Életünk utolsó napja
Sokszor felteszik a kérdést: Mit tennél, ha tudnád a következő nap lesz életed utolsó napja?" Sosem gondoltam bele ebbe a kérdésbe, sosem. Én megfordítom ezt a kérdést: Honnan tudjuk, honnan tudhatjuk, hogy nem a következő nap lesz életünk utolsó napja? Honnan? Mi az, ami annyira eltölt bennünket hittel, hogy szinte természetes minden este, hogy lefekszünk, hogy természetes minden reggel, hogy felkelünk? Honnan hisszük oly mélyen, hogy, amikor reggel kilépünk otthonunk kapuján, este még belépünk rajta? Honnan van ez a mély hitünk? Mert ez bizony nem más, mint mély hit! Hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy eljön egyszer egy nap, amikor már nem érünk haza, vagy nem megyünk el otthonról, vagy nem fog eljönni a másnap.
Bakancslista. Talán sokaknak van. Nekem nincs. Nem írok! Mert szeretném úgy élni az életem, hogy ne legyen Bakancslistám! Hiszen a Bakancslista valóra váltásával egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz, amit halálnak nevezünk. A halált a jelenlegi tudatossági szintünkön nem kerülhetjük el. Hogy mikor fog ez bekövetkezi? Nem tudjuk! Nem tudhatjuk. Persze most nem arról beszélek, amikor valakinél halálosnak nevezett betegséget diagnosztizálnak. Akkor már úgy többé kevésbé sejthetjük, hogy egyszer már nem lesz holnap.
Vajon, amikor oly mély hittel tudjuk, hogy felébredünk reggel, akkor vajon miért nem tudjuk ezt a mély hitet átvinni életünk egyéb területére? Belefásulunk az életbe. És mégis minden reggel felkelünk. És talán a szívünk legmélyén őrzünk egy Bakancslistát. És mindig azt mondjuk... majd egyszer... talán... De mi van akkor, ha már nem lesz egyszer? Nem lesz majd? És nem lesz talán? Amikor a földi életünk befejezzük? És akkor fog tudatosulni bennünk, hogy annyi mindent nem valósítottunk meg! Annyi mindent meg kellett volna tennünk, amit nem tettünk meg, mert azt hittük, hogy majd... egyszer... talán.
Volt nap, amikor tudatosan készültem a halálra. Eldöntöttem, hogy befejezem, mert már nem tudok tovább úgy élni, ahogyan éltem. Nem voltak gondolataim. Nem peregtek le előttem, hogy mennyi tervem, álmom, vágyam volt. Üresség volt, hatalmas üresség. És búcsúzni sem akartam... senkitől... csak azt akartam, hogy befejeződjön. Aztán Isten, Univerzum, Szellem küldte a segítőket, és maradtam. Maradtam, kezembe vettem a saját életem irányítását, megmentettem saját magam, és már élni szeretnék! ÉLNI! A pillanatokért, a percekért, a reggelekért, a gyermekemért, az ÉLETÉRT! Élni , megélni, átélni, hálát adni mindenért, és mindenkiért. Élni úgy, hogy majd egyszer, amikor már nem lesz holnap, akkor ne kelljen azon keseregnem, hogy mi mindent szalasztottam el az életembe.
Azért születtünk le erre a Földre, hogy tapasztaljunk, és éljünk! És mi mégis élni felejtünk el! Mert azt hisszük, hogy még messze van az az egy nap, amely életünk utolsó napja lesz.
Pedig valójában nem tudjuk, nem tudhatjuk. És azt hisszük, hogy biztonságban vagyunk. Holott önmagában az ÉLET magában rejti a HALÁLT is! Hiszen nem tudhatjuk, hogy nem a következő nap lesz életünk utolsó napja. Nem tudhatjuk, csak bízunk benne. Oly annyira, hogy természetessé válik, hogy minden megélt nap után következni fog egy másik, és aztán megint és megint. Ezért azt hisszük, hogy ráérünk az emberi kapcsolatainkat rendbe tenni, majd... egyszer... talán... és azt hisszük, hogy majd... egyszer... talán megvalósulhatnak az álmaink! És addig is írjuk a Bakancslistát! Pedig nem tudjuk lesz e holnap, nekünk, az embereknek, a világnak!
Nincs Bakancslistám! És nem is lesz! Van még egy két megvalósításra váró álom az életemben, és mindent elkövetek, hogy a részesévé váljak a fizikai valóságban is. Álmodom! Végre merek álmodni! Vannak terveim! Végre vannak terveim! Mert végre már el merem hinni, hogy az életem nem a túlélésről szól! Végre érzem, látom, hogy van életem, amelynek minden megélt pillanata magában rejti a csodákat! És azt is tudom, hogy egyszer majd, ha nem lesz már holnap, nem lesznek dolgok, amelyeket megbánok, hogy nem tettem meg.
Vannak nehéz napjaim, nagyon nehéz napok! Amikor minden olyan tökéletes, és én mégis keresem a helyem a világban, vagy azt a világot, amelyben jól érzem magam. Aztán megrázom magam, megfogom a segítők kezét, amelyeket az égiek azért küldtek nekem, hogy ismét láthassam a csodákat! És ma már csak megköszönni tudom az életem! Ezt az életet, amelyet nem is oly rég még el akartam dobni, mert azt hittem, nem bírom tovább! Ma már csak megköszönök minden megélt reggelt, pillanatot napot.... Bakancslista nélkül! Mert nem tudhatom, lesz e holnapom!
De amíg reggel kinyitom a szemem, este álomra hajtom a fejem, addig szeretném szeretni az életem, hálásnak lenni mindenért. Letenni a múlt terheit, nem aggódni a jövőért, boldognak lenni! Mert nem tudhatjuk, hogy melyik nap lesz az utolsó nap, amikor már nincs tovább! Ezért kell élnünk, és nem TÚL élnünk! Élnünk, megélnünk, átélnünk, csodákat teremtenünk! ... Mintha minden megélt nap, életünk utolsó napja lenne....