Elcsendesedett minden körülötte, béke van a lelkében, béke van az életében. Már rég nem volt ebben része. Napok óta eszébe jut a múltjának egy darabja. Sok sok éve már, amikor édesanyja karácsonykor a kórházban felejtette. Hogyan lehet a saját gyermeked a kórházban hagyni? Egyszerűen. Elutazott Zakopane-ba, nyugalommal a szívében.Ugyan, még induláskor megpróbálta utolérni a Pesten lakó nagynénit, de miután akkoriban csak utcai fülkék léteztek, és az az egy, amivel a falu rendelkezett, épp nem működött, talán azt érezte több energiát teljesen felesleges ebbe fektetni... hisz a gyerek a kórházban a legjobb helyen van. A lényeg, hogy ő elutazhat, és jól érezheti magát. A többi majd megoldódik.

Eszébe jutott az a kisfiú, aki állami gondozott volt, és akivel azt a karácsonyt töltötte. Ő is ott maradt a kórházban, és még egy pár gyermek, akik aztán egyetlen kórtermet töltöttek meg. Mily rég volt az már, több, mint harminc éve. Nagyon megszerette azt a kisfiút. Talán úgy öt hat évvel lehetett fiatalabb nála. Csendes volt, és elveszett. Soha nem elégedetlenkedett, mindig mosolygott. Amikor megkérdezték tőle, mit szeretne, mindig azt felelte: Családot.

Nehezen teltek a percek és az órák a kórteremben. Sokszor olvasott fel annak a kisfiúnak mesét... Andersen volt a kedvence. A kis gyufaárus lány. Hányszor kellett ezt felolvasnia. Egymásnak támasztották hátukat, és belemerültek a mesék világába. „Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.” A legszomorúbb mese a világon, mégis rejt valami szépséget, amelyet ők ketten értettek.

Ő hazakerült a kórházból, a kisfiú pedig vissza az intézetbe. Még sokáig leveleztek. Aztán, ahogyan lenni szokott az idő előrehaladtával ritkultak a levelek , aztán végleg megszűntek, pedig megígérték egymásnak, történjék bármi is ebben a világban, ők mindig ott lesznek egymásnak... örökké.

Nem is értette, miért jutott eszébe most ez a fiú. „Vajon mi lehet vele? „ De már a vezetéknevét is elfelejtette.

Nézte a telefonját, érkeztek az ünnepi jókívánságok. Nézte a telefonkönyvet. Hány emberrel volt még így az életében? Nagy világmegváltó beszélgetések, aztán már csak a szokásos, szia, hogy vagy, köszi jól, és te... aztán már ezek is elmaradtak. Még néha érkezett üzenet névnapkor, aztán már az sem. Nézett egy sms-t. „Vigyázz magadra, vigyázz magatokra!” Ez is már vagy fél éve jelent meg a kijelzőjén, most mégis mosolyt csalt az arcára. Ez a barátság is elmúlt, pedig sokszor ott voltak egymás mellett, amikor úgy érezték szükségük van a másikra. Vajon ő gondol néha rá? Tette fel ezt a kérdést, bár tudta válasz úgy sem fog érkezni. Hány emberről hitte azt, hogy nekik ő ugyanolyan fontos, mint ők neki, de amikor ő nem kereste őket, ők sem keresték őt. Volt idő, amikor ez még fájt neki, ma már csak mosolyog ezen. Találkozások... erről szól az élet... emberek jönnek mennek, vannak, akik maradnak, kik hosszabb, kik rövidebb ideig. Mindegyikük elvesztése űrt hagy maguk után, de ilyen az élet... és ezt el kellett fogadnia. Aki menni akar azt útjára kell engedni...

Ekkor zajt hallott a gardróbból. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, és akkor látta, hogy a legfelső polc leszakadt. Megakadt a szeme egy megsárgult dobozon. Kinyitotta, és akkor kezébe fogta a leveleket... több, mint harminc éve vetette papírra azon sorokat a kis barátja... a kórházban maradt árva fiú, akivel megígérték egymásnak, hogy történjék bármi, ők soha nem hagyják el egymást. Óvatosan hajtogatta ki a régen megsárgult lapokat. „Ha barát kell, a legjobb leszek. Ha magányra vágysz, én a csönd leszek. És ember leszek, mert emberre vágysz: ki szeret, ki elfogad, s kit igaznak látsz. Charles Dickens” Könnyek jelentek meg az arcán. Vajon mi lehet ezzel a fiúval?

Újra olvasta a gondolatokat, amelyben a kisfiú örömmel mesélte, hogy végre lesz családja, nevet változtat.

