"Gyerekként szerinted, mit értettem az egészből?
A nem kevés verésből, a kiabálva kelésből
A mai napig erre emlékeztetnek a sebeim
A mai napig mutatják a fájdalmat a szemeim"  Children of Distance

Úgy tartják, hogy a lélek maga választ családot leszületése előtt. Ezen mindig jót mosolygok. Talán átgondolhattam volna ezt egy kicsit jobban. Nekem az Anyák napja nem jelent semmit. Talán csak összeszorul egy kicsit a szívem. Mert ilyenkor mindig elgondolkodom rajta, vajon másként alakult volna az életem, ha nekem is van édesanyám? Ha megismerhettem volna a simogató anyai kéz melegét, az ölelését, ha lett volna kihez forduljak, ha bántott valami, ha fájt az élet? Most már elfogadom, hogy mindennek így kellett történnie, néha mégis átsuhan ez a gondolat elmémben. Vajon más ember lennék? És milyen lenne, ha kicsi lányomnak lehetne nagymamája? Vágyódik rá sokszor. De van, amit még én sem vagyok képes megadni neki. Ő nem ismerheti meg, mit is jelent egy nagymama, mint ahogyan én sem ismerhettem, milyen is lehet egy édesanya mellett felnőni.

Igen. Volt egy anyukám, aki valamikor nem is oly régen a világra hozott. És ennyit is tett azért, hogy anya lehessen. Még emlékszem a verésekre, az agresszióra, a folyamatos bántásokra, testileg, lelkileg egyaránt. Már korán megtanultam, NEM kiállni magamért, mert meg kellett tanuljam, ha szólni merek, vagy hangot adni, annak amit érzek, hatalmas verésekben volt részem. Így inkább csendben maradtam. Akkor már csak a lelki terror volt a jellemző. "Te nem fogod vinni semmire! Te nem érsz semmit! Minek is születtél meg? Nélküled több pénzem lehetne! Van róla fogalmad mennyi mindenről mondtam le érted? Mit akarsz Te az élettől, amikor semmire kellő vagy!" Ezen szavak mindennaposak voltak. Így nevelődtem, így nevelődtünk. Hiszen négyen vagyunk testvérek. Nem alakult ki közöttünk igazi testvéri viszony, mert folyamatosan versenyeztetve, összehasonlítva voltunk, ezáltal úgy nőttünk fel, hogy mindig jobbnak kellett lennünk, mint a másik. 

Nem ismertük a dicséretet, a biztatást, viszont elég korán megismerhettük a testi lelki agresszió minden formáját. Elég sok sebhelyet hordok testemen, amely egy egy "édesanyai" nevelésnek volt köszönhető. Volt idő, amikor el szerettem volna tüntetni ezeket, és elfelejteni mindent, amit gyermekkornak neveztem, aztán mégis megmaradtak a hegek, ezáltal is emlékeztetve magam micsoda túlélő is vagyok. Micsoda túlélők is vagyunk! 

Gyűlöltem a mulatós zenét, és Zámbó Jimmyt, amit részegen hallgatott. Üvöltette a zenét, és volt, hogy hangosan kiabált közben! "Mennyire más lett volna az életem, ha ti nem vagytok!" Gyűlöltem, mint ahogyan azt is, hogy amikor hónapokat töltöttem kórházban egy velem született rendellenesség következtében, a karácsonyt a kórházban kellett töltsem, mert nemes egyszerűséggel ott felejtett. Elutazott külföldre. Nem okozott ez neki semmi lelkiismereti kérdést. Egyszerűen ott hagyott.  

Menekültem, nagyon hamar  elmenekültem a szülői, édesanyai házból. Édesanyám az idők alatt alkoholistává vált, elveszítve ezzel teljesen a talajt a lába alól, és elveszítve ezzel bennünket a gyermekeit is. Mert agresszív volt, amikor nem ivott, de még agresszívebbé vált a megfelelő mennyiségű alkohol után. Akkor még csak üvegben lehetett sört venni. Emlékszem, az ebédlő asztalunkhoz nem lehetett leülni, mert alá pakolta be a kiürült üvegeket. Hónap végén visszavitte őket a boltba, és így gondoskodott az utánpótlásról. Abból sosem csinált problémát, hogy ételünk legyen otthon, de sör és cigaretta mindig volt, és nem is kis mennyiségben. Egyetlen dolgot tanultam meg ezáltal. Soha nem inni alkoholt! Soha! Mert láttam miként képes átformálni egy ember jellemét, egy olyan jellemet, ami egyébként sem volt túl fényes. Hogyan változik át vadállattá valaki, hogyan építi le az emberi kapcsolatait, hogyan veszi át az uralmat mindenekfelett az alkohol. Viszont sosem leszek képes megérteni, de talán nem is az én dolgom, hogy hogyan válhat fontosabbá egy üveg sör, mint a saját gyermekem! 

Sosem szabadkozott, sosem kért bocsánatot, sosem hitte azt, hogy valamit rosszul tett. Amikor vártam a babámat a szívem alatt, akkor döbbentem rá nagyon sok mindenre. Mennyire lehetett volna ezt másként tenni. Egyszer volt egy mondata a telefonba. Hosszú hosszú éveken át nem beszéltünk, egyszer felhívtam. Talán csak hallani akartam édesanyám hangját, érezni, hogy van, hogy megváltozott, hogy szeretne jó nagymama lenni, hogy akarja az unokáját. "NEM VOLT ELŐTTEM PÉLDA!" mondta nekem. Tudom... mint ahogyan előttem sem. Vagyis olyan példa volt előttem, hogy hogyan NEM szeretnék édesanya lenni. Hogyan NEM! 

Talán sikerült mássá váljak. TUDOM, hogy sikerült mássá lennem!  Talán sikerült letegyem a családi mintát, amely addigra már több generáción át cipeltek a nők, és vittek tovább, észre sem véve micsoda fájdalmat és pusztítást okoznak ezáltal önmagukban, és a gyermekeikben. TUDOM, hogy sikerült letegyem a családi mintát. De sajnos van olyan a családomban, akinek nem. Aki ugyanazokat a hibákat követi el módszeresen, mint amit az én édesanyám tett, és tudatában is van ennek. Egyszerűen csak annyit mondd: "Miért nekünk jobb volt?" ... Nem! Nekünk nem volt jobb, de nem állhatunk bosszút a gyermekkorunkért a saját gyerekeinken! Ideje lenne erre rájönni! 

"Bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!" Mint ahogyan az én édesanyám sem tudta, mit cselekszik! Nem haragszom rá! Már nem haragszom! Letettem a terhet, amelyet annyi éven át cipeltem. Letettem a terhet, és megbocsátottam. Megbocsátottam minden egyes heget, ütést, kiabálást, bántó szót. Megbocsátottam, mert már más úton járok! Az égiek megfogták a kezem, és átsegítettek minden nehézségen.

Megfogták a kezem, és bebizonyították nekem, hogy a SZERETET mindenre képes!

Kiléptem a régi életemből, letettem a múltat, és megtanultam szeretni azt, amit ÉLETNEK neveznek. Szeretni, csodálni, és hálát adni mindenért, amim van, amivé váltam! Megtanultam ÉLNI! Megtanultam édesanyának lenni! Megtanultam SZERETNI! És megtanultam megbocsájtani!