Álmok, vágyak, remények. Gyermekként tele vagyunk álmokkal. Akkor még elhisszük, hogy semmi nem állíthat meg bennünket. Kinek nagyobb, kinek kisebb vágyai vannak. Bár azt gondolom, nincsenek kis vagy nagy álmok... a megálmodójuknak semmi kép. Aztán ahogy növekszünk a sok és okos felnőtt világában, egyre inkább elhisszük, hogy az álmaink, amelyeket annyira szerettünk, elérhetetlenek, vagy legalábbis mi nem valósíthatjuk meg azokat. Aztán már nem lesznek álmaink. Beleszürkülünk a hétköznapi életbe. És a valaha volt, álmodozó, hittel és reményekkel teli gyermekből, egy reményvesztett, túlélésért harcoló felnőtt lesz, aki a szíve mélyén abban bízik, majd a gyermekének jobb lesz. Mégis ez a gyermek is úgy nevelődik fel, hogy NE ÁLMODOZZ! Koncentrálj a hétköznapokra! Tanulj rendesen, mert különben nem lesz belőled semmi. Nagyon szerencsések azon emberek, akiket nem így neveltek, hanem a legvadabb ötletüket is a legnagyobb szeretettel táplálták, ösztönözték, hagyva ezáltal, hogy az a valaki, meglelje önmagát, az útját, a vágyait, az álmait. Önbizalmat adtak neki, és úgy gondolom, egy önbizalommal, önmagában vetett hittel rendelkező egyént valóban nem állíthat meg senki, és semmi! És ami a legfontosabb... nem másokon átgázolva fogja mindazt megvalósítani, amit megálmodott, hanem tisztelve önmagát, és másokat! Nagy különbség.Nagyon nagy különbség.

Mióta utamra léptem, a legnagyobb energiát az veszi el tőlem, hogy legyőzzem önmagam. Legyőzzem a kishitűségemet. Legyőzzem magamban azt a kényszerképzetet, hogy "Erre én nem vagyok képes! Ez nem nekem való!" Szeretem olvasni azon írásokat, amelyek arról szólnak, hogy... "Elértem az álmaim, és micsoda küzdelmek árán! Mindenki csak gátolt, és félre vezetett, de én felálltam újra és újra és megmutattam!" ...  Nagy butaságnak tartom ezen mondatokat. Egyrészt, mert, ha valaki az útján van, akkor minden energia összefog, hogy az illető az útján maradjon. Küzdeni pedig maximum saját magával kellett az illetőnek, mert aki tudja, mi a feladata, mit szeretne, az nem megy bele kicsinyes küzdelmekbe, főleg nem a külvilággal. Miért is menne bele? Miért is kellene belemennie? Hiszen az útján van, az álmaiért! Valóban azzal rontaná el az út szépségét, hogy vadidegen embereknek bizonygatja, hogy ő bizony nagyon is saját álmát akarja beteljesíteni? Én úgy gondolom, ha valaki így tesz, akkor igazából nem is önmagáért cselekszik, hanem valamiféle külső nyomásra! ÉS úgy gondolom, megmutatni sem kell soha semmit másoknak! Miért is kellene? Kik nekünk a mások, hogy bizonygatnunk kellene feléjük? És, ha bizonygatnunk kell, akkor feléjük bizonygatunk, vagy önmagunk felé? Nagy kérdések ezek.

