Valentin nap. Sosem érdekelt különösebben, nem tartottam ünnepnek. Manapság pedig nagyon szerencsés lehetek, hiszen a szeretetet az év mindennapján érezhetem. Nem kellenek különleges alkalmak, piros betűs ünnepek. A szeretet itt van körülöttem, és érezhetem. Mint mindig, ma is a lovardában indult a napunk. Éjjel még gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz ismét ügetni, feladatokat végrehajtani. Aztán annyit mondtam magamnak: "Kit érdekel, hisz szeretem!" Nagyon szerencsés vagyok én, hogy pici lányommal közössé vált valami, ami eddig oly távol állt tőlem. Mert érte, miatta mindig ki fogok menni a lovakhoz, bármennyire is erős bennem néha az érzés, hogy fel kellene adni. Lehet, ma reggel ismét kifogásokat kerestem, gyártottam volna... fáradt vagyok, szombat van, nagyon hideg.... aztán szépen megmagyaráztam volna magamnak, hogy miért nem megyek ki. De lelkesen útnak indultunk. Már mosolyogva ébredt, mert tudta ezúttal nem az iskola kapujáig tart az út, hanem mehet a lovakhoz. Szeretem, amikor mosolyog, és még jobban, amikor mosolyogva ébred, mert ezáltal az én reggelem is bearanyozódik. Olyankor hagyja, hogy egy kicsit megszeretgessem, olyankor oda fekhetem mellé, hozzá bújhatok. Ennél gyönyörűbb reggelek nem is kellenek.

Ma ismét Basa lett az én társam. Az én Drága Basám. Ő az, aki bebizonyította nekem, hogy a csoda néha négy lábon érkezik, és patája van. Ő az én nagy tanítómesterem bizalom terén, ő az én szeretet követem. Ő az, aki által megérezhettem, megtapasztalhattam a lovakat, vele, általa tanultam meg, milyen, amikor szeretheti őket az ember,  vele tanulhatom meg nap, mint nap, mint jelent együtt dolgozni az Univerzum ezen gyönyörű teremtményeivel.

Kicsi lányommal közösen róhattuk a köröket. Balázson kívül nem volt velünk senki. Az én drága gyermekem megtaníthatta nekem, hogyan kell rendesen fogni a szárat. Nagyon édes volt, ahogy magyarázta. Olyan csodálatos érzés tanulni tőle. Mi felnőttek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent jobban tudunk, és tőlünk kell a gyerekeknek tanulnia. Közben az igazság, hogy a gyermekem is fantasztikus tanítók, fantasztikus tanítók lennének, ha hagynánk őket. Láttam kicsi arcán, hogy tetszik neki a helyzet. A felnőttek többsége abban a hitben ringatja magát, hogy mindent tud... aztán elérkezik egy élethelyzet, és van, akik rádöbben, hogy semmit nem tud az életről. Nem szólnak másról a napok, csak a túlélésről, a küzdésről. És elfelejtjük észre venni a szépet, elfelejtjük észre venni, mindazt, ami körül ölel bennünket. Túlélni próbálunk. És észre sem vesszük, hogy az élet itt van, és csak arra vár, hogy átöleljük. Az élet itt van, és tárt karokkal vár bennünket, hogy szeressük, hogy nevessünk, hogy élvezzük az apróbb csodákat. Hogy élvezzük mindazt, amiért leszülettünk erre a földre. És a gyermekeink a felnőtté válásuk útján szépen megtanulják tőlünk, hogy az élet csupa harc, küzdelem, megtanulják az álszent játékokat, megtanulják, hogyan kell érvényesülni, önmagukért átgázolni másokon, és szépen lassan elfelejtik, hogy az élet szép, a mindennapok tele vannak csodákkal, szépen lassan megtanulják, hogy elég egy évben karácsonykor, és Valentin napkor szeretni, de akkor nagyon. És aztán leélik az életüket, és rájönnek, hogy valójában nem történt semmi. Volt szép házuk, autójuk, gyerekeik.... és nem volt semmi másuk... a gyerekek már felnőttek, a ház már csak nyűg.... autó meg már teljesen felesleges.

Talán nekem is ez az élet jutott volna. De 15 év "fogságban" eltöltött idő után felébredtem! Megtanulhattam, hogy az élet szépségeit csak szeretni lehet. És a boldogsághoz nem kell sok. Elég, ha a gyermekem mosolyog, elég, amikor reggel felébredek, kimegyek a teraszra, és a rigó párom a fenyőn ülve füttyszóval köszönt. Elég beszívni a friss levegő illatát... figyelni, hallgatni az ébredező város zaját. Látni a napfelkeltét, nézni a harmatcseppeket a fűszálakon. Ehhez el kellett veszítsek mindent, mindent, amim valaha is volt, és a semmiről felépíteni egy új életet. Nem tudtam, mit is szeretnék, csak annyit tudtam, hogy mit nem, és ez is bőven elég volt ahhoz, hogy szépen lassan egy teljesen más élet részesévé válhattam. Ahol a szépség, és a szeretet a mindennapok része. Ahol semmi nem kötelező, minden csak szabadon választott. Ahol egyetlen dolog fontos... kölcsönösen tisztelve egymást érezni, és átélni az élet pillanatait.Hiszen az életünk olyan ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy szeressük, és én már élni szeretnék ezzel a lehetőséggel... a fél életem a túlélésről szólt.

