Egy borús hajnalon, amikor már apjukat nyugalomra helyezték, kopogtattak ajtaján.

Icuka előtt ott állt régen nem látott nővére, akiről azt hitte meghalt, esetleg külföldre tudott menekülni.

Gyönyörű nő volt.

Mintha a sok kegyetlen év egyáltalán nem hagyott volna nyomot rajta.

Icuka megöregedett, beleöregedett a létezésbe. Hajában egyre több őszhajszál jelezte, hogy bizony az évek telnek, arcán egyre több ránc jelent meg, és egyre nagyobb fájdalom volt a lelkében, amiért nem született gyermeke.

Ott állt előtte a nővére, sminkben, parfümtől illatozva, egy gyönyörű babával a karján. Icuka mérhetetlenül gyűlölte ott akkor abban a pillanatban a nővérét. Neki sikerült mindaz, amiről ő csak álmodozott.

Biztosan jó élete lehet.

Taxi állt a ház előtt. Taxi. Abban a neve nincs ország neve nincs falujában szinte nem is tudták, mi az a taxi. Erre a nővére hajnalban ott áll az ajtajuk előtt, karján egy gyermekkel, miközben egy taxi várja őt az úton.

Icuka nővére segítségért fordult testvéréhez.

Nem volt kire bízza a gyermekét, és gondolta Icuka, bár évek óta nem találkoztak, talán menedéket ad a kislányának.

Szép és sikeres élete volt ugyan, de veszélyes munkakerülőként egy évre börtönbe kellett mennie. Hogy az életéhez szükséges pénzt miből teremtette elő, azt nem akarta Icuka orrára kötni, mint ahogyan azt sem, kié a gyerek.

Icuka nézte azt a csodás kis angyalkát. „Csak egyetlen év, 12 hónap!” -kérlelte a nővére. Aztán kijön a börtönből, és eljön a kislányért.

Icuka mindig is vágyott egy gyermekre. De mit fog mondani a falunak, ahol már mindenki tudta, hogy ő bizony nem képes gyereket szülni.

Befogadja a gyereket, közölte Icuka, de csak azzal a feltétellel, ha a nővére soha többé nem jön a kislányhoz. Soha többé nem keresi vele a kapcsolatot, sem most, sem akkor, ha letöltötte a reá kiszabott büntetést.

Ha ebbe a nővére nem megy bele, akkor fogja a gyereket, és csináljon vele, amit akar. Ha intézetbe kerül, akkor oda, de bizony nála csak akkor maradhat ez a csöppség, ha az anyja soha többé nem jelenik meg az életükben.

Icuka nővére olyan kiszolgáltatott helyzetben volt, hogy még ebbe is belement. Tudta, vagyis remélte, hogy testvére tisztességben és szeretetben lesz képes felnevelni a pici életet.

Nem tehetett mást, annyira szerette a kislányát, hogy inkább lemondott róla, mintsem az intézetbe kelljen mennie.

Még utoljára átölelte a kicsit, adott egy nagy puszit az arcára.

Könnyei ráhullottak arra az arcocskára.

Icuka már alig várta, hogy karjaiban tarthassa a kislányt.

Persze Icuka most is meg volt arról győződve, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb. Hiszen milyen anya az olyan,

aki börtönbe kell, hogy menjen, és mi lesz akkor, ha kijön a börtönből.

De itt vannak ők a férjével, akik mindent megadhatnak a gyermeknek, de ennek egyetlen feltétele, hogy

a nővére soha többé ne akarja velük felvenni a kapcsolatot.

Bizony, Icuka ilyen nemes lélek volt. Hiszen ő csak jót akart, a kicsinek is, és a nővérének is.

Egy kegyetlen gonosz nőszemély volt, aki a kiszolgáltatott helyzetben lévő nővérén így tudott bosszút állni a

gyerekkorukért, azért, mert az elment messzire és soha nem tért vissza, és azért, amiért neki is annyit kellett dolgoznia, hogy a nővére leérettségizhessen, aztán ez lett a köszönet.

