"Nekem szerencsém volt." - mondja nevetve. Régóta ismerem őt. Mások számára talán kicsit fura, nekem fel sem tűnt, hogy más. Én őt ilyennek ismertem meg és fogadtam el, és szerettem meg. 

Amikor ő született, majd öt évtizede, szinte semmit nem tudtak erről a betegségről, illetve nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A szüleinek a hatodik gyermeke volt. Ugyan feltűnt nekik, hogy "olyan fura ez a gyerek", ahogyan ő fogalmaz, de nem érdekelte őket a dolog, hiszen azért boldogultak vele. Ha épp nem a távolba réved, akkor mosolyog. Az egész ember csupa öröm, boldogság. Kilóg a sorból, de azt mondja ez őt, leszámítva a kamasz éveit,  különösebben sosem zavarta. 

Azért érzi magát szerencsésnek, mert egy kis faluban nevelkedett, egy nagy családban, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata, és az élet mindig ugyanúgy zajlott. Reggel négykor felkeltek, kimentek megetetni az állatokat, lefürödtek, majd elindultak az iskolába. Iskola után hazatértek, megint ellátták az állatokat, majd tanultak, este mehetett a játék. Ő nem szeretett a testvéreivel játszani, igazából senkivel sem szeretett játszani. Ezen nagy veszekedések voltak, és persze általában ő húzta a rövidebbet. Megint nevet, amikor meséli. 

Imádta az állatokat. Velük mindig jól kijött. - mondja megint mosolyogva. Legjobb barátja a kutyája volt, de órákat volt képes ülni a házukkal szembeni legelőn, ahol a birkák és tehenek töltötték napjaikat. Ahogyan fogalmaz, az állatok iránti szenvedélyes szeretete mind a mai napig fennáll, és ő azon szerencsés emberek közé tartozik, aki azt csinálhatja, amit szeret, így saját kis családi farmmal rendelkezik, ami otthont ad kecskéknek, birkáknak, pulykáknak, lovaknak, és még megannyi állatkának. Ő vegetáriánus, így egyetlen barátját sem eszi meg, illetve nem is ad el állatot. Neki az állatok a barátai. És ő nem árulja el a barátait. Néz a távolba, és olyan szívbemarkolóan mondja: "Sosem árulnám el a barátaim!"

Szerencsés, mert, kitűnő tanuló volt, imádta a számokat. Ő ugyan nem kereste a többiek társaságát, de a többiek az övét igen, mert ő volt az, aki megírta a házi feladatokat, az otthoni fogalmazásokat. Volt, hogy az egész osztálynak. Ezért bár kicsit furának tartották, elfogadták őt, talán egy kicsit szerették is. Ezelőtt majd negyven éve nem érezte a kirekesztettséget. Úgy fogalmaz, talán elnézőbbek voltak az emberek. Nem közösítették őt ki, pedig nehezen ment számára a társas kapcsolatok kialakítása. Neki nincsenek rossz emlékei az általános iskoláról, sőt kifejezetten szerette azt a nyolc évet. Könnyen és gyorsan tanult. mint mondja, szinte itta és ette az információkat, az agya szivacsként nyelte el a tudást. Ezért nem is kellett kisegítő iskolába mennie. Túl jól tanult. Sőt a legjobb volt az évfolyamában és legjobb az iskolában. Nem volt olyan matematika verseny, amit ne nyert volna meg. Imádta a matematikát, imádta a számokat. 

A jó tanulásáért cserébe támogatták a tanárai, és szüleit sem érdekelte, hogy ő kicsit más, mint a többiek. Büszkék voltak az ő tehetséges és okos gyerekükre. 