Basa négylábú patás barátommal végig csináltuk az órát, és annyira de annyira szerettem minden pillanatát. Óra végén Balázs megkérdezte, hogy szerinte mit csináltam rosszul. Mondtam neki, hogy szerintem mindent, de egyet kiemelnék, a lábam mindig kicsúszik, vagy becsúszik a kengyelbe... vagyis előbb utóbb végre megtanulom, hogy nyomjam le a sarkam, és akkor talán a helyére kerül a lábam is, oda ahová való. De most nem érdekelt, mert szerettem... és ennyi  épp elég volt.

Megkérdeztem, hogy lehet e a lovakat kézből etetni, mert nekem azt mondták, hogy nem, mert akkor a ló nem fogad el vezérének.... Balázs rám nézett... "Ne akarj a vezére lenni, légy a társa!" Hát, azt hiszem ez az egy mondat mindent elmond. Ezen szavakhoz nem kell magyarázat. Ezen gondolatok jártak a fejemben. Nekem sosem volt társam... de még csak vezérem sem... nekem diktátoraim voltak, akik megmondták, mit tehetek meg, mennyit érek, hogyan éljek, akik mellett elveszítettem önmagam, az álmaim, a céljaim... és a lelkem.... "Ne a vezére légy, a társa!" Ennél nagyobb tanítást nem is kaphattam volna. 

A kocsiban még gyermekem elmagyarázta, hogyan is kell helyesen fogni a szárat. Mosolyogva mutatta: "Nézd anya! Így!" és magyarázta, hihetetlen türelemmel, és szeretettel... Felfedeztem egy csodálatos helyet tegnap. Elvittem oda. Szerettem volna, ha ő is látja. Végig nevettük az utat, és végig beszélgettük. Hazaértünk. Folyamatosan ezen mondat járt az eszembe: "Ne a vezére akarj lenni, hanem a társa!" ... és magam sem tudom, hogy ebből hogyan is jutottam el arra az elhatározásra, hogy ideje felhívni édesanyámat. Tíz éve nem beszéltem vele. Nekem nem jelentenek semmit az anyák napják, nekem Ő olyan, mintha nem is létezne. Mindig hallottam felőle, mi történik vele, de oly hosszú éveken át nem beszéltünk. Az unokáját talán, ha kétszer látta 11 év alatt. A telefonomban még mindig úgy van elmentve a száma, hogy "ANYA" Dobogott a szívem. Nem tudtam mit fogok neki mondani..... tíz év nagyon hosszú idő. De beszélnem kellett vele. Megnyomtam a hívás indítást. "A hívott számon előfizető nem kapcsolható!" De nem adtam fel. Sikerült megtudjam az új számát. Kicsengett. Beleszólt. Tíz éve nem hallottam a hangját. "Kata vagyok" mondtam neki.... pár másodpercig mély hallgatás volt... nem tudtam mit mondhatnék.... de aztán elkezdtünk beszélgetni. Nem vádoltam őt és ő se engem. Csak beszélgettünk, mintha tegnap váltunk volna el. És nevettünk... sokat.... úgy köszöntem el, hogy SZERETLEK ANYUKÁM. És ez szívből jött. Őszintén ki tudtam mondani, hogy szeretlek, és ez most nem csupán egy szó volt.... tele érzelmekkel.... anyu csak annyit mondott: "Tudom.... és én is szeretlek!" És ő is őszintén mondta... tíz év után meg mondhattam neki, hogy SZERETEM... Azt hiszem ennél szebb Valentin-napi ajándékot nem kaphattam volna.

Egy mondata élénken él bennem:  "ha még egyszer elkezdhetném  az életem, akkor menhelyem lenne, mert az állatok, nem vádolnak, nem bántanak, és nem támadnak hátba!" Hányszor éreztem én is így. De már tanulom... tanulom, a bizalmat.... mert szeretnék bízni újra az emberekben is. És ehhez a legcsodálatosabb tanítókat küldte nekem az ÉG! 

Basa, és Balázs... Ők ketten tanítanak engem a bizalomra, a kitartásra, a hitre... és nekik köszönhetem, hogy tíz év után beszéltem az édesanyámmal.

"Ne akarj a vezére lenni, légy a társa!"

"Szeretlek anyukám!"