A nővére beszállt az autóba, és elment, mint oly sok évvel ezelőtt, miközben esküdözött földre égre, hogy nem fog

jelentkezni.

Icuka magához ölelte azt a kis lelket, érezte a babaillatot, és szívét melegség és szeretet öntötte el. Majd azt

mondják, övéké a gyerek, csak még maguk sem hitték el, hogy részük lehet ebben a csodában, ezért nem mondták el senkinek.

A falu pedig hitt nekik, vagyis úgy tettek, mintha hittek volna. Pedig tudták ők az igazat, hiszen hivatalosan is örökbe fogadták a kislányt. Mégis lehitték, hogy a kis Ilonka a vér szerinti gyermek.

A kis Ilonka így nőtt fel.

A falu cinkosává vált Icukának és a férjének. Bár Icuka és a férje valóban mindent megtettek, és megadtak a kislánynak.

Jó élete lehetett mellettük, a lehető legnagyobb szeretetben nevelték.

Kevés család mondhatta el azt akkoriban magáról.

Icuka oly sok éven át elmondott imái meghallgatásra leltek, és bár nem úgy ahogyan ő gondolta, mégis megáldotta őket az Isten egy utóddal.

A faluban oly régóta hazudtak az emberek maguknak a kis Ilonával kapcsolatban, hogy már mindenki elhitte, hogy a kislány Icuka vér szerinti gyermeke. Kit érdekel a valóság?

Miért is érdekelte volna őket a valóság?

Icuka nővére megtartotta az ígéretét.

Soha többé nem jelentkezett testvérénél.

Néha ugyan láttak idegen autóban egy idegen nőt, aki a falu útjait pásztázza, de nem bántott az senkit, senkihez nem ment oda, sőt, néha betért a falu egyetlen boltjába, ahol nagyon sok pénzt hagyott. Így nem foglalkozott vele senki.

Messziről figyelte a kislányát ahogyan cseperedik, és bár minden egyes alkalommal meghalt a lelkében egy darab, boldog volt, amiért Icuka és férje valóban jó szüleivé lettek a kislányának. Így nem akart fájdalmat okozni sem a gyermeknek, sem a húgának.

Csak messziről figyelte őt alkalmanként.

A kis Ilonka felnőtt, megváltozott minden a neve nincs országban, és ezáltal a neve nincs faluban is. A kis Ilonka

egyetemet végzett tanult nő lett, de még nagyon sokszor megjelent a szülői háznál. Sőt az egyetem elvégzése után hazatért a neve nincs faluba, mert édesapja meghalt, és nem akarta, hogy édesanyja egyedül maradjon.

Ügyvéddé lett, és a faluban is egyre nagyobb igény volt eme szakma jeles képviselőire, így a kis Ilonka nem panaszkodhatott.

Akkoriban élte a második virágkorát a falujuk.

Nagyon sokan kiköltöztek a városból, mert érezni akarták a falusi élet romantikáját. Aztán persze ráébredtek, hogy semmi romantika nincs ebben a létezésben, de addigra már mindegy volt. Csak mentek és panaszkodtak, hogy büdösek a disznók, a kakasok hangosak, reggel korán kukorékolnak, a kutyák ugatnak, a macskák mindig az ő városiból lett falusi emberek portáján tanyáznak, sok a patkány, meg az egér, meg a pók, meg a

minden sok. A szúnyog is. Miért nem irtják a szúnyogokat. Az a sok madár. Állandóan csicseregnek, meg összepiszkítják a teraszokat!

Icukáék mellett lévő ingatlan akkor már nagyon sok éve volt eladó. Aztán, hirtelen megjelent egy kis Ilonkánál pár évvel fiatalabb házaspár két gyermekkel, meg egy nagyon beteg idős nővel, aki agyvérzést kapott, azóta magatehetetlen, tolókocsiban él, nem képes beszélni, talán még a körülötte lévő életet sem tudja felfogni.

Icukának más sem hiányzott, mint hogy a városi nép betegye oda a lábát, de nem tehetett semmit. Így megint gyermekzsivaj töltötte meg az addigra már elöregedett utcát.

