Csontomig hatol a hideg. Felhúzom a kabátomat, a kesztyűmet. Rohanok a dolgomra. Amikor hallottam a rádióban, hogy rég nem látott hideg érkezik hazánkba, úgy gondoltam, én bizony bevásárolok úgy, hogy a hétvégén ki se kelljen mozduljak meleg otthonom biztonságot nyújtó falai közül. 

Későn ébredek. Hallom, ahogyan bekapcsol a cirkó. Szinte megállás nélkül megy. Hálát adok az égnek, amiért van fűtésem, van fűtésünk, és hálát adok, amiért a gázszámlát is ki tudom fizetni. Cseng a telefonom. Régen látott szám a kijelzőn. Barátok vagyunk, de annyira elfoglal bennünket saját világunk, hogy már rég nem beszéltünk. Édesapja halála óta ő még inkább bezárkózott, én pedig nem akartam őt zavarni. Tudja, ha szüksége van rám, én itt vagyok neki.

Két világban nevelődtünk, két világban éltünk. Én az egyszerű parasztlány, ő pedig a felső tízezer aranyifja. Aztán valahol, valamikor eltörlődtek a talán soha nem is létezett határok, és barátokká váltunk. Már rég nem hallottam a hangját, már rég nem hallottam felőle. 

"-Jössz velem?" - kérdezte. Semmi Szia... Boldog Újévet... semmi ilyesmi. De már megszoktam tőle. Kérdezni akartam hova, merre, és miért is, de már hallottam is, ahogyan autója megáll a házunk előtt. "Gyere be egy kávéra!" - mondtam neki, addigra elkészülök. " - még morogtam egy kicsit. Kinn nagyon hideg van, olyan, amely talán gyermekkorunkban megszokott volt, de  manapság extrémnek számít. Én ma nem akartam kimozdulni itthonról. Aztán hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, hogy mikor is vált olyan természetessé, hogy ő keresztül viharzik a létezésemen, hogy nem érdekli, nekem is van saját életem, hanem időnként megjelenik, és elvárja, hogy azonnal a rendelkezésére álljak. ÉS vajon, mikor lett ez számomra elfogadható. Nem veszekszem vele, nem harapom keresztül a torkát... hanem elfogadom, hogy ő jön, lát és győz. 

Megisszuk a kávét. Beszélgetünk kivel, mi történt az elmúlt időszakban, hogyan telt a karácsonyunk és a szilveszterünk. Egy szót sem szól arról, hová is kellene mennünk... vagyis hová is fogunk indulni. Kilépve a házból egy kisbuszt pillantok meg. Kérdőn nézek rá. Hová lett a gyönyörű személyautója. "Bemegyünk még vásárolni!" - mondja nekem. "Béreltem. " - oké... minek is kérdeznék bármit, úgy sem jön rá felelet. Beülök mellé,  és elindulunk egy nagyon megrázó, mégis csodálatos utazásra. Talán ezért nem mondok neki ellent soha. Mert mindig ad nekem valamit, ami szavakkal ki sem fejezhető. 

Rengeteg ásványvíz, tartós élelmiszer, kutya- és macskakaja kerül a kosarainkba, majd az autó rakterébe, ahol már párnák, takarók, kabátok, és ruhák vannak. Kérdőn néztem rá, de még mindig hallgatott. 

"Mamókához megyünk. Mamóka egy neve nincs faluban él, lassan 98 éves, egy tanyán. Még édesapám betege volt (édesapja sebészorvos volt egészen a halálig) aztán úgy alakult, hogy édesapa soha nem engedte el igazán a kezét. Tegnap óta nem látták Mamókát. Megkértem a körzeti megbízottat, hogy menjen ki hozzá, hála Istennek megtette. Mamóka jól van, de ellopták a fáját. Ott maradt távol mindenkitől fűtés nélkül. Fát már intéztem neki, megkértem a helyi tüzépest, hogy vigyen ki neki egy fordulót, ne sokat, mert ezt is ellopják. De amint elfogy, vigye a következő fordulót. Ha leérünk majd kifizetem neki."

