Béla bácsi ahogyan ő fogalmazott szerencsés csillagzat alatt született. Mindent megkapott az élettől, amit ember megkaphat. Legalábbis kívülről így tűnhet mindenkinek. Csak ő tudja, hogy immáron lassan hetven évesen a múltbéli árnyak még sokszor kísérik, sokszor utolérik. Egy borítékot szorongatott a kezében. Egy borítékot, amelyet csak ki kellett volna nyitnia, és máris mindenre magyarázatot kapott volna. Ő mégis napok óta csak szorongatta azt a levelet. 

Fiatal volt, hitt az álmaiban, és hitt a családban, annak szentségében. Talán azért, mert ezt látta otthon. Édesapja és édesanyja szerelemházassága holtukig tartott, végtelen szeretettel és tisztelettel voltak egymás iránt, amíg éltek. 

Az ő házassága is szerelemházasság volt. A legcsodálatosabb. Egyetlen árny lebegett már a házasságkötésükkor a fejük felett, hogy Bélának nem lehetett gyermeke. Sokáig haragudott ezért Istenre, aztán megbocsátott neki. Még mindig mosolyog ezen, ha eszébe jut, hogy ő bocsátott meg Istennek. Ha ezt édesanyja vagy édesapja hallotta volna, biztosan megszidták volna érte. De már nem számított. Sok sok éve már, hogy elhagyták eme földi létet, sok sok éve már, hogy csak álmaiban beszélhet velük. 

Nem lehetett gyermeke. Az élet elvette tőle a nagy álmát, a családot. Sosem szólt erről a feleségének. Ő is "véletlen" tudta meg annak idején, amikor a szomszéd falu béli egyik asszony beperelte, hogy ő a gyermeke apja. Hány éve már. Bizony annak idején is megesett az ilyesmi, csak akkoriban nehezebb volt bizonyítani, hogy kié a gyermek. Így derült fény, hogy talán soha nem lehet gyermeke. Az a nap élete legszerencsésebb napja is lehetett volna, ám a legszerencsétlenebb lett. A faluban még sokáig beszéltek a perről, annak idején ez igazi ritkaság volt. aztán, ahogyan lenni szokott, pár hét elteltével már másról beszélt mindenki. 

Azt ugyan tudta a nép, hogy mégsem ő a gyermek apja, csak azt nem tudták, hogy ez hogyan derült ki. Béla pedig mélyen hallgatott. Nem tartozott az ő baja senki másra, még a szüleinek sem szólt róla, holott ők már noszogatták, hogy végre állapodjon meg, és ajándékozza meg őket unokákkal, mert bizony ők sem lesznek fiatalok, és hát már boldogsággal töltené el a szívüket egy gyermek a családban. 

Béla bácsi aztán szerelembe esett, megházasodott, de sosem szólt a feleségének titkáról. Hazugságra épült a házassága. Hazugság? - mosolyodott el sokszor, amikor erre gondol. Hiszen ő oly sokáig hitte, hogy majd Isten meggondolja magát, meg ugye léteznek csodák, és az orvostudomány is egyre csak fejlődik. Minden éjjel kérte Istent, ajándékozzon számára egy gyermeket. 

Úgy hat éve lehettek házasok, már mindenki a gyermekáldásról kérdezte őket, amikor elérkezett az a bizonyos karácsony este. Mindannyian ott ültek az asztalnál, édesanya, édesapja, felesége szülei, felesége testvérei, az ő testvérei. Boldogok voltak. Ezen az estén nem engedték, hogy beárnyékolja szomorúság a lelküket. Már a felesége is megbékélt azzal az úttal,  hogy talán sosem lesz gyermekük, de a lelke mélyén bízott a gondviselésben. Aztán azon az estén a család jelenlétében a felesége örömmel hozta tudtukra a hírt, hogy bizony gyermeket hord a szíve alatt. Mindenki végtelen boldogságban úszott. Béla viszont tudta, ha ő nem lehet a gyermek apja, akkor bizony valaki más az. Vagy csoda történt, és minden megváltozott? Nem tudta a választ, és nem is vonhatta kérdőre feleségét, mert akkor kiderült volna a  titok, amiről mindig is hallgatott.

Próbálta éjjelente kérdőre vonni Istent, hogy micsoda játékot űz most velük? De sosem kapott választ. Béla bácsi a kilenc hónap alatt beletörődött, hogy ha másé is a gyermek, de bizony hamarosan hárman lesznek. Aztán kiderült, hogy négyen, ugyanis a kedves felesége ikrekkel volt várandós. Béla bácsiban végig ott motoszkált a bizonytalanság, hogy vajon övé-e a két gyermek, vagy az áldott jó asszony esetleg rossz útra tért, és eme útról hozott ajándékba két kis lelket? Annyiszor szerette volna megkérdezni a feleségét, annyiszor szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba, de inkább hallgatott. eltemette a kérdéseit mélyen magában, de a lelke mélyén tudta, hogy az a két pici gyermek nem az övé. Hiszen nem lehet az övé! 

