Mindannyian aggódunk, ha belekerülünk a magyar egészségügy útvesztőibe. Azon kevesek közé tartozom, aki ritkán élvezi eme szolgáltatást, de a social media oldalain olyan rémtörténeteket olvasni, amitől az ember még inkább meggondolja, mer beteg lenni?

Én is felkészültem a legrosszabbra. Hónapokig tartó várólista,  megalázás,  kosz, káosz,  hálapénz, megvett egészség, de jelen esetben nem engedhettem meg magamnak magánorvost.

Az első körben mondhatni szerencsém volt, másnap volt egy szabad időpont lemondás miatt.  Megjelentem a rendelésen, már meglepődtem, hogy az időpontomhoz képest, nem is kellett túl sokáig várnom. Az épület ahol voltam, ismerős, bár ezen részén még nem jártam. Volt szerencsém egy párszor "élvezni" a vendégszeretetüket, de valahogy mindig mázlim volt. Velem mindig kedvesek voltak, mindig a lehető legszakszerűbben láttak el, legalábbis úgy gondolom, mert az ellátás minőségére nem lehet panaszom, hiszen mindig rendbe jöttem, bármiért is voltam ott. 

Aztán jött az a hír, amit annyira nem szeretünk hallani. A lehető leggyorsabban műtétre van szükségem. Életemben először találkoztam azzal az orvossal, akinél voltam, annyit kértem, műtsön ő, ha már megnyertem magamnak ezt a lehetőséget. Vette elő a naptárát, írta a napokat, mikor van ő a kórházban, és melyik az az időpont, amikor biztosan nem tud megoperálni. Akkor találkoztunk először, egy forintot nem adtam neki, csak kértem tőle... azt, hogy ő legyen ott velem, amikor ez az esemény bekövetkezik. Átmentem az asszisztenséhez, aki időpontot kért a kórháztól, vagyis kért volna, de midőn már este hét óra után járt a mutató, annyit kért, menjek vissza másnap reggel, amikor megint ő van "szolgálatban" és akkor elintézi ezt nekem. Nem adtam neki sem pénzt, és semmi mást, valamiért a rengeteg munka mellett mégis megtette nekem ezt a nagy szívességet. Amikor reggel a rendelés előtt bekopogtam hozzá, csak annyit mondott, mehettem volna korábban is, már régóta ott van. Igen, tudtam, hiszen láttam őt, kávézott, a rendelés előtt egy órával. Nem akartam megzavarni talán az utolsó nyugodt pillanatát, de erre csak ennyit felelt, nyugodtan törjem rá legközelebb az ajtót, hiszen ezért van itt. Csak mosolyogni tudtam, hiszen neki nem feladata helyettem időpontot egyeztetni, főleg nem munkaidő előtt egy órával, és megint hangsúlyozom hálapénz nélkül mindezt, vadidegen emberként beesve a szakrendelésre. Még elmondott mindent, mire készüljek, mit vigyek magammal, hol kell majd bejelentkezzek a kórházban.

Egy hét telt el a vizsgálat óta, és én ott álltam kicsit aggódva és félve, hogy mi is vár rám. Amíg vártam az osztályon, hogy megkapjam az ágyam, néztem, mi is történik. Jól szervezetten, mint egy méhkas intézte mindenki a dolgát, látta el az akkor érkező sürgős eseteket. És volt belőlük nem kevés. Ahogy elnéztem a fájdalomtól összegörnyedve ülő emberkéket, hálás voltam a sorsnak, amiért engem ettől megkímélt. Néztem, ahogyan a nővérek és az orvosok a lehető leghamarabb próbálnak segíteni. Amikor panaszkodunk, hogy nem veszik fel a telefont az osztályon, akkor jusson eszünkbe, hogy talán azért, mert valakit épp megmentenek.

Amikor megkaptam az ágyam, ért a következő meglepetés. Modern szoba, szuper ágyakkal, négy fekhely volt a szobában, de midőn azt a hölgyet hazaengedték, aki mellé kerültem, egyedül maradtam. Rend, tisztaság, külön mosdó és fürdő... én ugye az olvasottak miatt felkészültem a retekre, a penészre, az omló vakolatokra, a kórház végében lévő tömegfürdőre... de nem ezt tapasztaltam. Később mondták, hogy a kórház ezen részlegét felújították. Szóval el kell mondjam, mázlim volt... megint.