" Soha senkitől nem kért Mamóka, és soha senkinek nem panaszkodott. Mindig megoldotta az életét egyedül. De ellopták a fáját. Rohadt egy helyzet. ÉS a legszebb, hogy azt is tudják, ki volt... csak nem bizonyítható. A múltkor a tyúkjait vitték el, előtte a bárányait, pár évvel ezelőttig disznói is voltak, de egy éjszaka elvitték tőle az összeset. Senki nem tesz semmit. ÉS nem csak ő van az áldozatok között. Abban a faluban még sokan élnek a tanyavilág elfeledett világéban. Társadalmon kívül eső, idős emberek. Áldozatok... fosztogatók, helyi fiatal menő gyerekek áldozatai. Sokuknak még telefonja sincs, így nem is tesznek feljelentést. 

Még fiatal édesanyaként én is laktam faluban. Tudom, milyen ott az élet. A legtöbben azzal vannak elfoglalva, hogy a másik mit is tett vagy nem tett éppen, rosszindulat, és a helyi vagány csávók szinte mindent megtehetnek. Rendőrségi besúgóknak használják őket, így gyakorlatilag védettek. És meg is tesznek mindent. Minden pitiáner dolgot. Tyúkot lopnak idősektől, tüzelőt, mert az illegális úton szerzett pénzük elmegy drogra, meg piára, így, ha nem akarnak éhen halni, vagy ,megfagyni, akkor ezt teszik. ÉS a leggyengébb áldozatokat keresik meg... időseket...akik nem fordulnak a rendőrséghez... szépen, csendben ülnek hideg otthonaikban, étlen.... Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Volt, hogy a szomszédom a rendőr szeme láttára húzta be a hosszabbítót... azt a hosszabbítót, amivel tőlem lopta az áramot.. és persze nem történt semmi.

Besúgók voltak... pitiáner bűnözők, pitiáner besúgói... helyi vagány csávó, és asszonyaik, akik már meg sem lepődtek, ha a rendőrség kopogtatott az ajtójukon hajnalban. Védve vannak ők.. és ezt tudják nagyon jól. 

Leértünk a faluba. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű település Magyarországon. A falu rendezett képet mutat, és persze van templom is. Több is. Mindig olyan hihetetlen volt a számomra, hogy bármilyen kevés lélek lakta faluról is legyen szó, templom mindenhol van. Rendezett templomok. És rendezett a falu is. Sehol egy lélek. Valószínűleg melegebb időben sem sokan járkálhatnak az utcákon. Most minden kihalt. Olyan, mintha lakatlan lenne eme település. Elhaladunk a polgármesteri hivatal előtt, megállunk a tüzépesnél. Nem szállok ki a kocsiból. Fázom.... itt talán 5-10 fokkal hidegebb lehet, mint Budapesten.

Aztán elhagyjuk a falut. Közeledünk a tanyavilághoz, közeledünk Mamóka otthonához. Épületek előtt haladunk el. Épületek, amelyek valaha szebb napot  éltek, ma már az elenyészetté váltak. Egy régi laktanya romjai mellett halad utunk. Majd látunk egy valaha volt kastélyt, amelynek falai már kidőltek, majd egy néhai iskola mellett is elmegyünk. A halál. Ez volt az első gondolatom. Ahol valaha még élet volt, most már semmi nincs... csak a pusztulás. Pusztulás jelei mindenütt. 

ÉS akkor megérkeztünk Mamóka otthonába, és életem egy nagyon meghatározó, mélységesen elszomorító, mégis csodálatos élménye vette kezdetét. 

Már várt bennünket a körzeti megbízott, és egy rendőr. Amit kivitt fát a tüzépes, ők behordták Mamókának, nehogy ennek is lába kéljen. Segítettek bevinni a dolgokat. Kutyakaját, az élelmiszert. "Nehéz világ van itt. Nehéz világ!" -mondja a főrendőr. "És Mamóka nem az egyetlen. De tehetetlenek vagyunk! Ennyit tudunk tenni értük. Kijövünk és megnézzük van e tüzelőjük, ételük. Ennyit tehetünk érte.Ennyit tehetünk értük. A polgármesteri hivatal is megtesz mindent, ami erejéből telik. De túl sok a Mamóka.... és nagyon kevés a pénz... mindenre. Valaha egy olyan település voltunk, ahol volt munka, megélhetési lehetőség, ma már semmi nincs. A fiatalok elmennek innen, maradnak az idősek, és azok, akik végképp elvesztették minden reményüket." - Látom a rendőrön, hogy fáradt. A környező tanyákat járják napok óta, van, hogy szolgálatban, van, hogy szolgálaton kívül. Ahol tudnak segítenek. Fát hasogatnak, és pakolnak, ételt visznek.