Icuka azt érezte, hogy megszerette azt a családot, Ilonka is jóban lett a szomszédokkal. De abban a tolókocsiban ülő asszonnyal valami nem stimmelt. Icuka ismerősnek vélte a vonásait, mintha már látta volna azt a nőt. De aztán gyorsan elhessegette ezen gondolatokat.

Az asszony nem volt képes semmire, ezért sok vizet nem zavart.

Bár magatehetetlenül ült abban a tolókocsiban, arca eltorzulva az idegek bénulásától, a tekintetében volt valami, ami nem hagyta nyugodni Icukát.

Kerülte is. Valami nem tetszett neki abban a nőben. Mintha a gonosz szállt volna fel a pokolból. Icuka talán saját lelkének kivetülését látta abban a nőben.

Ilonka viszont nagyon sokszor időzött a szomszédban azzal a magatehetetlen asszonnyal. Felolvasott neki,

kedvence az Elfújta a szél volt. Kedvence? Ilonka abban sem volt biztos, hogy a hölgy érti szavait, de a szíve legmélyéig érezte, hogy ezt kell cselekednie. A család még fizetett is Ilonkának, amiért az, oly sok terhet levett a vállukról.

Ugyan Ilonka nem akarta elfogadni a pénzt, de annyira erősködtek a fiatalok, hogy végül

beadta a derekát, és egyre több időt töltött azzal az asszonnyal.

Ő korán sem látott a tekintetében semmi furcsát.

Icuka sokszor próbálta lebeszélni Ilonkát, nem kell neki oda átjárnia, a pénze megvan az ügyvédeskedésből, mi szüksége van arra Ilonkának, hogy egy ilyen fura emberrel legyen? De  Ilonka nem hallgatott az anyukájára. A lehető legtöbb időt töltötte azzal a magatehetetlen idős asszonnyal.

Ahogyan teltek az évek Icukának egyre többször szöget ütött fejében az a gondolat, hogy mi lehet a nővérével. Él-e még?

Mi lett vele azután, hogy kijött a börtönből?

Talán jobb lett volna, ha azon a ködös hajnalon másként áll a dolgokhoz.

Befogadja a kislányt, és úgy neveli fel, hogy az tudatában lett volna annak, hogy ki az igazi anyukája. Talán engednie kellett volna, hogy a nővére az élete része maradjon.

Bolond vénasszony! -hessegette el magától ezen gondolatokat.

Annak a nőnek az élet egyre másra adta a nagy lehetőségeket, de ő túl ostoba volt, nem tudott vele élni. Neki

lehetősége volt érettségit szereznie, miközben ő, a húgi kénytelen volt dolgozni, meg aztán gyereket sem szülhetett, bezzeg a nővére!

Hogy történhet meg, hogy egy ilyen nő, mint a nővére kapott Istentől egy gyermeket, ők ketten a férjével

pedig sosem részesülhettek ekkora áldásban?

Az a nő megkapott mindent az élettől, amiről ő, Icuka sosem álmodhatott, de az a nő sosem volt képes meghálálni a sorsnak, amiért az ily kegyes volt hozzá!

Bár már ereje végén járt, sokszor időzött a kertben, kapálgatott, meg gyomlált, amennyire elhasználódott teste ezt

engedte.

Olyankor mindig látta azt a tolókocsis asszonyt ott a szomszédban, ahogyan levegőzik a teraszon, és maga sem

tudta miért, de mindig kirázta őt a hideg.

Az a tolókocsis asszony pedig csak bámulta őt, kerekre nyitott szemeivel, mintha mondani akarna valamit.

Ilyenkor Icuka inkább bement a házba.

Valami megmagyarázhatatlan ok miatt, rettegett attól a tolókocsis asszonytól. Zsigereiben érzett valami nagyon megmagyarázhatatlan dolgot, ami arra késztette, kerülje el a vele való találkozások lehetőségét.

