Sietnem kellett. Állok a lakásom kellős közepén és azt sem tudom, hogyan is kezdjek hozzá a nagy rendrakáshoz. Fejvesztve próbálok valamit kezdeni a helyzettel. Pedig csak két napja nem csináltam semmit! Tíz perc őrületes kapkodás után megálltam egy percre, és mély levegőt vettem. Oké.. ez így nem fog menni! Próbáltam lenyugodni egy kicsit. Ha ezt így folytatom csak a káosz lesz, marad. Le kellene mondjam a vendégséget. Le kellene mondjam. Valaha tisztaság mániás voltam. A legszigorúbb Ántsz ellenőr sem lelt volna nálam egyetlen kivetni való problémát sem. Most pedig itt állok az otthonomban, ami úgy fest, mintha Putyin gyakorlatozott volna, Nagasaki és Hirosima az atomtámadás után, valamint Fukusima a cunami csapást követően... mindezt együttvéve. Igen... valaha rendmániás voltam. Hát mondhatom, ebből sikerült kigyógyuljak. Talán túlságosan is. Megszólal a telefonom. A lehető legjobbkor. Tizenkét darab szelektív hulladékos szemeteszsák várja sorsát az előszobámban. Kikerültek  a lomtárból. Lomtár... ami bárki másnak spejz... de én lomtárnak hívom. Gyerekem csodálkozott is, hogy ekkora a lomtár? Érnek még bennünket meglepetések! Hát, még az a sok dolog, amely eddig rejtve maradt szemünk elől a szemeteszsákok halmazának következtében. Az elkövetkezendő fél évben nem kell tartós élelmiszert vásárolják. És kutyakaját, meg macskakaját sem! Az élet apró örömei. Állítólag a rendrakás csak hétköznapi embereknek való, a zseni átlátja a káoszt. A jelek szerint nem vagyok zseni. Viszont káosz van... mindenütt.

Tehát csörög a telefonom. "Beengedsz?" - drága barátom érkezett meg. Persze megint bejelentés nélkül, persze megint váratlanul, és persze megint akkor, amikor a lakáson eluralkodott a teljes felfordulás. Magamhoz fogtam két zsákot és elindultam, hogy kinyitva kapumat, nem annyira szívesen, de vendégül lássam. Mosolygott, amikor meglátott, bár némi bizonytalanság lett a szemeiben, amikor a két fekete szemeteszsák feltűnt neki a kezeimben. "Megöltél valakit?" - kérdezte. "Kell segítség? De inkább el kellene ássuk, nem?" - bármennyire is feszült voltam, ahogyan ott állt előttem méregdrága öltönyében, én meg két kukás zsákkal a kezemben... annyira abszurd volt a helyzet, hogy nevetni kezdtem. "Végre! Tehát nem öltél meg senkit? Megnyugtató! Baj van?" - nézett rám ártatlanul szemeivel. Imádtam ezt a nézést. Bármelyik nőt le tudta ezzel a tekintettel venni a lábáról... néha még engem is. Mondjuk most  épp nem a legmegfelelőbb pillanatban vetette be ezt a csodás nézést, de mindegy is. Ismerte már a járást az otthonomban. Nagy lendülettel lépett be kicsiny házam ajtaján, és a tekintete megint mindent elárult. "Kérdezhetek?" - szerintem az én nézésem is legalább annyira beszédes volt. "Rendben... akkor inkább nem kérdezek." - próbálta megközelíteni az ebédlőt, de ez jelenleg lehetetlen küldetésnek bizonyult. "Neked nem Mauritiuson kellene élvezned az életet?" - kérdeztem tőle. "Próbáltam meglelni a békét és önmagam egy nagy világkörüli úttal, de úgy fest, abban a pillanatban, ahogyan kitettem a lábam, kicsinyke hazám határán, teljes összeomlás következett be mindenhol, és mindenkinél. Ezért úgy gondoltam meglelem önmagam, meg a békém, ha összeszedtem kedvenc barátaimat, és azok életét. Mi van? Lemaradtam valamiről?" "Igen... vagyis nem.. épp próbálom összelapátolni a lakásomat, mert holnap érkezik a barátnőm, aki lassan 20 éve ismer, és még nem járt nálam. Ebben az állapotban nem biztos, hogy fogadnom kellene őt." "Nem erre gondoltam." - elkezdtem kihordani a szemetet. Holnap érkeznek a szelektív hulladékgyűjtő autók. Jött utánam. Én sétáltam a kezemben a zsákokkal, ő is megfogott egy párat, és követett.

