2020. már 14.

Sírunknál állva

írta: Kata Vank
Sírunknál állva

A lányom már gimnazista. Sokszor beszélgettünk a koronavírusról, és, hogy ő mit gondol erről. Aki fiatalok között mozog, és beszélget velük, azok tudhatják, hogy a legtöbbjük nem pánikol, jó, lehet talán azért, mert állítólag rájuk nem veszélyes a vírus , de valahogy olyan jól kezelték. Nem dugták a homokba a fejüket, de félelem a legtöbbjükben nem volt, vagy nincs.

late-stage-1431745_1280.jpg


A gyermekem annyit mondott, ők nem szeretnék, ha bezárnák az iskolákat, és ezért évet kellene ismételniük. Már olyan közel volt az év vége. Talán nem az iskola bezárás volt, amitől tartottak, hanem az évismétléstől.


Tegnap este edzés után korán nyugovóra tért. Fáradt volt. Reggel öt óra húsz perckor kel, hogy beérjen az iskolába és este öt, fél hat mire hazatér, majd megy a lovakhoz, lelovagolja őket, ha edzése van, akkor pedig edzésre, aztán pedig tanul, nagyon jó tanuló, és készül a nyelvvizsgájára.

Este fél tízkor aggódva hallgattam a Miniszterelnök úr szavait! Féltem a gyermekem, hiszen ő is Bkv-val, vagy a Bkk járatain jut el az iskolába, de azt nem szerettem volna, hogy újra neki kelljen futnia a 10. osztálynak.

Bezárják az iskolákat, és távoktatás, vagyis digitális oktatás lesz. Szerencsés vagyok, mert az én gyermekem már felügyelet nélkül is itthon maradhat, és nagyon boldog voltam. Ő így védve lesz a vírustól, közben a tanulása is rendben lesz, és nem kell cipelnie a nehéz táskát, és nem kell öt óra húsz perckor kelnie, hogy beérjen a nulladik órára.


Ahogy hallgattam a bejelentést, végtelen hálát éreztem, hogy most nem azért ülök a tévé előtt kicsit aggódva, hogy háborús helyzet van, dobtak-e atombombát, felrobbant-e a közelünkben egy erőmű. Most a világ háborút folytat, egy alattomosabb dolog ellen, egy vírus ellen, de, talán, ha betartjuk, amiket kérnek tőlünk, vagy amit javasoltak, akkor elkerülhető lehet a fertőzés.


A gyerekeink pedig otthon lehetnek biztonságban. Nekünk szülőknek pedig az a dolgunk, hogy tartsuk is őket otthon, a nagy bandázások helyett, és értessük meg velük, hogy most az a legjobb, ha otthon maradnak. Ők megtehetik, míg a szülők többségének nehéz kihívást jelent, hogy hogyan oldja meg a gyermek, vagy gyermekek felügyeletét.


Olvasom, hogy ez a fiataloknak nem szünet lesz, hanem a felelősség próbája. Igen , felelősség, miközben nekünk felnőtteknek is felelősnek kell lennünk, felelősen viselkednünk. Nem eltitkolni, ha lezárt területről jövünk haza, nehogy karanténba kerüljünk. Mert most nem az egyéni jólétünk a fontos, hanem az, hogy se a családunkat, se másokat ne fertőzzünk meg! Most nekünk felnőtteknek is úgy kell viselkednünk, mint, ha felnőttek lennénk, és nem boldogan eltitkolni, hogy honnan jöttünk, csak azért, nehogy karanténba kerüljünk.

Ennyit megtehetünk magunkért, a gyerekeinkért, és embertársainkért.

Most vizsgázunk mi emberek, emberségből. Vizsgázunk összetartásból, és vizsgázunk megértésből és szeretetből.


Akkor ne tegyünk úgy, mint a rossz gyerekek, ha lezárt, vagy erősen fertőzött területről jövünk haza. Akkor sem, ha a rendőr, vagy bárki ezt javasolja. Mert most nem csak a saját életünkkel játszunk orosz rulettet, ha így teszünk, hanem a családunk életével is. Nekünk felnőtteknek is felelősségteljesen kell viselkednünk! Sőt! Nekünk kell igazán felelősségteljesnek lennünk.


