Auschwitz hagyatéka
Egy történet, amely megérinti a legzordabb lelkeket is. Köszönöm, hogy én írhattam ezt meg.
Családjaink története régre nyúlik vissza. Túl régre. Hosszú hosszú ideje cipeljük a terheket és fizetünk olyan bűnökért, amelyeket el sem követtünk.
Gyerekként sokat játszottunk a nagy gesztenyefa alatt, amelynek árnyéka mindig menedéket nyújtott számunkra a nyári forróságokban. Ősszel terméséből mindenféle dolgot készítettünk. Így teltek a napjaink, a szomszéd gyerekekkel közösen. Barátok voltunk... vagy legalábbis azt hittük, hogy ez barátság. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Néha ez megváltozott, mindenki egy ellen, de ezen dolgok talán még belefértek a gyermeki létbe. Sosem okoztunk egymásnak fájdalmat, sosem okoztunk sérülést. Néha összevesztünk, de a harag, amelyet ilyenkor a másik irányába tápláltunk csak percekig tartott, aztán megint a legnagyobb egyetértésben léteztünk tovább.
A szüleim mindig is tiltottak tőlük. "Nem vagytok egymáshoz való!" - mondták, amikor lebuktunk, hogy mégis együtt játszunk.
Sose értettük ezt a mondatot. "Nem vagytok egymáshoz valók!" Aztán a gesztenyefa árnyékában egy késő délután a fiúval nagyon összevesztem, ő megütött. Nagyobb volt nálam, és pár évvel idősebb is. Sírtam, talán nem is a fájdalomtól, hanem mert elvette a homokozólapátot, és én azzal akartam játszani.
"Ne sírj!" - jött oda hozzám, majd átölelt és visszaadta a lapátot, adott hozzá egy vödröt, és kaptam tőle még pár műanyag halat, kagylót. "Egyszer úgyis a feleségem leszel!"- mondta nekem. Mosolyogtam, talán nem is a szavain, hanem a tettén, a sok ajándékon, amit kaptam tőle. Boldog voltam. Tudom, előttem megütött, de az csak azért volt, mert ő is azzal a lapáttal akart játszani. Nem ütött nagyot, de nekem mégis fájt, aztán bocsánatot kért. Nem mentünk a szüleinkhez, nem akartuk, hogy ők tegyenek igazságot kettőnk között. Barátok voltunk. Igaz barátok. Legalábbis én akkor azt hittem.
A fiú és a családja elköltöztek. Európa tűzben égett a nácik szinte mindenhol hatalomra kerültek. Zsidók voltunk. Az a fajta, ami akkoriban nem volt túl szerencsés. Tudtuk, vagy legalábbis beszélték, hogy mik történnek a nagyvilágban, de nem akartuk, vagy nem mertük elhinni.
Ilyen nem történhet meg. Mondogattuk magunknak és egymásnak, ezzel is talán remélve, hogy minket elkerül a legrosszabb. De nem került el.
A gettó bejáratánál találtuk magunkat.
Édesapám, ami vagyona volt, belevarrta néhány ruhánkba, azt hittük így esélyünk lesz a túlélésre. Amit tudtak, már elvettek tőlünk. Az otthonunkat, a földeket, az üzletet. Ellenségek lettünk abban a faluban, ahol mindig is tiszteltek és szerettek bennünket, és mi is tiszteltük és szerettük a falubelieket. De ez a világ eltűnt. Leköptek, megaláztak, nem maradtak barátaink, mindenki letagadta, hogy valaha is ismert minket.
A gettónál megjelent egy tiszt. Fess férfi volt, a legfessebb, akit valaha is láttam, és a legromlottabb mind közül. Sokunknak esélyt sem adtak a túlélésre, egyszerűen golyóval lerövidítették a szenvedést. Mert manapság már tudjuk, mivel járt akkoriban zsidónak lenni.
A fess férfi nem volt más, mint az a fiú, aki annak idején a gesztenyefa jótékony árnyékában megígérte nekem, hogy egyszer majd feleségül vesz. Azt hittem megmenekültem. Azt hittem megmenthetem a családom.
A nevét kiáltottam, elé álltam, ő mosolygott, mosolygott a halottak láttán, a kétségbeesett emberek láttán.
A mosoly, amikor a nevét kiejtettem lehervadt az arcáról. "Segíts!" - szóltam neki, de hang nem jött ki a torkomon, csak az ajkaimmal formáltam a szór.