"Oké... lenne feléd egy pár kérdésem." -  Ledobtam a két zsákot a kezemből, de olyan erővel, mintha mindenről azok tehettek volna. "Te férfi vagy..." - kezdtem bele az ezer kérdéseim egyikébe amelyet ugyan nem hozzá szerettem volna intézni, de most épp ő volt itt. "Legalábbis eddig még senki nem panaszkodott..." - próbálta humorosra venni a dolgot... villámokat szórtak szemeim... "Rendben... csupa fül vagyok!" - mondta... és mosolygott. "Mi van veletek pasikkal? Mi van veletek? Itt vagyok én. Az utóbbi időben csak olyan férfinak nem nevezhető képződménnyel találkoztam, aki úgy kezdte a társalgást, hogy randizzak vele, találkozzunk valahol félúton és dugjunk a kocsiban. Vagy... itt a legutolsó próbálkozásom. Elhittem.. olyan rohadtul hittem ebben az egészben, hogy ez nagy szerelem lesz! Megtettem mindent. Még miniszoknyát, meg ruhát is vettem a kedvéért, hogy abban lásson. Én!!!! Miniszoknyát! Meg szandált! El tudsz Te engem ezekben képzelni? De én megtettem, hogy elbűvöljem őt. Aztán, amikor az első összeveszésünk volt... éjjel átrohantam hozzá, hogy ne haraggal a szívünkben váljunk el!  Az éjszaka közepén mentem át hozzá, mert nem tudtam aludni, mert úgy gondoltam, azt hittem igazságtalan voltam vele... Szerinted? ÉS azt hiszed, ez elég volt neki? Azt hiszed elég volt, hogy őszintén és tiszta szívből szeretni akartam? És megtettem mindent a kedvéért? Mindent! Természetessé vált neki. Átugrott, ha akart... ha nem , akkor még a telefont sem emelte fel. Elvégre is olyan elfoglalt, mint az Egyesült Államok elnöke. Mióta azt hittem, ez egy életen át tartó szerelem lesz... tudod, mi történt? Sem egy bók... sem egy kedves szó... se egy semmi! A nagy semmi! Még egy apró kedvesség sem! Semmi! Olyan természetesnek vette ezt az egészet! Olyan természetesnek! És lássuk be! Én is egy nagy barom voltam! Igen! Óriási barom! De akkor is! De most komolyan! Hová lettek a férfiak? Vagy mit kellene még tegyek, hogy végre valaki ne csak játsszon velem, hanem viszonozza az érzéseimet? Mit vártok el ti pasik a nőktől? Mit?" -  dühös voltam. Nem rá, és nem a férfiakra. Hiszen igazából nagyon is szerencsés nő vagyok, mert legalább a munkám során találkozhatok olyan férfiakkal, akik valóban azok. Erre az egy pasira voltam mérges... erre az egyre, akiről tényleg hittem, hogy a nagy Ő lesz. De nem akartam neki feltenni a kérdéseimet... semmit nem akartam már tőle.... talán nem is rá haragudtam, hanem magamra... magamra, mert nem tanultam a házasságon 15 évéből... és megint megtörtént az, ami annak előtte. "Te... miniszoknyában? És én erről lemaradtam?" - addigra már a ki tudja hányadik kört szaladtunk a zsákokkal a kezünkben. Amikor ledobtam a terheket, és el akartam menni mellette, átölelt. Ez volt az az ölelés, amire most nagyobb szükségem volt, mint a levegőre. Hiszen tudtam... nagyon is jól tudtam, hogy pont ezért a tanításért kaptam ezt az embert az életembe.... tudtam... de most nem nyújtott vigaszt eme tudás. Végtelen hálás voltam Istennek, sorsnak, Univerzumnak, amiért még időben ki tudtam lépni ebből az egészből... de most fájt... nem a történtek... hanem ez az egész. Hogy valaki ennyire meg tudott vezetni... hogy valaki ennyire vissza tudott élni a naivságommal, a hitemmel,  és a szeretetemmel. Átölelt, mintha sosem akarna elengedni. És én biztonságban voltam. Éreztem szívének dobbanását, a parfümjének az illatát, és azt a békét, ami áradt belőle. Ránéztem. "Nektek tényleg olyan nő kell, aki kihasznál titeket, aki megaláz benneteket, aki hülyére vesz? Aki csak és kizárólag a pénzetekre hajt?" Az olyan elég jó nektek?" - már beértünk a házba.