A fiatalok tegnap délután szervezkedni kezdtek, hogy elkerüljék az évismétlést. Éjjelre okafogyottá vált ez a dolog, de olvastam, miket írtak.

Ha ez bekövetkezett volna, egy nagyon szép levelet fogalmaztak meg, amelyben arra kérték a Miniszterelnök urat, hogy ne kelljen kidobniuk ezt a sok tanulással töltött hónapot az ablakon. Nem fenyegetőztek, nem felszólítottak... kértek! És komolyan gondolták, hogy személyesen mennek a Kossuth térre, ha ez kell ahhoz, hogy befejezhessék ezt az évet. Jó volt olvasni soraikat. Olyan emberséggel volt megfogalmazva minden gondolat, amelyet a nagy és felelősségteljes felnőttektől keveset, vagy ritkán látnak. Büszke voltam a saját gyerekemre, és minden olyan fiatalra, aki részt vett ebben, aki csatlakozott, aki írt, aki kért, és akik tanulni szerettek volna!

Büszke voltam a felelősségvállalásukra, büszke arra, hogy nem fenyegetőztek, büszke voltam, hogy gondoltak a tanáraikra, a vírusra, és büszke arra, hogy a jövő generációjában ennyi szuper fiatal van!


Sok bennünk is a kérdés, az aggódás, de azt hiszem, most kell összefogni, és most kell megérteni, hogy a vírus nem kérdezi meg egyedülálló szülő vagy-e, tudod-e fizetni a számlákat. A vírus jön, és lecsap.


Egyedülálló szülőként, segítség nélkül, nagyon nehéz, de akkor sem lesz könnyebb, ha az embert megtámadja a vírus.


Talán most jött el az idő, hogy végre azon gondolkodjunk, mit és hogyan tehetünk, és nem azon, miért rossz az, ami van.


Most jött el az idő, hogy kicsit többet lehessünk együtt, a család most valóban család legyen, és most jött el az idő, hogy lássuk azt, vannak megoldandó feladatok, amelyeket meg kell oldanunk.


Hétfőtől a gyermekeink a biztonságot nyújtó otthon melegében tanulhatnak, nem kell hajnalban kelniük és késő este hazatérniük az iskolából, több tíz kilós táskát cipelve.

Most eljött az idő, hogy beszélgessünk, együtt legyünk, most jött el az idő, hogy mindannyian felelősséget vállaljunk önmagunkért és legfőképpen másokért. Most jött el az idő, hogy egy kicsit átértékeljük az életet, az életünket, mi az, ami fontos, mi az, ami igazán számít. Hogy ehhez egy vírus kellett, talán ez a legnagyobb tragédia ebben a történetben.

Most szülőként a legfontosabb, hogy támogassuk a gyerekeinket, és magunkat, hogy elkerüljük a vírust, akkor is, ha nekünk még dolgoznunk kell menni. Sok a kérdés mindannyiunkban, de most jött el az idő, hogy önmérsékletet gyakoroljunk, most jött el az idő, hogy végre azt lássuk, amit tehetünk, és ne a rosszat keressük a dolgokban.


Vannak feladatok, amelyeket meg kell oldjunk! Nem lesz egyszerű, vagy talán mi aggodalmaskodunk sokat? Nem tudni!


De egyet ne felejtsünk! Ha sírunknál állnak majd gyermekeink, akkor sem tudunk többé velük lenni, akkor is érkezni fognak a számlák, és fizetni kell a lakhatást... csak már nem nekünk. Ha nem vállalunk felelősséget, nem viselkedünk felnőttként, akkor lehet, hogy már késő lesz....
Sírunknál állva már semmit nem tehetünk azokért, akik valaha a legfontosabbak voltak nekünk!

Szólj hozzá

vírus fájdalom szeretet érzések