A postaládában egy idegen névre szóló levél várt. Néztem a címzettet, néztem a nevet. Amikor a GPS-be beütve azt láttam az a hely, ahová a levélnek érkeznie kellett volna, nincs is olyan messze tőlem, akkor valami belső késztetést éreztem arra, hogy személyesen juttassam el az írást. Nem volt rajta feladó, nem elsőbbségivel érkezett, nem volt hivatalos, mégis egy belső hang azt súgta, menj, vidd el.

Hirtelen elfogyott az aszfalt. Sárral megtelt gödrök és egy földes út várt, amely annyira keskenynek tűnt, hogy abban sem voltam biztos, nekem tovább kell mennem. Féltettem az autómat, elvégre is nem terepjárónak készült annak idején, bár a mellettem töltött évei alatt, elég sok kalandban és off road üzemmódban volt része.

Ha itt most beleragadok a sárba, vagy bármi történik, még segítségre sem számíthatok, mert azt sem tudom merre is járok. A GPS közben boldogan mondja, hogy megérkeztél a célhoz. A városon kívül vagyok, valami föld út kezdeténél, itt szerintem ember sem járt évek óta, kétlem, hogy ide bárki is levelet szeretett volna írni. Kikapcsolom a GPS-t. Idegesít a szövege:"Megérkeztél a célhoz!"

Már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy életem legjobb ötlete volt a postás feladatok ellátása. Be kellett volna vigyem a levelet a hivatalba, aztán hagyni, hogy az legyen, aminek lennie kell, bár a feladó hiánya miatt valószínűleg megsemmisítésre került volna. De ez nem az én problémám kellene, hogy legyen, véletlenül hozzám kerül egy boríték egy címmel, és én rögtön megyek és kézbesítem. Hangosan veszekedtem magammal és persze a Gps-sel, amiért ide hozott az Isten háta mögé, ahol egy lélek sem jár. "Megérkeztél a célhoz!" - hát köszönöm. Nagyszerű. Feladni készültem. Vannak egyéb teendőim is a mai napra, ehelyett én itt kommandózom valahol, a nagy semmiben: Ez a hely valószínűleg a térképeken sem szerepel, kivéve a Gps-t, abban persze benne van. Megérkeztél a célhoz! A nagy semmi kellős közepére.

A férfi mogorva volt.

-Segíthetek? - kérdezte komor arccal.

-Megtenné, hogy nem öl meg? Úgy érzem még lenne tenni valóm eme világban, persze, ha az égiek úgy gondolják, hogy menni kell, akkor menni kell, de legalább legyen kíméletes. - A férfi arcán egy halvány mosoly jelenik meg.

- Ha végezni akartam volna magával, már megtettem volna. - Nem voltam benne biztos, hogy eme mondatnak örülnöm kell-e, esetleg megkönnyebbülni. Kétségbeesve próbálom elmagyarázni, mit is keresek én ott, ami a Gps szerint a cél, de igazából majd megfordulok, és már megyek is onnan, ennyi izgalom nekem bőven elég volt mára, meg erre az évre, és soha többé nem érdekelnek eltévedt levelek, és semmi olyasmi, ami nem az én dolgom.

A férfi rátekint a címre.

-Kövessen! -Pár másodpercig csak néztem, ahogyan távolodik, ő visszatekintett rám.

-Mi lesz? Jön? - Végül is miért ne. Fogalmam nincs hol vagyok,, ki ez az ember, aki állítólag már megölt volna, ha megakar, és én ahelyett, hogy nagy gázzal elhajtanék, inkább követem őt az úttalan úton. Hiába az emberi hülyeségnek nincs felső határa, mondta mindig nagymamám, és ilyen helyzetekben eszembe jut, hogy mennyire igaza is volt.

Hirtelen egy hatalmas kerítés állja utunkat, gyönyörű kovácsoltvas kapu nyílik, szívem azt érzi egy másik világba. Ha volt is kétségem, valahogy szertefoszlott. Behajtottam rajta, és ami a szemem elé tárult az maga volt a mennyország. Ősz révén már színüket vesztett hatalmas legelőkön lovak legeltek teljes békességben, nyugalomban, a szemem sarkában egy gyönyörű házat véltem látni, a területen pedig több, kisebb ház állt olyan összhangban egymással és a természettel, mintha nem is e világi kezek építették volna fel a helyet.

Nézem a lovakat. Most már tudtam, miért is kellett idejönnöm. A férfi most már barátságosan annyit mondott:

Nézem a házakat.