"Te mondtad.... nem kellett, hogy tegyen semmit... Te ott voltál neki. Akkor miért tett volna? Miért? Na jó. Akkor most figyelj rám. Ez az egész megtörtént, és már vége! Ennyi. Megszabadultál tőle! Örülj ennek! Igen... kihasznált... és akkor mi van? Ez nem a te szégyened, ez az ő gyávasága. Ennyi... És ezt most őszintén mondom.... Tényleg jobbat érdemelsz ennél az alaknál! Sokkal jobbat!" - ránéztem. "Igen... tudom... de hol van a sokkal jobb? Igazából már az elejétől éreztem, hogy ez kevés lesz nekem. De akartam, hogy működjön! ÉS talán ez az ami ennyire bánt. Elárultam magam... már sokadszorra... Nem hallgattam a megérzéseimre, nem hallgattam a szívem és a lelkem szavára... mert akartam, hogy működjön... akartam, hogy működjön.. és ezért megint megaláztam magam. És annyira de annyira hittem, hogy ez őszinte az ő részéről is. Igazából fel sem merült bennem, hogy hazudna... " - megfogta a kezem, megszorította. "Mert ezt akarta, hogy hidd! Ennyi... De már nem számít. Kiléptél ebből az egészből... és ez a lényeg. Nem engedted belesodródni magad valamibe, ami nem működött. Nem lettél tovább játékszere valakinek, aki ilyen. Az a lényeg, hogy felismerted a valóságot. Felismerted és nem akartad tovább ringatni magad az illúzió világában! Mi ezzel a baj? Inkább örülj neki!  Nekünk férfiaknak igenis fontos a szeretet, a gyengédség, fontos a nő. Csak igazából ti nők sem várjátok már el, hogy férfiak legyünk. Mint mondottad... Te sem vártad el az apró figyelmességet. Hagyjuk ezt az egész maszlagot a francba. Balfasz volt a pasi... és ennyi... nem hozzád való... mit kell ezen ennyit rágódni. Örülj, hogy megszabadultál tőle! Örülj ennek a tanításnak, és ez vezessen téged legközelebb.   Mi van velünk férfiakkal? És mi van veletek nőkkel? Tele van a világ igazi nőkkel, és igazi férfiakkal... csak folyamatosan a másik nemben keressük a hibát, ahelyett, hogy elfogadnánk, néha nem a megfelelő emberek találkoznak. De ez nem hiba... és főleg nem a másik hibája... ez az élet része!" - ránéztem. Szerettem hallgatni őt. 

Talán sosem fejtjük meg az élet eme nagy kérdéseit. Hová lettek a férfiak? Hová lettek a nők? Mi van veletek férfiak? Mi van veletek nők?  Tanulunk, fejlődünk... Hogy miért? Talán azért, hogy amikor a számunkra igazi belép az életünkbe, megadhassuk neki mindazt, ami addig bennünk volt. Csak ezt eddig nem tehettük meg.