Nevet változtatott... így már esélye sem lesz meglelni, hiszen ez volt az utolsó levél, ami érkezett tőle... Még pár percig elidőzött a múltban, látta magukat a kórházi ágyon ülve, ahogyan Andersen meséket olvas fel a kicsinek, látja, ahogy egyik utolsó levelében felad egy könyvet, amelyet nagymamájától kapott, de annyira szerette, hogy elküldte kis barátjának, mert biztos volt benne, hogy ő is fogja szeretni. „Nagyfülű és cimborái” . Már nem emlékszik a történetre, csak az maradt meg a szívében, hogy nagyon szép mese.

Visszatette a leveleket a dobozba, és akkor megakadt a szeme egy kis papíron. Ezt is a kis barátja írta, egy telefonszám volt rajta. Egy szám a múltból. „Ezen mindig elérsz!” Csak ennyi volt az üzenet.

Elővette a telefonját. Maga sem tudta miért, de beütötte a számokat a manapság szokásos előhívókkal. „Talán már nem is él ez a vonal, és ha mégis, mit fog mondani, ki ő, és mit akar ilyenkor?" Szinte még a gondolatai végére sem ért, amikor a vonal túlsó végén valaki jelentkezett. Szíve hevesen dobogni kezdett, mégis belekezdett a mondanivalójába. A férfi, vagyis hangjából ítélve egy idősebb úr végig hallgatta, és csak annyit felelt. „Ő a fiam. 32 éve fogadtuk örökbe. Sokat mesélt Önről, a mesékről, és a könyvről, mi is volt a címe? Nagyfülű és cimborái” Próbálta visszatartani a könnyeit, próbálta leplezni az érzéseit. Az úr adott egy mobil számot, és még annyit mondott, nyugodtan hívja csak fel még ezen estén, igazi csoda lesz ez a fia számára. Elbúcsúztak egymástól.

Beütötte a számokat, és a kijelzőjén megjelent egy névjegy. Annak a barátjának a névjegye, akivel utoljára majd fél évvel ezelőtt egy sms-sel búcsúztak egymástól:”Vigyázz magadra, vigyázz magatokra!” Ő maga sem akarta ezt elhinni. Ez a két ember ugyanaz lenne? Ahogyan hallgatta a telefonban a búgást, arra gondolt, hogy fel sem fogja venni ezt a hívást, hiszen ez a munkahelyi mobilja. „Már vártam, hogy hívj! Az előbb beszéltem apával!”

„Hát Te lennél? Te lennél az én titkos barátom, akivel annak idején megígértük egymásnak, hogy mindig ott leszünk a másiknak, amíg élünk?”

Megbeszélték, hogy találkoznak,annál a kórháznál, ahol annak idején megismerkedtek. Hosszasan ölelték egymást, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat. Ők annak idején megígérték egymásnak, hogy soha nem válnak el, aztán valahogyan mégis elsodródtak egymás mellől, de Isten, sors, Univerzum gondoskodott arról, hogy ne szegjék meg az egymásnak tett ígéretüket, még akkor sem, ha még ők maguk sem tudták ezt, hiszen mindketten nevet változtattak, és lassan harminc év telt el az utolsónak hitt beszélgetésük óta. Aztán az élet úgy hozta, hogy megint találkoztak, mint két idegen, és megint fontosak lettek a másiknak, aztán az élet úgy hozta, vagy ők engedték, hogy megint eltávolodjanak egymástól, de ezen az estén Isten, sorsa, Univerzum nem engedte nekik, hogy megtegyék ezt.

Leültek a lépcsőre. „Ezt neked hoztam!” - mondta a barátja. Két könyv. Az egyik Andersen meséi, a másik pedig a „Nagyfülű és cimborái voltak, amelyet oly sok éve elküldött neki, mert biztos volt abban, hogy szeretni fogja azt a történetet. Ahogyan kinyitotta a kemény fedelet nagymamája kézírását olvashatta:”Katikámnak sok szeretettel!” Már nem akart érzelmeinek parancsolni, csak engedte, hogy folyjanak a könnyei.

Leültek a lépcsőre, annak a kórháznak a lépcsőjére, ahol majd harminc éve ígéretet tettek, hogy mindig ott lesznek a másiknak. Leültek a lépcsőre, egymásnak támasztották hátukat, mint annak idején karácsonykor a betegágyukban, kinyitották Hans Christian Andersen mesés kötetét A kis gyufaárus lánynál „Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. „

A legcsodálatosabb történeteket az élet írja, ha engedjük, hogy sorsunk vezessen minket.