Vártam a soromra. Teltek a percek az órák, a nővér néha bejött megkérdezni, rendben vagyok-e, elmondta, mit tegyek, hogy a műtét után rendben legyek. Nyugalom volt. Nem éreztem lekezelést, nem éreztem semmi olyat, ami miatt félnem kellett volna. A doktornő elmondta, mi fog történni a műtét alatt, majd ment és tette a dolgát. Igen, valóban nem jött be hozzám a műtét után... de előtte mindent elmondott, és azért nem, mert ment és ellátta  a következő beteget, majd az azt követőt, az azt követőt. Mind a műtőbe bekísérő úr, mind a műtőben lévők végtelen kedvesek voltak, és még nevettünk is, mielőtt elaltattak volna. Olyan szürreális volt. Hiszen azok az emberek reggel óta ott állnak a műtőben, végzik a dolgukat, de maradt erejük poénkodni, nevetni és ezáltal egy kicsit megnyugtatni.

A nővér, aki segített, amikor magamhoz tértem, olyan szeretettel végezte a dolgát, amit jó volt tapasztalni. Ő sem kapott tőlem egyetlen forintot sem, és nem azért, mert sóher köcsög vagyok, vagy mert sajnáltam volna tőle, egyszerűen nem volt alkalmam még csak megköszönni sem nekik, amit értem tettek, mert egy másodpercre sem álltak meg, csak mentek és végezték a dolgukat.

Meséltek nekem arról, hogy ott az orvosok többsége ötvenezerért műt, meséltek arról, milyen kosz, káosz van, mesélték milyen pénzéhes mindenki, és ha nem adok pénzt, akkor úgy fognak bánni velem, mint a kivert kutyával, meséltek mindent.... és én majdnem elhittem, de nem volt más választásom, egy műtétet magánklinikán végképp nem tudtam volna kifizetni, megfizetni. És én ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Talán mázlim volt... megint. Még a doktornőnek sem tudtam megköszönni, amit tett, mert még nem találkoztam vele.Nem jött oda, nem tartotta a markát, nem mondott tarifát, hogy ennyi és ennyi lesz a műtétem. 

Tudom, hogy vannak gondok az egészségügyben, tudom, hogy sokkal több a rossz tapasztalat, mint a jó... vagy mégsem? A rossz leírása több olvasót, több kommentet ér. Az egészségügyben dolgozók többsége megfeszített tempóban lát el betegeket, és nem tartja a markát, nem vár el semmit cserébe. Biztos sokunknak van pozitív tapasztalata... de a jó sosem kiabál... szépen csendben végzi a dolgát... ment életeket. Róluk kevés írás jelenik meg, mert valahogy természetes, hogy ők vannak, és ezt teszik. Pedig hallottam egyes emberek, hogyan beszélnek velük. De a jóról nem ejtünk szót... mert ebben az országban csak a rossz érdekel bárkit is. Pedig vannak nagyon jó dolgok, vannak nagyon jó emberek, és jelen esetben az egészségügyben vannak csodálatos orvosok, ápolók, asszisztensek... csak róluk nem beszélünk....

Amikor személyesen  megköszönhettem valakinek, amit tett, csak annyit mondott: "Pedig sokan ezt nem így gondolják! Hallania kellett volna, hogyan beszélt velem az imént egy hölgy, mert lassú volt a rendszer, és nem tudtam számára azonnal felelni! Mondjuk azt már kikértem magamnak!"

Amikor veszekszünk az egészségügyben dolgozókkal, vagy méltatlankodunk, mert nem rögtön és azonnal ugranak, ha kérünk valamit, jusson eszünkbe, hogy nem sakkoznak és kávéznak, beszélgetnek, hanem  dolgoznak. Teszik a dolgukat, Amíg ott voltam, és figyeltem a történéseket, azon csodálkoztam, hogyan bírják ezt?

Köszönöm a doktornőnek, az asszisztensének, a műtőben lévőeknek, a nővéreknek, hogy ebben az országban a sok rossz ellenére emberek, emberségesek tudtak maradni, hálapénz nélkül is gyógyítani, és köszönöm, hogy elmondhatom, most már jól vagyok! Remélem nagyon sokan megtapasztalhatják ezt az emberséges hozzáállást, hálapénz nélkül. Mert ilyen is van... csak erről nem beszélünk....