Lett egy álmom. Egy olyan álmom, amelyről azt sem hittem, hogy az enyém. Sosem hittem volna, hogy valaha az életem nagy részét a lovak szeretete fogja betölteni! Sosem hittem volna! Ha fél évvel ezelőtt valaki ezt mondja nekem, akkor jót nevetek rajta. Nagyon jót nevettem volna rajta. Mert tőlem a lovak oly távol álltak, hogy még hasonlattal sem tudnék élni. Egyszerűen nem volt velük kapcsolatom. Mondhatjuk azt, hogy bár tudtam, hogy élnek a Földön ilyen csodálatos teremtmények, de számomra nem jelentettek semmit. És most tessék! Itt vagyok, hetente több órát töltök velük, és a legnagyobb tanítómmá váltak. Úgy tereltek erre az útra az égiek, Univerzum, Szellem, Sors, nevezzük bárminek, hogy időm sem volt felocsúdni, időm sem volt megkérdőjelezni, hogy biztosan ezt kell nekem tenni? Biztosan? Mire észbe kaptam már lóháton ültem, és azóta is nagy hittel, és lendülettel próbálom elsajátítani a lovaglás művészetét. Nagy hittel... aztán kevés hittel. Hatalmas harcokat vívok, és nem másokkal! Nem mások próbálnak meggyőzni engem, hogy ennyi idős korban már sírkőre kellene gyűjteni, és nem álmokat kergetni... Magammal kell harcoljak! Magammal kell elhitetni, hogy az apróbb vagy nagyobb csalódások, nem azt jelentik, hogy ez nem az én utam. Magammal kell elhitessem, hogy igenis képes vagyok megtanulni ezt is! Hogy igenis nem oly lehetetlen vállalkozás ez az egész, mint amennyire én elhitetem ezt magammal. Volt, hogy már arra gondoltam, előbb fogok szkafanderben a Holdon bulizni, mint lovagolni. Sőt, még mostanában is elég sokszor ezt hiszem. És oly sokszor elhatározom, sziklaszilárdan, hogy akkor én ezt most befejezem... és a hatalmas nagy elhatározásaim vége az lesz, hogy ismét lóháton próbálom visszaszerezni önmagamba vetett hitemet.

Két napja semmi nem sikerült egyik lovon sem. Megesett velem az, hogy egyik hátasom gyakorlatilag beállt a bokszába, óra közben, mialatt én a hátán ültem... és nem tudtam megakadályozni, hogy ne ezt tegye. Ahogy egyik kedvenc barátnőm fogalmazott: Úgy érezte ellaposodott a buli... és hazament! Most már én is nevetek rajta, de akkor felettébb bosszantott. Főleg, hogy az egyik kedvenc oktatóm első hívó szavára engedelmeskedett. Gyakorlatilag az volt az érzésem, ha Erika eldob neki egy botot, apportírozás gyanánt, még azt is vissza hozná neki, kérés nélkül, miközben én a hátán ülve, tehetek vele bármit, könyöröghetek neki, beszélhetek hozzá, magas ívből tesz rám! Ez egyszer előfordul, ráfoghatjuk a bolygókra... de amikor a következő nap egy másik ló azt cselekszi alattam, amit gondol... na az már felettébb bosszantó. Mondjuk Kubi legalább nem parkolt le... ez az egy jó pontja volt. De egyébként azt tette, amit akart. Mondjuk a szabad akart híve vagyok... általában... de azért ez nem tett jót az önbizalmamnak, az önmagamba vetett hitemnek. Ezen nem túl szerencsés tapasztalások után, megint sikerült elhatározzam, hogy én aztán többet nem ülök lóhátra! Mert, miért is tenném? Kell ez nekem? Akarom én ezt? Aztán az élet, a sors, és Szilvi már megint bebizonyította, hogy a legjobb helyen vagyok a lovak közelében és lóháton. Szilvi ismét nem hagyta, hogy megvalósítsam a nagy elhatározásom, és Csenge Mami, a tapasztalt ló, pedig ismét segített nekem, hogy maradjak! Mert maradnom kell! Mert itt a helyem az én nagy tanítóim között... Mondhatnám, hogy hú mennyit harcolok én a külvilággal... maximum a lovakkal harcolok, de velük is csak azért, mert néha nem hiszem el önmagamról, hogy képes vagyok őket irányítani... ha én nem hiszem el magamról... a ló sem fogja elhinni rólam.... nem harcolok én semmi és senki mással, csak önmagammal! Viszont ezek hatalmas csaták! És hatalmas győzelmek, ha felül tudok kerekedni önön magam kishitűségén. Harcolok én nagyon... de nem a külvilággal... hanem önmagammal.... Nem jó harcok ezek.... de nekem felnőtt korban kell megtanuljam, milyen az önbizalom, vagy mi az önbizalom. És lehetne ennél szebben és csodálatosabban tanulni? Mint a lovak közelében, a lovaktól? Drága Csengém, nagyon segítőkésznek bizonyult. Olyan érzésem volt, hogy tudja, mi játszódik le bennem, és érezte, hogy bár, megtehetne bármit, nem tette meg... mert neki, most az volt a feladata, hogy az utamon tartson. Csengém már egyszer visszahozott a lovakhoz. Az ő hátán mehettem először terepre, amikor sziklaszilárdan elhatároztam, hogy befejezem... és most megint Ő volt az, aki ismét vissza adta nekem a reményt, és a hitet.... önmagamban... de talán, ami a legfontosabb... az utamba vetett hitemet... hogy márpedig nekem itt van feladatom, itt van dolgom.... a miértekkel ne foglalkozzak.... és Szilvi... aki nem hagyta, hogy NE üljek lóhátra... aki nem hagyta, hogy belesüllyedjek az önsajnálatba.... és, aki mindig képes meggyőzni arról, hogy márpedig nekem lóháton a helyem... nem erőszakkal... egyszerűen ad nekem egy lovat, és hagyja, hogy rájöjjek magamtól, hogy nem véletlen vagyok én itt.

