Húsba markoló hideg volt. Napok óta felhők mögé burkolózott a nap, mintha az égiek is átéreznék a fájdalmát. Hajnal volt, dolgozni indult. Még a csillagok is ragyogtak az égen, amikor a telefonja zenéje megtörte a csendet, megtörte a gondolatait. A testvére kereste. A húga. Évek óta alig beszélnek egymással. Hirtelen arra gondolt, az apja szeretne vele beszélni, de tudja, a saját telefonjáról hiába hívná nem venné fel, ezért a húgáéról próbálkozik. Nem akar beszélni velük. Miről is beszélhetnének? Várta, hogy abba maradjon a zene, ami a bejövő hívásokat jelezte. 

Pár perc múlva megint megszólalt a számára oly szeretett dallam. Ezúttal a bátyja száma jelent meg a kijelzőn. Felvette. "Apu meghalt." - csak ennyit mondott, majd bontotta a vonalat. Azt érezte, hogy nem érez semmit. Ennyi volt. Vége lett. Évek óta alig beszéltek, ez az ember szinte nem jelentett neki semmit. Aztán pár perc múlva valami ismeretlen fájdalom futott át a testén. Talán most fogta fel igazán. "Apu meghalt." 

Elérkezett a temetés napja. Neki még dolgoznia kellett, de biztos volt abban, hogy a búcsúztatóra odaér. Olyan álszentnek érezte ezt az egészet. Ott fognak állni az édesapjuk sírjánál, ők hatan... már csak hatan... heten kellene, hogy álljanak ott, de már csak hatan fognak, miközben mindenki a könnyeivel küszködik, és közben hallják, milyen nagyszerű ember is volt az édesapjuk, mennyit köszönhetnek neki az emberek. Úgy érezte felfordul a gyomra. Hallotta a szerető édesapa, és szerető férj szavakat, és legszívesebben üvölteni szeretett volna. Szerető apa... ha ha mondta ki hangosan, aztán sírni kezdett. Erős nő volt, és nem akart sírni. Mit érnek a könnyek egy olyan emberért, mint az apja. Talán nem is őt siratta, hanem a múltat, a gyerekkorát, a testvérét, az elvesztegetett, tönkre tett időt. Az elmúlt éveket, a fájdalmat, a dühöt. A gyűlöletet, az álszentséget. 

Megint zenélt a telefonja. Az egyik testvére volt. "Jössz már?" - kérdezte. "Majd megyek, de még meg kell mentenem egy életet." - felelte dühösen. "Akkor azt akarod mondani, hogy nem érsz ide apu temetésére?" - kérdezte a húga. "Mit fog szólni a falu?" Na ez volt az a mondat, amitől minden önkontrollját elvesztette! "Apunak már mindegy, ennek a kis életnek még nem!" - felelte haraggal teli szívvel. Mit fog szólni a falu? Kit érdekel? Téged se kellene, hogy érdekeljen!"  -A húga elhallgatott a telefonban, majd annyit mondott. Legyél őszinte, hogy nem akarsz jönni, és akkor legalább nem várunk!" - nem volt a hangjában már düh és fájdalom, csak beletörődés. "Hát akkor legyünk őszinték!" - felelt a testvérének. 

"Emlékszel a gyerekkorunkra? Amikor apánk minden nap részegen jött haza? Emlékszel az ütéseire, emlékszel a kiabálásaira? Emlékszel, amikor hetente egyszer leült velünk tanulni, és, ha nem kézzel vert, akkor fakanállal? Emlékszel a testvérünkre, akinek fejét mindig könyvvel ütötte, és egy év múlva agydaganatot diagnosztizáltak nála? Emlékszel a testvérünk halálára? Emlékszel a csendre? Emlékszel, hogy apu egyre dühösebb és dühösebb lett, és minden haragját rajtunk, túlélőkön vezette le? Emlékszel, amikor addig rugdosott  a szemed láttára, amíg mozogtam? Akkor halt el egy darab a combomból. Még mindig viselem a nyomát.Emlékszel, hogy azért tört be a fejed, mert az udvaron a betonjárdába verte? Emlékszel ezekre? Ezekhez vajon mit szólna a falu?"

"Ó hiszen a falu tudott róla!  Mindig beszélték a piacon, meg az utcán. De amikor aput meglátták szinte földig alázkodtak előtte.  Orvos volt. Az egyetlen orvos a faluban. Megbecsült tagja a társadalomnak! Még mindig rosszul vagyok, ha ezekre gondolok. Istenem! Mindenki tudott róla, és mégis mindenki hallgatott. Soha senkit nem érdekeltek a sebek, a sérülések. Úgy tettek, mintha nem látták volna. Hiszen, amiről nem beszélünk, az nincs! Az nem történt meg! Tudod, azt mondják, hogy a gonosz győzelméhez elég, ha a jók csendben maradnak. És hallgatott az egész falu! Mindenki tudta mi történik, és apánk és anyánk cinkosává váltak!"

A testvére nem szólt egy szót sem, csak bontotta a vonalat. 

Beült a kocsiba és elindult a temetésre. Rész vesz ezen a színjátékon, elbúcsúzik az apjától, hogy eleget tegyen a falu kíváncsiságának, és a társadalom elvárásainak. Egy olyan társadalomnak fog most megfelelni, akik végig nézték, hogyan teszi őket tönkre az apjuk. 

Hirtelen látta, ahogyan apja kést szorít a testvére torkához és kérdezi tőle: Mit kérsz te szemét? Vacsorázni készültek, és midőn a nővére nem felelt, így akarta megtudni, mit akar enni. Amikor a nővére riadtan csak annyit felelt, hogy vajas kiflit, hangosan röhögni kezdett az apja, hiszen sem vaj, sem kifli nem volt otthon. És az apja csak nevetett és nevetett, mintha annyira vicces lett volna ez az egész.  