Aztán elérkezett a középiskola. Kikerült a megszokott környezetből, az ismerős falusi utcákat és embereket felváltotta a nagyvárosi forgatag. Kereste a helyét a világban, vagy azt a világot, amiben jól érezhetné magát. Nem sikerült az új osztálytársaival jó kapcsolatot kialakítania, sőt igazából semmilyen kapcsolatot. A tanulmányi eredménye fokozatosan romlott, ő pedig nem értette, miért vált a fiatalok célpontjává. Mai szóval élve ő volt az osztály lúzere. Egyetlen lány volt, aki kiállt mellette, valójában ő úgy gondolja, hogy megsajnálta, és próbálta őt megvédeni a többiektől... több kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb sikerrel. Emlékszik akkoriban jött be divatba a Valentin nap, és abban az iskolában az volt a szokás, hogy pici szívekre lehetett üzeneteket írni, amit az ügyeletes osztály eljuttatott a címzettekhez. A messenger elődje! - nevet. Ő kapott nagyon sok szívet. Persze csak az osztálytársai szivatták meg, ők írták az üzeneteket.  Fájt neki. Aztán ennek az osztálytársnak a szülei javasoltak egy pszichiátert. 

Elment hozzá, és hosszú időre ez a doktornő lett a legnagyobb segítője. Az ő támogatásával végül nagy kínkeservvel sikerült leérettségiznie, és az ő segítségével, midőn számokkal mindig jóban volt, a matematika sosem jelentett neki akadályt, még a főiskolára is felvették. A tanulással akkoriban már megbirkózott, az  osztálytársai gúnyolódásának folyamatos céltáblájaként mondja azt, hogy nagy kínkeservvel leérettségizett.  Sosem volt egy önbizalommal teli ember, és ez a középiskolás évek alatt még rontott rajta. Emlékszik szándékosan részt kellett vennie iskolai előadásokon, de már a próbán sem sikerült megfelelnie. Persze, mindig az lett a vége, hogy a bemutatókon nem léphetett fel, de folyamatosan gúnyolódtak rajta a próbákon, hogy még két mondatot sem bírt elmondani. Sosem engedték a tanárai, hogy ne vegyen részt a próbákon, pedig tudták, hogy az előadáson már nem fog szerepelni. És mindig osztottak rá valamilyen szöveget. Szeretné azt hinni, hogy csak bátorítani akarták, de biztos abban, hogy mindez azért történt, hogy támadhassák őt. 

Az évek alatt könyvelő majd könyvvizsgáló lett. Mint mondja ez olyan szakma, ahol, ha szerencséd van, nagyon minimálisra csökkentheted az emberi kapcsolatokat. Mind a mai napig ebből tartja fenn magát és az állatkáit, jobban mondva a barátait. 

Mély nyomot hagyott benne az a négy év, amelyet abban a nagyvárosi középiskolában töltött. Évekig gyógyszereken élt, xanax, rivotril és társai. Mint mondja a nyugtatók miatt legalább nem fájt neki mindaz, ami vele történik. A szülei nem tudtak vele mit kezdeni, és akkoriban még nem nagyon volt segítsége a hozzá hasonló embereknek. Ez a pszichiáter volt, aki végül felismerte az Asperger szindrómáját, de ő akkor már majdnem 18 éves volt. "Legalább kiderült, hogy nem elmebeteg vagyok!" - megint nevet. "Vagyis valamilyen szinten igen, de olyan sokszor hallottam, hogy fogyatékos, meg idióta, hogy lassan már én is lehittem, hogy az vagyok. Végülis, valahol fogyatékos vagyok, de ez a szerencsésebbik válfaja." - és még mindig ott az a kedves mosoly az arcán. 

"Amikor ezt diagnosztizálták nálam, kicsit megbékéltem. Szinte magyarázatot kaptam a viselkedésemre, az embereknek a velem való viselkedésére, de attól még nagyon mély sebeket hagyott bennem az a sok gúnyolódás és bántás, amit kaptam, csupán azért mert más vagyok." 

Mint mondja, ő szerencsés, és boldog ember. Dolgozik. Az első munkahelyét börtönként élte meg, de próbált megfelelni. Nem bírta sokáig. Olyan emberek ültek vezető pozícióban, akik szerinte nem voltak rátermettek. Volt olyan főnöke, aki minden hangulatváltozását rajtuk vezette le. Akkoriban még lehetett dohányozni az irodákban. Aztán egy nap hirtelen már nem, mert ez a főnök le akart szokni a cigiről, és ezért mindenki másnak is megtiltotta, hogy rágyújtson. Ezt persze elfelejtette közölni a többséggel, és oltári vita lett, amiért ő rágyújtott ott, ahol előtte egy nappal még rálehetett, de azon a napon már nem.  Elérkezett egy pont, amikor nem bírta tovább. Nem számolt a következményekkel, egyszerűen felmondott a munkaidő kellős közepén, mert elege lett mindenből. 