Megismert.
Láttam a tekintetéből, hogy megismert.
Oly sok éve már, hogy nem láttuk egymást, oly sok éve már, hogy nap, mint nap együtt játszottunk, és megígértük egymásnak történjék bármi, mi mindig ott leszünk a másiknak.
Ő rám nézett. "Kurva!" kiáltotta. Éreztem, hogy fájdalom hasít a gyomromba. Egyszerűen rám emelte a fegyverét, s elsütötte azt. Az én igaz barátom.
Miközben én fetrengtem a koszos kövön, a saját véremben, és kezeimmel próbáltam lassítani a vérzést, ő felém hajolt. "Nem vagyunk egymásnak valók! Látod megmondták már a szüleid is." Még egyszer meghúzta a ravaszt, még egyszer mérhetetlen fájdalom lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy meghalok. A családom, és a többi ember, vagyis zsidó, rémülten állt körülöttem, nem mertek segíteni. Nem tudtak segíteni. Beterelték őket a gettóba, én ott maradtam a saját véremben és fájdalmamban a kövön. Tudtam, hogy hamarosan meghalok. Talán nem ez fájt, ebbe beletörődtem, hanem a fiú árulása. A barátom árulása. Pedig azt mondta szeret. Pedig, amikor visszaadta a homokozólapátot azt ígérte, feleségül vesz. És most itt fekszem, a kövön, és várom, hogy vége legyen. Már nem volt erőm, túl sok vért veszítettem, de még nem akartam feladni. Még nem!
Valaki belém rúgott. Már mindegy volt. "Te! Ez még él!" mondta. Feltettek egy kocsira, talicskára, magam sem tudom, mert már alig volt a lelkem a testemben. Elvittek egy sötét helyre, ahol meggyógyítottak. Titokban az a két ember kockáztatta értem, egy zsidó lányért az életét, a családjaik életét. Sosem tudtam megköszönni nekik, mert még a nevüket sem tudtam.
Az ápolóm, egy idős hölgy, szerzett papírokat, és egy éjjel elhagyhattam azt a rejtekhelyet, és egy másik országban, egy másik világban új élet várt rám. A ruhámban varrva volt némi ékszer, amiből egy keveset megtartottam magamnak, talán tudtam, vagy éreztem, hogy ennyi marad nekem a múltamból, egy részét odaadtam az ápolómnak, és kértem, köszönje meg a nevemben annak a két embernek a tettet, mert ha ők nincsenek, ha ők nem kockáztatnak, akkor én nem éltem volna túl a két lövést.
A családomat, és a többieket a gettóból elvitték Auschwitzba. Senki nem maradt életben közülük. Senki.
Az új világban tanultam, orvos lettem. Az üldözésünknek vége lett otthon is, de már nem akartam hazamenni. Nem volt miért. Semmim nem maradt azokból az időkből, csak pár ékszer. Azért titkon még reméltem, hogy maradt valaki az élők sorában, mindent elkövettem, hogy kiderítsem mi történt a családommal, de zűrzavaros időszak volt, és nehéz volt az információ begyűjtés.
Sok sok év telt el eme táborok felszabadítása óta, amikor is a Vöröskereszt azt mondta, sajnos senkim nem maradt életben. Ha hinni lehetett a megmaradt feljegyzéseknek, és a túlélőknek, családom tagjai gyakorlatilag a táborba lépésükkor halottak voltak, gázkamrába kerültek. Abból a gettóból csak páran élték túl ezt az egészet, velük később tudtam személyesen is beszélni, ők is megerősítették, hogy ez történt. Édesanya és édesapa már idős volt, így nekik nem maradt esélyük, nekik menniük kellett egyenesen a halálba. Már nem is volt miért élniük, mert azt hitték, én ott a kövön meghaltam ama férfinak kezei által, akivel annyira szerettük egymást, ama férfi kezei által, akivel barátok voltunk.
Éjjelente álmomban sokszor láttam az arcát, ahogyan felém hajol, és csak annyit mond:"Nem vagyunk egymáshoz valók!" Sokszor újra és újra átéreztem, ahogyan a második golyó is a testembe hatol.