A múltban sétálva, a régmúlt karácsonyok képe merengett fel előtte, a nagy veszekedések az apja és anyja között. Aztán egy gyertya véletlenül meggyújtotta a haját. Derékig érő haja volt. Megúszta. De az apja addig ütötte, amíg meg nem unta. Ha kézzel ütötte őket az már nem fájt nekik. A nadrágszíj sokkal fájdalmasabb volt. Még a hátán ott vannak a sebhelyek, örökre emlékeztetve őt a múltjára, a múltjukra. 

Az oldalán van egy vadhús, ami akkor keletkezett, amikor az apja elől menekült, és elesett. Bele esett egy kiálló vasrúdba. Az apja persze utolérte, jól megverte, majd később észre vette a sérülést. A szomszéd nézte egy darabig a jelenetet, majd besétált a házába. Egy egész falu cinkosa volt két agresszív ember ámokfutásának, de nagyon nem akartak vele szembeszállni, hiszen a pártban is fontos pozíciót töltötte be, így akit akart, azt elintézte pillanatok alatt. 

Hirtelen a testvére sírjánál állt. Agydaganatban halt meg. Az apja mindig könyvvel ütötte a fejét. Persze, nem biztos, hogy ez okozta a betegséget, de az egész faluban ezt beszélték, de csak titokban. Hiszen senki sem mert szembeszállni ezzel az emberrel. 

Az anyja sem volt különb. Zsák a foltját. Két megkeseredett ember házassága jött létre egy napon, amiből hét gyerek született. Az édesanyja és az édesapja saját életük nyomorát, és dühét a gyerekeken töltötték ki. 

Így éltek ők. Nem emlékszik simogatásokra, családi beszélgetésekre, nem emlékszik, hogy valaha mondták-e neki, vagy a testvéreinek, hogy szeretik őket. De emlékszik hányszor de hányszor hallotta, hogy hülye gyerek, meg idióta, meg nem lesz belőled semmi, meg semmirekellő, meg rohadék, meg minek születtél meg. 

Emlékszik a kék lila foltokra, és emlékszik, ahogyan az osztályfőnöke szépen csendben úgy csinált, mintha nem látna, vagy nem látott volna  semmit. 

Volt egy időszak, talán a testvére halála után, amikor az apja le akart szokni az italról. Az még rosszabb volt. Akkor még agresszívabb és még dühösebb volt. Az apjuk volt a legrosszabb orvos a vidéken, vajon hány és hány embert kezelt félre, vagy rosszul, de senki nem mert mondani neki semmit. Egy idős néni a faluban nagyon köhögött. Mindig köhögött. Az apjuk pedig penicillint írt fel neki. Folyamatosan azt szedette vele. Pár héttel  később a néni meghalt tüdőrákban. Az apjuk pedig ott állt a sírnál, és részvétét fejezte ki a családnak. A család pedig mélyen hálás volt az orvosnak. Hogy ez mennyire szánalmas! - mondta ki hangosan, miközben egyre közelebb és közelebb ért a falujához, amelyben felnevelkedett. Egy faluhoz, ahol az emberek cinkosaivá váltak a nagy doktornak. 

Sok sok évébe került, mire feldolgozta a gyerekkori lelki sérüléseket. A fizikai sérülések már nem érdekelték. A sebhelyeit szerette, mert mindegyik emlékeztette arra, hogyan kellett felnőnie, és emlékeztette arra, mennyire közömbösek tudnak lenni az emberek, ha másokról van szó. Talán, ha akadt volna egy ember is, aki szembe mert volna szállni az apjával, akkor a testvére még élhetne, és talán nekik is könnyebb sorsuk lett volna. Ezen egy kicsit elmosolyodott. Kit érdekel, hogy, mi lett volna... ez volt és kész. 

Amint lehetett elhagyta a szülői házat, és sose tért vissza, sem az apjával sem az anyjával nem tartotta a kapcsolatot. Az anyja rákban halt meg már sok sok éve. Egyetlen húga maradt a faluban, a többi testvére  szétszóródott a világban. Ez a húga mérhetetlen mártíromságban ápolta az apjukat. Mit szólt volna a falu, ha nem teszi? Tönkre tette a gyerekkorukat, és ennek a testvérének elvette az életét is. Talán ő volt a leggyengébb közöttük, aki soha nem mert szembe menni apjukkal és annak akaratával. Egy lélek nélküli lény vált belőle, akit az egész falu nagyon becsült, mert tisztességes asszony lett belőle, és tisztességes gyerek. Ellentétben a többi testvérrel, akik szegény szüleikre még csak rá sem néztek! 

Megint mosolyogni támadt kedve. Istenem, ha lenne öt perc, amikor mindenki őszintén kimondaná, vagy kimondhatná, amire gondol,  jó kis kalamajka keveredne a dolgokból! 

Ott álltak hatan, már csak hatan a ravatalozóban, miközben hallgatták a gyászbeszédet. 

"Szerető apa, szerető férj, aki értékes tagja volt a faluknak. Ez a falu már nem lesz a régi nélküle... "

Ő pedig ott állt testvérei gyűrűjében, és azt érezte nem tud megálljt parancsolni a könnyeinek, a fájdalmának. Siratta a gyerekkorát, a halott testvérét, a múltat, a jelent és a jövőt! 

Csak egy ember kellett volna, akinek lett volna bátorsága ahhoz, hogy cselekedjen, és megállítsa az apját, a falu orvosát, és akkor talán még élhetne a testvére, és talán nekik is könnyebb életük lehetett volna... 

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak. " Edmund Burke