Bár Ilonka mindig mondta neki, hogy az a néni teljesen ártalmatlan, hiszen az sem biztos, hogy felfogja, mi történik körülötte, de Icuka hajthatatlan volt, és minden egyes áldott nap arra kérte lányát, hogy ne járjon át a szomszédba.

Ilonka minden egyes áldott nap elmondta az édesanyjának, hogy bizony ő másként érez, neki igenis szüksége van arra, hogy azzal a tolókocsis, teljesen lebénult asszonnyal legyen. Nem volt rá logikus magyarázata, egyszerűen a szívében ezt érezte, ezért ezt is cselekedte.

Icuka egyre nehezebben bírta az életet, és egyre többször gondolt a nővérére, és egyre többször azt gondolta helyesnek, ha bevallja az igazságot Ilonkának. Bolond vénasszony! - mondta ilyenkor magának. Hiszen mi értelme lenne felhánytorgatni a múltat? Bevallani mindent, hogy aztán elveszítse Ilonka szeretetét? Ugyan már! Ő mindent megtett Ilonkáért, ő és a férje. Szépen felnevelték, szerették, megadtak neki mindent. Akkor most vénségére, miért is kellene elmondani mindazt, amiről oly sok éven át hallgatott?

De az igazság egyre inkább kikívánkozott lelkéből.

Egyre többször jelent meg álmában nővére, napközben pedig egyre többször eszébe jutott, hogy talán engednie kellett volna a nővérének, hogy láthassa felnőni a lányát.

Bolond vénasszony! -mondogatta mindig magának, de belülről egyre többször mardosta az az érzés, hogy mi lett volna ha….

Attól félt, hogy eljön majd az az idő, amikor nem lesz képes az eszével megállj parancsolni a szájának. Hallgatni akart az igazságról. Hallgatni, mert abban biztos volt, ha elmond mindent Ilonkának, akkor az nagyon megharagszik majd rá, esetleg el is megy tőle, és akkor ő itt marad öreg korára teljesen egyedül, nem lesz senki, aki gondoskodna róla.

Gyűlölte az éjszakékat, amikor látta a nővérét, gyűlölte a nappalokat, amikor gondolatai nem hagytak megnyugvást a számára, és gyűlölte azt a magatehetetlen tolókocsis asszonyt ott a szomszédban, akivel Ilonka oly sok időt tölt.

Icuka egy napsütötte délelőttön kiment kertjébe rendezni a virágait, amikor is összeesett. Mentő szállította a nagyváros kórházába, és Ilonkát az orvosok felkészítették a legrosszabbra. Hiszen nem tudták, mi a baj, nem tudtak segíteni.

Egyet tehettek, azon napokat, amelyek még Icuka életéből hátra vannak megkönnyítik. Icuka csak feküdt a kórházi ágyon és érezte, közeleg a vég.

Most már nappal is látta a nővérét ott állni az ágya mellett, miközben azt kérdezi: „Miért zártál ki a lányom életéből? Miért nem mondtad el neki soha az igazat?”

Icuka érezte, hogy lassan a saját képzelete megőrjíti.

Érezte, nem lesz képes tovább a hallgatásra, mert az az átkozott

nővére minden egyes nap megjelenik az ágyánál, és kérdőre

vonja: „Miért zártál ki a lányom életéből? Miért nem mondtad el

neki soha az igazat?”

Ilonka látogatta az édesanyját minden egyes vele töltött percet Isten ajándékának tekintett. Tudta, hogy az a drága lélek hamarosan eltávozik a testéből, és ő nem tehet mást, csak vele van, amennyit ez lehetséges. Attól rettegett, hogy anyukája akkor hagyja itt a földi életet, amikor ő nincs mellette.

És ezt nem akarta.

Icuka már nagyon rosszul volt. Szinte minden pillanatban nővérét vélte látni ott az ágya mellett, még akkor is az ő

szavait hallotta, amikor a lánya beszélt hozzá. „Miért zártál ki a lányom életéből? Miért nem mondtad el neki soha az igazat?”