Meglátom Mamókát. Mamóka egy töpörödött nagyon idős néni, aki két mankóval jár. Lassú... nagyon lassú. Könnyezik. Fel sem fogja, hogy ez a sok fa, az étel, és a rendőrök azért vannak ott, hogy segítsenek. Önzetlenül. Senki nem kérte őket, és senki nem is fizet nekik ezért. Mennek. Szolgálnak és védenek... szeretetből. Lelkiismeretük vezérli őket. Látom, hogy nem ismeri fel a barátomat. Engem meg szinte észre sem vesz. Csak hálálkodik, és törölgeti a könnyeit. Nézem az otthonát. Egy kicsinyke szoba, döngölt földes szoba. Gyerekkoromban láttam utoljára ilyet. Még az sem biztos, hogy döngölt földnek hívják. Takaros ki szoba... tisztaság van benne... és mérhetetlen szegénység, ami árad ebből az apró kis helységből.

Ott hagyjuk a nénit. Én csak állok teljesen megdöbbenve. Én nem hittem, hogy valóban élnek így emberek. Mélységes szegénységben, mélységes alázattal a szívükben. Nem lázadnak az élet ellen, elfogadják... és fáznak és éheznek. Megyünk tovább... a következő és a következő tanyához. Én pedig állok és végtelen hála van a szívemben. Végtelen hála.  Nézem az idős embereket, és nézem a helyi rendőröket. Nézem a szívfacsaró élethelyzeteket.... és nézem, ahogyan az emberek nem értik, ők most miért kapnak fát, miért kapnak ételt, miért kapnak meleg ruhát. 

Nézem azt a két rendőrt, akik mindent megtesznek ezekért az idősekért. Ezeknek az embereknek ők az utolsó támaszaik, és azon szociális munkások, akik időnként meglátogatják őket.

Elfogytak az élelmek, elfogytak a meleg ruhák, és elfogytak a takarók. A körzeti megbízottal még váltunk pár szót. Maradt pénz a tüzépesnél, ha elfogynak a tüzelők, lehet rendelni. A tüzépes maga is felajánlott fát az időseknek. 

Nézem őket. Nézem és mélységes tisztelet érzek irántuk, és mindazok iránt, akik ebben a kis országban ugyanezt teszik. Nem kérte őket senki.... és nem is ez  a dolguk... egyszerűen csak mennek és segítenek ott és úgy, ahol tudnak.

Próbálták ezt a kiakasztott kabátos dolgot, de az emberek szégyellik, hogy nincs nekik, ezért inkább nem vesznek belőle. Így nem maradt más lehetőség, mint elvinni számukra a meleg kabátokat. Kis falu ez, ahol ismer mindenki mindenkit. ÉS mindenki tisztában van vele, ki az, akinek szüksége van rá, és ki az akinek még jobban. 

Elbúcsúzunk. Hazafelé tartunk. Sosem hittem volna, hogy ez az ember, aki itt ül mellettem, egyszer még ennyire fogékony lesz a szépre, a jóra, és egyszer majd elindul segíteni ismeretlen embereknek. 

"Vannak barátaim... megkértem őket, hogy most azt a pénzt, amit bulira szánnának adják nekem, és adják azoknak, akiknek igazán szüksége van rá. ÉS megtették! Miért ne tették volna?" 

Nem szóltam egy szót sem. Csak néztem, és mosolyogtam. Magyar valóság ez...  egy kicsit másképp. Még él az emberekben a szép, a jó, a segíteni akarás. Még azt hiszen nincs minden veszve!