- Lakik itt autista, down-kóros, egyéb fogyatékossággal élő, édesanya gyermekével, aki elveszítette az állását, és nem tud már fenntartani egy életet a külvilágban. Számukra itt van hely. Egyetlen szabály van, részt kell venni a közösségben, segíteni az állatok körül, valamint az épp aktuális mezőgazdasági munka elvégzésében. Terem itt minden, amire az embernek szüksége van, készítünk sajtot, és egyéb tejterméket, amelyet értékesítve fenntarthatjuk ezt a helyet. Ezen embereknek sem volt helye a társadalomban. Ők kilógnak a sorból, szinte születésükkor eldőlt a sorsuk. Rájuk nincs szükség, mint ahogyan beteg, sánta lovakra sem. Itt menedékre leltek. Száműzött lelkek találkoztak, hogy létrehozzanak valami szépet, valami jót, ami reményt ad, és jövőt, ahol elhihetik, hogy ők is értékesek, és nélkülük nem maradhatna fenn ez a hely. Van, aki elmegy innen, mert megleli helyét a külvilágban, de mindig érkeznek a helyükre mások, Van, aki itt marad. Akinek jönnie kell, az megtalál minket, békére talál, új értelmet nyer a létezése. Volt, akit én küldtem el, mert csak kihasználta az itteni lét szépségét, de ennek megteremtésében nem akart részt venni.

Önellátók vagyunk. A fiam értelmet talált a létezésében,, hasznossá vált. Így tudtuk neki biztosítani, hogy legyen jövője. Hamarosan csokoládékat is készítünk majd a tejtermékek, a pékáruk mellé, valamint értékesítjük a bio gyümölcsöt. Állatunk van kecske, tehén, de ők a tejük miatt vannak itt, ha kiöregszenek békésen élhetik ezen a több száz hektáron nyugdíjas éveiket. Állatokat nem ölünk a húsukért! Állatokat nem ölünk meg pusztán élelmezési céllal, semmilyen céllal nem ölünk állatot. Aki itt belép, az otthonra lel, és nem lesz áldozat. Nem lesz az emberi kegyetlenség áldozata. Mint ahogyan ezen lovak sem. Nem mennek vágóra, nem lesznek elaltatva pusztán azért, mert az embernek már nem kellenek, mert már nem termelnek pénzt. Erről szól az életünk itt a menedékben. Tisztelni az életet, jelenjen meg az bármilyen formában is, tisztelni egymást, még, ha oly különbözőek is vagyunk.

Nézem a férfit, nézem a lovakat, nézem a szorgosan tevékenykedő embereket, és szívem végtelen hálát érez, amiért az a levél az én postaládámba került. Ki ne vágyna ilyen életre? Békére, nyugalomra, tiszteletre, szeretetre, megnyugvásra. Ez a férfi megteremtett egy új világot nem is oly távol a nagyvárostól. Ez a férfi megteremtett egy új világot, mert tudta a régiben maradva képtelen lesz a boldogulásra. Ez a férfi megteremtett egy új világot, és lehetőséget ad másoknak, hogy részeseivé váljanak. Ők itt mindannyian egyformán fontosak a létezésükben, ők itt mindannyian adnak, ők itt egyenrangúak. Ők itt számítanak. A külvilágban nem lennének mások, mint autisták, down- kórosak, értelmi fogyatékosak, de itt, ezen a helyen ők emberek, akik fontos tagjai a közösségnek, akik nélkül nem ilyen lenne itt az élet a menedékben. Mert itt mindenki számít, a kiöregedett, sánta ló, a tehén, és a kecske, akik már nem adhatnak több tejet. Ők mindannyian fontosak itt, az ő életük itt számít, az ő életük itt értelmet nyer. Azt hiszem erre lenne szükség ebben a ma rohanó világban. Őszintén elfogadni egymást, tettekkel is és nem csak szavakkal, feltételekhez kötve, tisztelni az életet, tisztelni az öregséget, az öregedést, az elmúlást, és békére lelni a lelkeknek, akik egész életükben hajszolnak valamit, amiről maguk sem tudják mi az, majd életük alkonyán ráébredni, hogy soha nem lelték azt meg.

Átadom a levelet, már nem számít fontos volt-e, mert a szívem tudja, nekem itt volt helyem ezen a borongós őszi napon, hogy reményt kapjak. Létezhet egy szép világ, de azt magunknak kell megteremtenünk.