Aztán eljött a pillanat, amitől mindig is félt. A halál már várta őt,

és tudta mennie kell.

De előtte még el akarta mondani Ilonkának az igazat. Bevallani, hogy ki valójában az édesanyja, és ő volt az, aki nem engedte, hogy az tartsa vele a kapcsolatot. De ő csak jót akart! Hiszen így volt a legjobb

mindenkinek.

Pedig valójában bosszút akart állni, ott a szíve legmélyén, de ő azt hitte a szeretet vezérli, mint abban a neve

nincs ország neve nincs falujában oly sokan ringatták magukat ebben a hitben. De Icuka most szembenézve a halállal úgy akart elmenni, hogy a több évtizedes titkot végre elmondja a lányának. Már nem számít, ha Ilonka megharagszik rá, hiszen neki talán már csak napjai vannak hátra, vagy talán órái. Akkor meg miért is számítana, ha Ilonka megharagszik rá?

Neki már mindegy, hiszen a halál eljött érte. Most, hogy ott feküdt a kórházi ágyán érezte csak igazán, hogy valójában mekkora teher is volt számára az igazság, amitől mindig is rettegett, hogy kiderül. De így volt mindenki számára a legjobb!

Ő csak jót akart.

Késő este volt már.

Ilonka menni készült.

Icuka ekkor érezte, hogy vagy most mondja el az igazságot, vagy soha többé nem lesz rá lehetősége.

Próbálta formálni a szavakat, de nagyon fáradtnak érezte magát. Egyre fáradtabbnak. Azt

hitte, majd az igaz szavak megkönnyebbülést hoznak a számára, de csak egyre nehezebbé vált minden, hiszen látta Ilonka arcát, érezte a könnyeit, és látta azt a harcot, amit Ilonka vív, hisz nem akart kiabálni az édesanyjával, vagyis azzal a nővel, aki felnevelte. Nem akarta az arcába vágni, hogy elvettél az anyámtól, kizártál az éltéből, és őt az én életemből. Nem akarta az arcába kiabálni, hogy most már érti, miért is volt ennyire megkeseredett ember ő. Nem akarta szemére vetni, hogy elvett tőle valamit, ami a világon legfontosabb.

Tudta Ilonka, hogy bizony csodásan felnevelték őt, és segítették az útján, de ez! Ez minden határon túl megy!

Erőszakkal elszakították az igazi anyukájától!

Hogyan lehetett képes Icu így cselekedni azon a ködös reggelen, amikor az igaz anyukája segítségért könyörgött, és hogyan volt képes annyi éven át magában tartani az igazságot? Hogyan volt képes soha meg nem változtatni

szavait, és megkeresni a nővérét, engedni neki, hogy lássa őt, lássák egymást? Hogyan? Miért? Szerette volna a kórházi szobában hangosan kiabálni, hogy miért? Miért tetted ezt velem, az édesanyámmal, a saját nővéreddel, és miért ragaszkodtál annyi éven át a kimondott szavaidhoz? Isten! Te pedig miért engedted, hogy ez megtörténjen? Miért?

De csak nyelte a könnyeit, ugyan szorította Icuka kezét, de egyre inkább nehezére esett a szeretet. Ott, akkor, abban a pillanatban gyűlöletet érzett. De nem akart gyűlölni, mert tudta Icuka bármikor eltávozhat az élők sorából.

„Ne haragudj lányom! Ne haragudj!” -Icuka ezen szavakat ismételgette. „Bocsáss meg!” -mondta, majd kezei

megszűntek szorítani Ilonka kezét. Icukának bevégeztetett.

Még volt ereje bevallani mindent, mert már tudta, semmi nem számít. Ilonka kirohant a folyosóóra, a nővérek azt hitték anyja halála okozta benne a fájdalmat, pedig valójában az utolsó kimondott szavai voltak azok, amelyek megfosztották mindentől, ami addig a valóságot jelentette számára.

Kirohant a kórház kertjébe! Friss levegőt akart szívni. Kiszellőztetni a fejét. Az anyukája, az a nő, akit eddig az édesanyjának hitt nincs többé.

