett volna. Persze, azért helyt álltam, amennyire bírtam, mert a gyerekemért, és az állataimért muszáj volt. De elvesztettem a belső erőmet. Csak mentem és mentem, beletörődve mindenbe. 

Ráébredtem, hogy életemben mennyi mindent elrontottam. Ráébredtem, hogyan bántam emberekkel, akik meg sem érdemelték volna. Mindent megtettem értük, pedig nem kérték, aztán egy váratlan pillanatban úgy kevertem a lapokat, hogy jó nagy veszekedést gerjesztve kidobhassam őket létezésem síkjáról. És azt gondoltam, rendben van ez így. Egészen addig a pillanatig, amíg fogadott fiammal nem próbáltam meg ezt tenni. Kértem tőle valamit, és három napig eltűnt, az üzeneteimre nem válaszolt, mintha nem is létezne. Három napig őrjöngtem, és csak a lányom kérésére fogtam vissza magam, hogy ne dobjam ki az életünkből. "Anya! Én nagyon szeretem őt, ő a barátom, de, ha Te összeveszel vele, akkor én sem találkozhatok többé vele." Három napig habzott a szám, amikor egyik éjjel a teraszon ülve, felismertem, hogy gyakorlatilag a legtöbb emberi kapcsolatomat így kezeltem. És nagyon hálás voltam a gyermekemnek, amiért érte, miatta, kivételesen nem  így cselekedtem. Soha egyetlen pillanatig nem gondoltam, hogy ez nem a jó, vagy nem helyes. Valahogy itt is elhitettem magammal ama nagyszerű mondást, hogy minden úgy történt, ahogyan jó volt, hiszen ők sem harcoltak értem... stb. stb. Nagyon veszélyes, amikor az ember úgy éli az életét, hogy folyamatosan ugyanazon köröket futja, csak más szereplőkkel, és még csak rá sem ébred.

És aztán eljött egy gyönyörű nap. Közben minden pillanatom azzal telt, hogy idegeskedtem azon, mi lesz holnap, meg két hónap múlva, meg egyáltalán. Babi állt a legelőn. A ménestől távol. Bementem hozzá. Csak ő volt, és én. Bújtam hozzá, fejecskéjét a vállamra tette, behunyta a szemét, és békésen szuszogott. Egy csodálatos pillanat volt. Egy tökéletes pillanat. Aztán hirtelen, felért a ménes. Nem hallottam közeledni őket, talán azért, mert annyira átadtam magam eme pillanat szépségének. Csak arra emlékszem, hogy hanyatt esem. Éreztem, hogy a fejem belecsapódik a kemény földbe a legelőn, és hallottam a paták dobogását a fejem körül. "Fel kellene üljek, mert megtaposnak." Ez volt a gondolataimban, de semmit nem tudtam tenni. Csak feküdtem, miközben hallottam a paták dobogását. 

Végül kimentettek. Nem tudtam, mi történt, és senki nem látta az eseményeket, csak azt látták a lovak lábai alatt fekszem, és nem mozdulok.  Nem volt halálfélelmem. Egy másodpercig nem gondoltam, hogy meghalok, meghalhatok. Csak másnap mentem el orvoshoz. Mindenem fájt, mozdulni sem bírtam. A sebész fél órán keresztül őrjöngött a felelőtlenségemről, amiért  nem mentem azonnal orvoshoz az esemény bekövetkezte után. Öt rúgás nyom volt rajtam. Magán kívül ecsetelte, hogy itt nem millimétereken, hanem hajszálakon múlt, hogy nem lett oda a vesém, a lépem, a májam, és a tüdőmet nem szúrta át a bordám. Egészen eddig a percig nem is gondoltam bele abba, milyen veszélyben is voltam. Megúsztam. Zúzódásokkal, agyrázkódással, és olyan fájdalmakkal, amelyeket leírni nem tudok. 

Csak ültem a teraszomon, végtelen hálás voltam, bár fájt mindenem. Azon aggódtam, mi lesz holnap, meg a következő hónapban, miközben a körülöttem lévő szépséget nem tudtam értékelni. És eme balesetnek következtében ráeszmélhettem arra, hogy bizony eljön egy nap. Egy átlagos nap. És egy pillanat, amire nem is emlékszem, és vége lehet. Örökre. És nem lesz többé holnap, vagyis  nekem nem. És úgy megyek el, hogy az életem lezáratlan ügyekkel lesz tele, miközben nem értékeltem a mindennapok szépségét, és már esélyem nem lesz arra, hogy hálát és békét érezzek, mert nincs tovább... és csak egy pillanat lesz. 