Egy gyönyörű szeptemberi napon világra jöttek a gyermekei. Tartotta őket a karjában, és végtelen hálát érzett Isten felé. Az ő gyermekei, az ő fiai, bármi is az igazság. Az egyik babát elvesztették. És Béla ott állt a feleségével összetörten. Isten csak pár napig engedte, hogy velük legyen, majd magához szólította őt. 

Talán büntetés a hazugságainkért.  - gondolta oly sokszor, amikor ott állt a temetőben az aprócska sír mellett. Nem számított neki, hogy ki volt az igazi apa, az ő fia volt, ő várta kilenc hónapig, ő tartotta a karjában, ő térdelt a kórház folyosóján Istennel kiabálva, amikor elment a kicsi, és ő temette el. Mint ahogyan ő állt ott a sír mellett minden áldott nap, amikor hazafelé tartott, és betért a temetőbe, mert úgy érezte meg kell ezt tegye. 

Az életben maradt gyermek pedig az ő fia volt. Az övé. Hozzá tartozott. Ő kísérte útján, ő nevelte fel, ő szerette, ő aggódott érte, ő óvta őt. Az ő fia volt. Mindig is az ő fia volt. Mindig is. Sosem beszélt a feleségével sem a fiuk haláláról, sem a fogantatásukról. Mélyen hallgattak, nevelték a fiukat. Néha az éjszaka sötétjében Béla bácsinak átfutott gondolatain, hogy hazugságra épült az életük, hiszen sosem mondta el a feleségének, hogy nem lehet gyermeke, és a hazugságok aztán beszőtték mindennapjaikat. Aztán békésebb napjain arra gondolt, hogy talán Isten meghallgatta az imáit, és küldött számára egy gyermeket. 

A fiuk felnőtt az esküvőjére készült. Béla bácsit sosem hagyta nyugodni a gondolat, hogy vajon övé-e a gyermek. Talán meg kellene kérdezni a felségét. Annyiszor de annyiszor gondolt erre, de  mindig várta a megfelelő alkalmat. De ez az alkalom sosem akart eljönni. Sosem. 

Az évek teltek, a felesége súlyos beteg lett. Tudták, hogy sosem fog felépülni. De Béla bácsi még akkor sem érezte, hogy meg kellene kérdeznie. Hosszú hosszú időn át várta a megfelelő pillanatot, és most már tudta, hogy az sosem fog eljönni, mert már nem jöhet el. A felesége az a csodás asszony beteg, és talán már a holnapot sem éli meg. Hogyan kérdezhetné meg ő tőle most ezt? Hogyan? És csak ült a felesége ágya mellett hosszú hosszú napokon keresztül, csendben. 

A felesége a fiuk mellett lelt végső nyugalomra. Béla bácsi pedig már az unokáival játszhat.

Béla bácsi most ott ül az ágya szélén, és kezében szorongatja a borítékot, amelyben ott lapul a válsz egy olyan kérdésre, amelyet mindig is gyáva volt feltenni. Bizony sokba került a Dns vizsgálat és titokban csináltatta meg, de végre tudni akarta az igazságot. Emlékszik ahogyan reszketett a keze, amikor a fiánál járt vendégségben, és próbált hajszálat szerezni a fésűből. Bűnösnek érezte magát, de választ akart. 

Most ott ült az ágya szélén. Ki kellene nyitnia a borítékot, és ő mégsem teszi. Csak szorongatja azt. Napok óta csak szorongatja azt. Karácsony van. A fia és az unokái nemrég mentek el tőle. Csak ki kellene nyitnia a borítékot, és végre mindenre fény derülne. Ő mégis napok óta csak nézi azt a levelet. 

"Az én fiam, mindig is az én fiam volt." - szólal meg az éjszaka csendjében. Csak magának mondja a szavakat, hiszen nincs senki, aki meghallaná. "Az én fiam!" 

Komótosan kiballag az asztalhoz, ahol még égnek az adventi gyertyák, elfelejtette eloltani azokat.  A tűz fölé helyezi a papírt, és nézi, ahogyan az lángra kap. Mosolyog. Látja magát a fiával születésekor, látja az oviban, az első nap az általános iskolában, a ballagáson, a szalagavatón, látja a diplomaosztón, hallja, ahogyan édesapának szólítja, hallja a nevetését, látja a büszkeséget az arcán, amikor megszületett a kislánya. "Az én fiam!" - mondja el ismét a mondatot. 

Lehajtja a párnára a fejét. Talán most lelt igazán békére, hiszen mit is számít egy papír, bármi is legyen abban. "Az én fiam!" - mondja el ismét hangosan, és már várja a reggelt, amikor elindul a fiához és az unokáihoz.