És zenére lovagolhattunk. Menet közben varázsoltak nekünk zenét. A legcsodálatosabb dolog zenére lovagolni, nekem legalábbis. Mert nem gondolkodom... nem koncentrálok rá a feladatokra. A zene elvarázsol... zenét hallgatni, és eközben Csenge Mamán érezni a szabadságot... a legfelemelőbb érzés a világon. És már nem volt kételyem, hogy valóban jó helyen vagyok-e. Mert tudtam, éreztem, hogy a lehető legjobb helyen. A lelkem szabad lett ismét. 

Szilvi mondta, hogy látni kellett volna az arcunkat... valamennyiőnk arcát, aki azon a délutánon részt vehetett ebben. Mert végre még az is mosolygott, aki egyébként nem szokott. De ebben a helyzetben nem lehet nem mosolyogni... és nem lehet rossz érzéseket táplálni...mert minden annyira tökéletes. Lehet, hogy technikailag tele volt hibával, amit produkáltam, de szerettem ezt az egészet... akkor meg nem érdekes... mert úgy is jön a többi magától! Mert megint szerettem! És ez csodálatos volt!

Volt egy pillanat, amikor csak azt vettem észre, hogy könnyezem... megszólalt a Honfoglalás című film dala.

"Nézz rám és lásd
csillagokra lépsz,
nézz rám tovatűnt
a régi szenvedés,
hol a fák az égig érnek
ott megérint a fény.
Tudod jól, hova mész -
de végül hazatérsz!

Szállj, szállj sólyom szárnyán
három hegyen túl;
Szállj, szállj ott/én várok rád,
ahol véget ér az út...

Úgy kell, hogy te is értsd -
nem éltél hiába.
Az a hely, ahol élsz -
világnak világa.
Az égig érő fának
ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél -
virágnak virága!"

Ehhez nem kellenek szavak. Szállj, szállj, sólyom szárnyán... Hát akkor szálljunk, repüljünk! Ideje elhinnem végre, hogy odafenn jobban tudják, mi, miért történik az életembe.... is ideje elhinnem végre, hogy a legjobb helyen vagyok! És ideje elhinnem végre, hogy a legcsodálatosabb segítőim vannak az úton.... mert ideje elhinnem végre, hogy ez az én utam! És ideje elhinnem végre, hogy felesleges harcolnom.... önmagammal....