Mostanában sokszor eszembe jut a nagymamám, és bölcs tanácsai, mondásai. Kicsit Forrest Gumpos a történet "A mama mindig azt mondta..."

Sosem hordott kendőt, sosem járt otthonkában, karácsonykor sem lengte be friss sütemény illat az otthonát.

Ha esett a hó, és az egész falu idegesen havat lapátolt, ő csak ült békésen a rekamién, és csak annyit mondott: "Majd elhordja, aki leszórta!" - és részéről le is tudta a kötelességét.

"A szerelem drága lányom jön... jön és borít mindent. A szerelem mindent visz!"

Ha ok okozati összefüggésben nagy tévedésben voltam:
"Álljunk csak meg, előbb van a nyereg, mint a lovunk!"

"Ne csináljunk Jézusból bohócot!"

Ha valami tenni valója akadt, és órákig csak halogatta, egyszer csak felállt: "Na megyek, mert nem lesz belőlem énekes halott se!"

Ha rosszalkodtunk, mi, az unokái: "Álljatok meg, mert olyan pofont adok, hogy ott is befordultok, ahol nincs sarok! " Ennél durvább volt, hogy "Akkora pofont adok, hogy a takony menetet vág a nyakatokon!" Na ilyenkor abbahagytuk bármit is csináltunk. Persze sosem ütött meg bennünket, de mindig fenyegetőzött. Jobban mondva egyszer nagyon sikerült kihoznunk a sodrából, amikor felgyújtottuk anyánk szobáját. Akkor nem volt boldog. De akkor sem ütött.

Amikor kiderült, hogy babát várok, az egész család nyüszített, meg kétségbeesett, nem örültek a jövevénynek, a nagymamám csak annyit mondott: "Aki másodmagával fekszik, néha harmadmagával kel!" - és részéről le is tudta a dédunoka kérdést.
Nehezen boldogultunk akkoriban anyagilag. Sokszor önmagunk ellátása is komoly kihívást jelentett. Emlékszem, ahogyan ült az üvegverandán, nézett maga elé, itta a kávéját. "Drága lányom! Ahova Isten bárányt ad, oda legelőt is!" - akkor olyan kilátástalannak tűntek a dolgok, és aztán hirtelen minden megoldódott. Mennyire igaza volt.

"Férfi embernek nincsen párja." - ezt mindig akkor sütötte el, ha egy férfi segített neki a házköröli teendőkkel, és megcsinált valami olyat, ami neki nem sikerült.

Nagymamának sok unokája volt. Sokszor voltunk együtt, és sokszor vigyázott ő ránk. Ha történt valami kisebb baleset, és esetleg egyikünk sírva fakadt, valaki elment szólni a mamának. Mama csak annyit mondott,: "Majd akkor szóljatok, ha már nem sír! Akkor baj van. "

"Nem az érdekel ki esett le, hanem az, hányan! "

"Ahol bolond a kapitány, ott bolond a regiment! "

"Olyan szegények sose voltunk, hogy ígérni ne tudjunk!"

"Valahogy majd csak lesz. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna!"

"Üres spejznak bolond a háziasszonya!"

"Akármennyire is rosszul érzed magad, a nap mindig felkel, a hold és a csillagok minden éjjel ott lesznek az égen! A kérdés csak az, hajlandó vagy-e a szépet észrevenni! "

"Mindig örülj a reggelnek, mert egyszer megtörténik, hogy nem lesz többé ébredésed, és akkor már késő lesz!"

Mostanában sokszor látom őt magam előtt, ahogyan ül a konyhában a piros műbőr garnitúrán, hímez, és ott van a gyűszű a kezén. Látom, ahogyan a gyűszűn megcsillan a fény.

Ő tudta elkészíteni a világ legrosszabb tejbegrízét. Olyan csomókat kreált bele, hogy azokkal tudtuk egymást dobálni az asztalnál. És én mostanában annyira szeretnék enni olyan tejbegrízt.

Talán a legbölcsebb tanácsával zárom eme sorokat: "Ami problémát nem tudsz megoldani, azt hagyd, majd az élet megoldja!"