Lezártam mindazt, amiről azt gondoltam, le kell. Találkoztam emberekkel, akikkel kapcsolatban azt éreztem, meg kell tegyem, magamért, és értük. A lelkem azonban még nem tudott megnyugodni, hiszen ott volt Kincsem. Kincsem, akiről lemondtam, akit elengedtem. Kértem, tudják meg, mi lett vele, és, ha kell hazudjanak. Hazudják, hogy jó helyen van, hogy rendeződött a sorsa. 

Minden éjjel megjelent álmomban. És minden éjjel sírva ébredtem. Tudtam, hogy elrontottam, tudtam, hogy rosszul döntöttem.  

Kincsem még nem került be a rendszerbe. Kincsem még biztonságban volt, és eladó volt. Na ebben a pillanatban tudtam, hogy most kaptam egy utolsó lehetőséget Istentől, hogy a rossz döntésemet kijavíthassam. Kincsemet minden éjjel biztonságban hittem álmomban, miközben az eszemmel vágóhídon, kupecek kezén, retekbe, lefogyva, ütve verve láttam, mert bármennyire is lovas nemzetnek hisszük magunkat, bizony a legtöbb ló sorsa ez. És nem voltam benne biztos, hogy Kincsemet a származása megmenti ettől. 

"Hozd haza Kincsemet!" - kértem Timitől, aki Babiról is gondoskodik, és a gyermekem lovasedzője. Csak annyit kért, gondoljam ezt át, mert innen nem lesz visszaút. De én már átgondoltam. Minden éjjel, amikor sírva ébredtem. minden éjjel szembe kellett nézzek azzal a tudattal, hogy Kincsemet, ha átvitt értelemben is, de én küldtem a halálba. És most esélyem van haza hozni őt. Isten, sors, Univerzum rám bízta ezt a csodálatos kis lelket, ezt a gyönyörű lovacskát, én elengedtem őt, mert a józan ész ezt diktálta. De a szívem és a lelkem tudta, hogy hibás döntést hoztam! És most lehetőséget kaptam, hogy kijavítsam ezt a döntésem, és nem egy lesoványodott, félholt állapotú lovacskát hozhattam haza, mint Babi esetében, vagy egy dögkúton találtuk volna meg, ha egyáltalán a nyomára bukkantunk volna, hanem még biztonságban volt. 

Kedden este fél tizenegykor Kincsem megérkezett. Kincsem hazatért. Csak bújtunk hozzá, és sírtunk. Megígértem neki, hogy soha többé nem engedem őt el, soha többé nem mondok le róla, amíg lehet küzdök vele, és érte. Amíg él, gondoskodom róla. 

A gyermekem a hazafelé vezető úton csak annyit mondott, miközben törölgettük a könnyeinket: "Anya! Ez életem legboldogabb napja!" 

A legcsodálatosabb dolog volt az életemben, hogy azon a délutánon megrúgtak a lovak. Isten, sors, Univerzum úgy döntött, figyelmeztet. És midőn az apróbb jelekből nem értettem, nyomatékosította a dolgot. 

Kincsem hazatért. Már nem jelenik meg álmomban, mert már biztonságban van, velünk van, mellettünk van. És elindultunk egy nagy kalanddal teli közös élet útján. 

 Megtanultam a leckét. Bizony vannak rossz döntések, bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy nincsenek. A legszebb a rossz döntéseinkben, hogy mindig kapunk esélyt, hogy kijavítsuk azt, csak rajtunk áll, hogy megtesszük -e. 

Minden éjjel békében hajtom álomra a fejem, és végtelen hálát érzek. 

Azt mondják, onnan tudjuk, hogy jó döntést hoztunk, hogy béke tölti el a szívünk. Bennem már béke van. 

Doktor House egyszer azt mondta: A majdnem halál semmit nem változtat meg. A halál mindent megváltoztat. De már tudom, hogy tévedett. Mert bizony vannak olyan esetek, mint az enyém is, amikor a majdnem halál megváltoztatott mindet. Egy gyönyörű délutánon lehetőséget kaptam, hogy az életem másként éljem. És igyekszem így tenni. Mert eljön egy pillanat, amire nem is emlékszünk, egy átlagos napon, és nem lesz tovább. Most már látom a körülöttem lévő szépséget, a pillanatok csodáit, és már nem aggódom a holnap miatt. 

Kincsem hazatért! A lelkem és a szívem békére lelt.