Mint fogalmaz, szerencsés csillagzat alatt született. Egy nagy állami céghez vitte a sors, ahol egész nap egyedül lehetett egy irodában, elvégezte a munkáját, és szinte senkivel nem kellett beszélnie. Szeretett ott dolgozni, folyamatosan képezhette magát, és a kollégák sem foglalkoztak vele. Okosnak tartották, aki mindent tud a számokról. Számára ez megnyugvást hozott, és leszokhatott a gyógyszerekről is. A mai napig ennél a cégnél van, de már gyakorlatilag home office- ban végzi a dolgát. Ez a mennyország! 

Emlékszik egy beszélgetésre a kollégáival. Csak álltak az ebédlőben, és szóba került az Asperger szindrómája. "Érdekes volt látni az emberek reakcióját, amikor közöltem velük, hogy nálam ezt diagnosztizálták. Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, volt, aki zavarba jött, volt, aki lesajnálóan nézett rám. Pedig ez már a 21 század, és a felnőttek többsége mégsem tudta, hogyan is kellene ezt kezelnie, vagy erre reagálni!" - megint nevet. "Bőszen osztogatja a facebookon mindenki, hogy mennyire elfogadó, meg számára csak az ember számít, aztán a valóságban találkozik egy autistával, és azt sem tudja hová meneküljön a számára kínos helyzetből"  - mondja

De őt mindez nem érdekli. Azt mondja szerencsés ember, mert az Asperger szindróma az autizmus egy gyengébb válfaja. Szerencsés volt, mert a faluban elfogadták és szerették, még akkor is, ha egy kicsit furának tartották. Talán még szerencsésebb lett volna, ha időben rájönnek, hogy ő nem retardált, meg fura, meg elmebeteg, meg fogyatékos... bár az Asperger szindróma leírásakor sokszor lehet találkozni azzal a szóval, hogy fogyatékosság... mert akkor talán nem kellett volna annyit szenvednie a középiskolában négy évig. 

Ez a dolog nagyon bántja, ami abban a négy évben történt. Már nem gondol rá, csak most, hogy beszélgetünk az életéről, törtek elő az emlékei. 

Talán szerencsés, mert nyolc évig,  a faluban nem megbélyegezve kellett élnie. Igen, a mai világban talán könnyebb az autisták dolga, hiszen nagyon sok fejlesztés áll a rendelkezésükre, ami az ő gyerekkorában gyakorlatilag elérhetetlen volt, vagy számára elérhetetlen volt, hiszen nem is diagnosztizálták nála ezt a "betegséget." Milyen fura ezt leírni. Betegség. Itt ül előttem az üvegverandán a barátom, aki Asperger szindrómás, boldog, mert meglelte az útját, szereti a munkáját, és van sok sok barátja, igaz, nem emberi barátja. Ritkán vagy szinte sosem néz a szemembe, sosem ölel meg, mégis azt látom rajta, hogy egy boldog kiegyensúlyozott ember. És akkor azt írom "betegségben" szenved. 

Talán valaha szenvedett, abban a négy évben, amikor nem értette mi történik vele, mi történik körülötte, de én ma már csak egy  végtelen intelligenciával rendelkező csodálatos embert látok, aki valóra váltotta az álmát. Egy olyan álmot, amelyről azt sem tudta, hogy az övé. 

Itt ül a világtól elzárva a kis farmján a sok sok állatbarátjával körbevéve. És mosolyog. Végtelen büszke vagyok rá, hogy remélem leírhatom ezt, a barátjának tekint, és azon kevés emberek egyike vagyok, aki egy kicsit részese lehet az ő világának. Egy olyan világ ez, ahová talán mindannyian vágyunk. A nyugalom és a béke költözött eme kis farmra.  

Ahogyan ő szokta mondani: "Emberek nélkül élem az életem, de, nézz körül, szerinted hiányzik innen az ember?"