Férjhez mentem, gyermekeim születtek, egy leány és egy fiú. Bár tiszteltük a múltunk, a családunk múltját, de elengedtem a vallásomat. Soha nem értettem Isten miért engedte, hogy ez történjen. Sokszor talán Istent hibáztattam mindazért, amit nekem, a barátaimnak, a családomnak át kellett élnie. Isten azért az éltem része maradt. El akartam felejteni mindent! Mindent! Bár ez nehéz volt, hiszen a testemen a hegek mindig is emlékeztettek arra, amit oly nagyon el akartam feledni.
Aztán megbékéltem a múlttal, megbékéltem Istennel, és megbocsátottam annak az embernek, aki majdnem elvette az életem, aki a halába küldte a szüleim. A haraggal csak magamat pusztítottam, és nem szerettem volna, ha a múltam tönkretette volna a jelenem, és a gyermekeim jelenét, valamint a boldogságomat a férjem mellett. Megbocsátottam neki. Megbocsátottam azt, amiről azt hittem, megbocsáthatatlan. Szavak! Nagy szavak! Örökre barátok maradunk! Egyszer feleségül veszlek! Csak szavak voltak, semmi mások. gondolkodás nélkül belém eresztette a golyókat. Gondolkodás nélkül. Talán nem volt más választása. Talán csak így tudta magát megvédeni, hiszen, ha ő nem lő, akkor őt lövik. Sokszor ezekre gondoltam, és így könnyebb volt nem gyűlölni őt az árulásáért.
Egy nap a lányom azzal jött haza, hogy szerelmes egy rabbiba. A rabbi édesapja is túlélte a szörnyűségeket, ő is Auschwitzban volt, mint az én szüleim, karján ott van a tetoválás számokkal, sokat mesél a borzalmakról, talán, ha megismerem, akkor a családomról is tud esetleg valamit. Persze az, hogy az a férfi is Auschwitzban volt még nem jelentett semmit, túl sokan voltak ott, és túl sokan haltak ott meg.
A megismerkedésre az otthonunkban került sor, nagy szeretettel vártam a családot, a lányom leendő férjét, a túlélő édesapát, aki talán tud némi információval szolgálni a számomra is.
A lányom mesélt egy óráról, ami valahogy túlélte a borzalmakat, ami mindig is ama férfi családjáé volt, mind a mai napig nagy szeretettel tekint rá, túlélt mindent, mint az a férfi is.
Az ajtónkban állva, amikor megpillantottam, nem akartam hinni a szemeimnek. Az a férfi nem volt más, mint az én gyerekkori barátom, aki feleségül akart venni, aki kaján vigyorral az arcán meghúzta a ravaszt, aki a halálba küldte édesapám és édesanyám, és majdnem engem is.
Lábaim elgyengültek, levegőért kapkodtam, de megpróbáltam úgy tenni, mintha nem ismertem volna fel. A pillanatnyi rosszullétemet a múltamra fogtam, és arra, hogy megrendített, amiért találkozhattam vele, hisz neki sikerült az, ami az én családomnak nem.
A férfi nem ismert fel.
Én csak egy voltam neki a sok közül, akibe golyót eresztett. Én csak egy voltam neki a sok közül, akit csupán azért gyűlölt, mert zsidó.
A karján ott voltak a számok.
A háború végének közeledtével tudták, hogy a királyságuk már nem tart soká náciként üldözőkből üldözöttekké válnak, hisz a legmélyebb bűnt követték el, amit ember ellen ember elkövethet.
Ő így tudott menekülni. Azzá vált, akiket gyűlölt, akiket megpróbált kiirtani. Zsidóvá lett, mert élni akart. Így alapított családot, így nevelte a gyermekeit... zsidóként, közben mesélt a borzalmakról, melyeket a valóságban nem átélt, hanem másoknak okozott.
Ha valaki, hát akkor ő tudhatta, hogy mi történt a gettókban, mi történt a táborokban. Ő mégis elengedte a meggyőződését, miszerint a zsidóknak halniuk kell, és zsidóvá vált, mert így elkerülhette a felelősségre vonást.
Vannak emberek, akik úgy cserélik a meggyőződéseiket, mint mások a ruháikat, és képesek mindent megtenni a túlélésért. Ő oly sok éve már, hogy zsidóként élt, miközben valójában a szíve mélyén gyűlölte a zsidókat.
De ez kellett neki a túléléshez, és ő túl akart élni. A karóra nem volt más, mint apám karórája, amelyre annyira vigyázott, hiszen nemzedékek óta öröklődött apáról fiúra.