Vajon miért nem vitte magával a titkot, hiszen most az igazság terhét neki kell cipelnie? Talán jobb lett volna,

ha sosem vallja be neki Icuka a múltbéli történéseket.

Most mi legyen! Hogyan tovább?

Ott feküdt egy nő a kórházban holtan, és ő most nem az elvesztése miatt érzett fájdalmat, hanem a kimondott szavak súlya alatt úgy érezte összeomlik. Az egyik pillanatban gyűlölte azt a nőt, a következőben zokogva kérte Istent, hogy még egyetlen percet adjon nekik.

Ilonka mélyen hallgatott a megtudott igazságról. A faluban a szomorúságot, ami kioltotta szemében a fényt, édesanya halálának tudták be.

Ilonka ott állt a sírnál és csak hullatta a könnyeit. Sajnálta a világot, saját magát, az igazi anyukáját, a múltat, a jelent, mindent.

Egyetlen pillanat elég volt, hogy minden, ami eddig az életét jelentette összeomoljon, és most csak a hazugságok

vannak, a kérdések, amelyeket már nincs kinek feltegyen.

A temetés után még inkább a munkába menekült, és egyre több időt töltött azzal a magatehetetlen asszonnyal abban a tolókocsiban. Ő volt az egyetlen, akinek elmesélte Icuka utolsó szavait, bár szinte biztos volt abban, hogy az a szerencsétlen semmit nem ért.

Talán ezért mondta el neki.

Mert így a titok továbbra is titok maradhat. De valakinek muszáj volt beszélnie.

Ahogyan mesélte a történetet, könnyei egyre inkább utat törtek maguknak, és egyre inkább azt érezte, sírni akar!

Nem akar erős lenni, nem akar szerető leány lenni, most gyűlölni akar!

Gyűlölni azt a két embert, akik felnevelték.

Gyűlölni és utat engedni a fájdalmának, utat engedni az érzéseinek.

Akkor valami olyan dolog történt, ami előtte még sosem.

Az az asszony a tolókocsiban megszorította a kezét.

Ilonka látta, hogy mondani akar valamit, de hiába próbálta formálni a szavakat, félig lebénult arcán, félig lebénult szájával nem bír mondani semmit, csak érthetetlen hangok jöttek ki a torkán.

Ilonka letörölte a könnyeit, megölelte a nénit.

Most még fontosabbnak érezte az ölelést.

Valamely megmagyarázhatatlan okból mindig is sokat jelentett neki ez az asszony. Ő csak szeretetet érzett irányába, pedig azt is tudta, hogy nincs eme érzésekre logikus magyarázat.

De miért is kellene mindent mindig megmagyarázni!

Hiszen az addig édesanyjának vélt nő sem akarta megmagyarázni tetteit, az a nő évtizedeken keresztül azt gondolta, hogy amit tesz a helyes, és ő csak jót akart mindenkinek. Főleg a nővérének.

Késő éjjelre járt.

Ilonka azon gondolkodott, hogy vajon az a néni mit akarhatott mondani a számára.

Talán vigasztaló szavakat? Valamit, amitől most neki könnyebb lenne?

Hogyan lehetséges, hogy évek óta ismeri azt az asszonyt, ápolja, szereti, és most először cselekedett olyat az a hölgy, hogy ő azt higgye, bizony ért mindent, az eddig felolvasott könyvek, a neki adott szeretet bizony elért a lélekhez, elért a szívhez.

Miért most?

Vagy eddig vajon miért nem?

Ennyi felesleges kérdést. Válaszok úgysem fognak érkezni.

Részlet az "Elátkozott falu. Az igazságosztó" című regényből! Ha érdekel mi lett Ilonka és a tolókocsis hölgy történetének vége, akkor rendeld meg a könyvet, és további szívbemarkolóan gyönyörű, olykor fájdalmas élettörténetek részesévé válhatsz!

A könyv továbbra is 2990 Ft.-os áron lehet a tiéd. Részletek privát üzenetben! Köszönöm!