Ez a valaha volt náci, ott állt az otthonomban, mesélt a múltról, amelynek egyetlen pillanata sem úgy történt, ahogyan ő mesélte, vagyis minden úgy történt, csak ő nem elszenvedte, hanem létrehozta a szenvedéseket.
Talán szólnom kellett volna a Wiesenthal központnak, de valamiért nem tettem.
A fia és a lányom boldogok voltak együtt, és talán nagyobb büntetés lehetett neki az, hogy zsidóként kellett léteznie, mint bármi más.
De a karórát akartam. Ez az egyetlen, ami szüleimtől maradt. És az az ember nem volt méltó arra, hogy viselje azt az órát. A lehető legbűnösebb lélek volt, bármennyire is próbálta leplezni sötét lelkét.
Mennyire nem jelentetem neki semmit. Nem ismert fel, sem akkor sem a későbbiekben. Az arcom számára semmit nem jelentett, csak egy voltam a sok zsidó közül, akiket nevetve a halálba küldött. Soha egy másodpercre sem gondolta az, hogy én vagyok az ő gyerekkori barátja, akinek megölte a szüleit, akibe golyót eresztett mosolyogva, akit gyűlölt csupán azért mert zsidó volt. Soha nem ismerte fel bennem, a gyerekkori szerelmét, sosem ismerte fel bennem azt a lányt, akivel oly sokat játszott, és akinek a gesztenyefa árnyékában megígérte, hogy feleségül veszi.
A kórházban meglátogattam őt. A lányom és a férje nem ellenkeztek, bár nem értették, miért is ragaszkodom annyira ahhoz, hogy meglátogathassam. Ezt csak én tudtam, soha nem akartam nekik elmondani az igazat, mert nem akartam, hogy az apja bűneiért a fiú szenvedjen, az a fiú, aki nem tehetett semmiről, az a fiú, aki időközben az unokáim édesapja lett. De én még látni akartam azt az embert, aki mindent elkövetett, hogy megússza a felelősségre vonást, képes volt zsidóvá válni, és képes volt a halott apám karórájáról mesélni.
Tudtuk, hogy nincs már sok hátra az életéből. Velejéig gonosz lelke végül megtámadta a saját testét.
Haldoklott. Bementem hozzá, megfogtam a kezét. Az óra ott volt a csuklóján. Levettem róla. Méltatlan volt hozzá. A legméltatlanabb ember. Ha valóban holokauszt túlélő lett volna, akkor nem érdekelt volna, hiszen a sorstársam a szenvedésekben, de ő nem az volt. Ő csak egy gyilkos volt, aki annyi éven át képes volt bujkálni, megúszni a felelősségre vonást, hiszen még én is gyenge voltam ahhoz, hogy jelentse. Védtem a gyermekem, és védtem az ő gyermekét is.
Fátyolos tekintetével rám nézett, amikor érezte, hogy az órát leveszem a csuklójáról. "Nem ismersz meg, igaz?" - kérdeztem tőle.
Ő csak nézett rám. "Miért?" Elmondtam neki mindent. A gettóról, a lövésekről, a szüleimről, az óráról, elmondtam, hogy tudom, hogy ő nem zsidó, de engedtem, hogy élje csak zsidóként hazug létezését, mert a fia nem érdemli meg, hogy a velejéig romlott apja miatt szenvedjen.
A férfi rám nézett, és csak annyit mondott. "Ki kellett volna irtani titeket. Ki kellett volna irtani!"
Meghalt. Ezek voltak utolsó szavai. Így érzett ő valójában, miközben zsidóként élte az életét. Az órát végül nem vittem el, hiszen tudtam, a lányoméké lesz.
Soha nem beszéltem nekik arról, ki is volt az az ember valójában, hagytam, hogy azt higgyék túlélő. Túl sok el nem követett bűnért kellett felelnünk, nem akartam, hogy ez a történet örökre megbélyegezze őket, a hitüket, az életüket, és az unokáim életét.
Talán a legnagyobb büntetés az volt a számára, hogy zsidóként kellett élnie oly sok évtizeden keresztül, miközben valójában azt gondolta, hogy ki kellett volna irtani minket.
Sokszor hallom édesanya hangját, ahogyan mondja:"Nem vagytok egymáshoz valók!"
